Egy nyugat—magyarországi laktanyában kaptam kiképzést még a rendszerváltás előtt, s ott esett meg velem, hogy egy hivatásos főtörzsőrmester kezei alá kerültem. Az egyre szabadabb Magyarországon (1989 júliusát írtuk) a határőrség &ndash természetesen &ndash mégiscsak egy tekintélyelvű szervezet maradt. Tehát ez a főtörzsőrmester, egy szépnek induló napon, benyúlt a szekrényembe, s onnan sikeresen kiemelt egy köteg verset. Nem értettem a dolgot, azonban éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem lett. Már másnap jelentkeznem kellett, hogy megmagyarázzam a „börtönverseimet”, a magyarázatomat nem fogadta el, s csak a megfelelő indokot kereste, hogy megbüntethessen. Megtalálta. S másfél hónapig nem látogathattam haza.
Ez jutott eszembe miközben Tóbiás kötetét forgatva eljutottam a (22) jelzetű versig (36. o.)
„Elvették a zarathustrámat / már a kapuban / és rögtön meg is kérdezte / milyen szektába tartozom (…) dugiban belenéztem az aktámba / a kapitányunk szekrényében / ugyanis szanálás folyt / pirossal aláhúzva nagybetűkkel / ott áll / LEHECCSÉGES SZEKTÁS”
Ilyen párhuzamosságokat találtam az életrajzomban, s a könyvben, amelyek szinte egy másodpercre sem hagyták lankadni a figyelmemet. Persze lehet ám, hogy ezt a mondatot csak azért csempésztem ide, hogy kicsit méltatlankodhassam a kötet címét illetően. Nem csak azért, mert annyira adott, hogy szinte már ordít a versek, Ver/sec játék lehetősége. De vajon mi az oka, hogy eddig ezzel senki sem próbálkozott? Azt hiszem, az lehet a háttérben, hogy valójában senki sem szánja pusztán másodpercekre a verseit. Tudom én, hogy itt inkább méretről van szó, mint a hatás tartósságáról, mégis veszélyesnek érzem a címválasztást.
Mindamellett a köteten belül a versek címadásának ilyetén módon való elkerülését is elhibázottnak érzem, (vagy lehet, jobb lett volna, ha inkább jelzeteket se kapnak a versek). Így bizony olyan, mintha szerkesztési elvek híján csak a kronologikus sorrendet követve kerültek volna versek ebbe a kötetbe, s számozta volna őket az alkotó annak megfelelően. Ezért aztán hivatkozásaim során verscímek helyett jelzetekkel (zárójelbe tett számokkal) kell megelégedniük az olvasóknak.
Egyébként minden rendben van.
A kötet felütése különös: „»a« (Máté 5,48)”. Nos, az idézett műben a jelzett helyen Isten van néven nevezve ekképp: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”
A vers elejét csak azért idéztem ide, mert mindenki, aki csak kicsit is járatos a Bibliában, tudja, hogy ez a tökéletesség természetes. Idézni tehát helyénvaló a névelőtől, s a költő, tekintve, hogy Isten személye is éppoly magától értetődő, mint az őt jellemző mondat, megengedheti magának, hogy úgy említse, mint „a”—t. Idekívánkozik még egy részlet: „Így szólj Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok.” (Ex. 3,14) Isten személyét tehát létigével is ki lehet fejezni, márpedig akkor a névelővel is. A hívő ember számára éppen úgy lehet nyilvánvaló, hogy az „a” után mi következik, mert meggyőződése lehet, hogy ezt csak egyetlen dolog követheti: Isten neve. Mindamellett, nem tartom valószínűnek, hogy ez az idézetválasztás véletlenszerű lett volna. Ettől függetlenül, nem szeretném szó nélkül hagyni, hogy a kötetben többször is találkozhatunk avantgárd próbálkozásokkal, s ennek koncepciójába beleférhetne egy ilyen tabudöntögető felütés, kevés kockázattal, de mégis. De aztán elhessegetjük ezt a gondolatot, ahhoz talán kevésbé frekventált idézetet kellett volna választania Tóbiásnak. 
Aztán a továbbiakban már nem ennyire egyértelmű az ilyetén forma értékválasztás. S ezzel sincs semmi baj. Az alapelv világos, a többi mind csak ehhez képest van vagy nincs.

A kronológia, amit korábban merészeltem említeni, persze nem feltétlenül a versek születési sorrendjét takarja, hanem inkább egy fiatalember találkozásait a világgal. Kezdetben úgy, ahogyan azt mi is tettük az ő korában, kisgyerekként, ahogyan járni tanultunk, időnként el—elesve. Hogy csak később fedezzük fel mindez inkább a föld mozgása miatt van, nem mi voltunk ügyetlenek. (2), (8. o.). Aztán a hozzánk közelállók gyermekkora kapcsán: „Nagyapám meséli hogy mikor pusztított a torokgyík” (3), (11.o.). Sok—sok párhuzamosságot, érez az olvasó, saját gyermekkora és a költőé között, például pincébe lekísért lányok, akik ott felhúzták a pólójukat (9) (18. o.), vagy az, ahogyan az ember a pályaválasztással szembenéz. Már—már úgy tűnik egy délvidéki fiatalember is ugyanúgy nő fel, ahogyan mi. Gyerekkor, nagyapa, szerelem. Sőt jön a kioktató, oktató, amúgy József Attilásan: „de nem lettem / egyedem—begyedem / sem budán sem pesten sem szegeden / de még újvidéken sem / pedig lehettem volna / akár színházigazgató / lettem töltőtoll koptató / kemény / e tény” (16), (26. o.). De aztán gellert kap az egész, segít megérteni a különbségeket, hogy nem úgy cseperedünk háborúban, mintahogyan békeidőben. Tóbiásnak van kedve slusszpoénokat gyártani.  Mert nem lehetett ezt komolyan venni. (Mert komolyan venni azonos az őrülettel.) Kusturica Undergrundjában egy bombázás alkalmával egy állatkertben az állatok rohannak fel—alá kétségbeesetten. Azt teszik, amit nekünk is kellene, mert mi magyarázza, hogy van valaki, akit én nyilván nem ismerek, az idejön, bombát dob, mert meg akar ölni, pedig alighanem ő sem ismer. Tóbiás finom iróniával kezeli, mégis kellő határozottsággal a háborút. Sok még a seb, óvatos, nem is baj. A kocsmáros döbbenetes alakja, aki &ndash mint mindenben &ndash a háborúban is csak az üzletet látja. S aki aztán ahelyett, hogy &ndash tervei szerint &ndash nyugati autóval jött volna haza, „harmadnapra / hazahozták júgórendszámtáblás kocsin még a vébé előtt lezárt cinkoporsóban.” (18), (30. o.) Mint ahogyan másképp hangzik az ő tollából, az egyébként elcsépeltté vált szójáték „nem volt kedvem rambót (rimbaud) játszani”, nem ő tehet róla. Sőt felmerül: igazán csak neki van joga (jogalapja) ilyesmit leírni, de legalábbis a korábbi Rambó/Rimbaud megfogalmazások zárójelbe kerülnek.

Persze itt volt már irónia, de Tóbiás valahogyan képes arra is, úgy írjon balladát, hogy az ne tűnjön anakronisztikusnak. Lehet, hogy a ballada szó használata erős túlzás. Érdekes, ahogyan megírja a megesett szomszédlány történetét: mértéktartóan, mégis kihegyezve a valóságra a hallásunkat, s ez különleges tulajdonsága az alkotónak. Hiszen a téma olymértékben kínálja a populárisabb megfogalmazás lehetőségét, de Tóbiás nem él ezzel, inkább csak érzékeltet. „mert édes volt a test / és édes volt az éjszaka szele / és most felbőgtek a tehenek hajnalban / mert keserű lett a víz” (7), (15. o.) Itt most következhetne egy értekezés arról, hogy nem szerencsés a lány nevének megválasztása (Maca), mert nálunk ennek a névnek van pejoratív tartalma, de ez már túl mutat egy recenzió keretein.

Azt hiszem Tóbiás Krisztián megtanulta legyőzni a patetikusságot, kellő távolságban tartja magát az őt érzelmileg közelről érintő eseményektől. A kötet illusztrációi (Miroslav Jovanèiæ) igen szépek, s elég meggyőzően szólnak arról a valójában sötét világról, amiről itt mégiscsak szó van.

„Mert minden az apák bűne, / ez a nyelv, hogy lett ilyen törékeny, / esendő anyag és én magam fiú.” vallja a nyelvről &ndash eretneknek nem nevezhető &ndash gondolatait Mestyán Ádám, címadó versében (A magyar helyesírás szabályai 69. o.). S mi tagadás, otthonosan mozog ebben a törékeny közegben. Úgy tűnik, hogy itt az ideje kimondani: azzal kell foglalkozni, amihez értünk. A költő sem tesz mást ebben a kötetben, mint annak a legmélyére ás, amihez a legjobban ért. Mert miről is szól ez az első kötet? Természetesen szőr mentén (mint láttuk fenn) szó kerül a helyesírásról is. De valójában a helyesírást, a nyelvet használja a világ értelmezésére. Ehhez aztán mindent igénybe vesz az alkotó, ami halandó ember számára megadatott. Mégis sokkal tágabbra nyílik ez a kapu, kétféle &ndash egyébként közös gyökerekből táplálkozó &ndash kultúra mezsgyéjén. A &ndash meglehetősen szűkszavú, kissé sánta &ndash fülszövegből kitűnik, hogy arabista és esztéta a kötet szerzője. Mestyán minden során meglátszik az ilyen irányú műveltség.
Az öt fejezetre bontott kötet fejezetcímei egy—egy helyesírási problémakör elnevezését viselik. Az analógia itt—ott tetten érhető, mindamellett nem zavaró, ha mégsem érezzük találtnak az épp aktuális címet. Ennek a ténynek pedig egyetlen oka van: mire a befogadó olyan ciklusok olvasásába fog, melyben esetleg nem találja indokoltnak az elnevezést, már rég elragadta a versek esztétikája. Még az is lehet, hogy addig veszem elő újra és újra ezt a könyvet, amíg mindenre magyarázatot nem kapok.  Hogy mitől különleges a mai szótengerben, a mai költőáradatban (önmagamat is ideértve) ez a kötet? Hát attól, hogy nem lép sáros csizmával a szőnyegre. Ha mondani akar valamit, azzal nem tolakszik, inkább csak elmondja. A poénok, vagy inkább egyszerűen csak csattanók &ndash bár ez esetben a csattanó is túlságosan erős kifejezés &ndash, szóval ezek a tanulságok, amelyekre kifut a vers, ezek inkább csak odaosonnak, mint odakészültek. Mindannyian ismerjük a tényt, hogy ma divat lett a vers poénná emelése, időnként bizony kritikátlan módon. Nos, Mestyán ebben tud többet, ehhez is igen jól ért, hogyan kell a versben a poént nem tolakodó módon, inkább csak, mintegy mellékesen odavetni. A Könyvtári anziksz c. (30. o.) versben egy állapotról (gyász), ennek milyenségéről (még szaga is van) s a gyászában is „fehérmájat” viselő nőről van szó. Fészkelődik bennünk a kényelmetlenség, amikor az elbeszélőhöz hozzáér a gyászoló, és érezzük a helyzet illetlenségét, s az is világos, hogy a helyzetnek megfelelően kell viselkednie. De mint férfitól azt is elvárja a szerzőtől ez a (legyünk megengedőbbek) önbecsülését fényezgető nő, hogy kellő odafigyeléssel vegye észre a női mivoltát.  Mindennek ellenére nem fülledt a vers, csak jelzésértékűen, így aztán szinte unalomban, mégis egy huszárvágással érkezünk a mondat (vers) végére: „...igen, észrevettelek, látlak, gyászodban is kellesz, / mi több, úgy igazán, használhatunk fekete gumit.” Márpedig a finomságok érzékelése kevesek sajátja.
Meglepő volt számomra az a természetesség is, amivel az öregséget, az öregedést kezeli a költő. Különös, hogy nem emlékszem olyan fiatal íróra, aki ilyen korrekten, távolságtartóan viszonyult volna a korhoz. (Talán keveset olvasok?) A dédnagyapával foglalkozó írások mély tiszteletéről, s a megfigyelések pontosságáról beszélek. A Mi az a punk? c. (16. o.) szöveg minden fennhéjázás, s vátesz szerep nélkül kérdez rá: „Milyen súlya lehet a punkságnak / annál, aki túlélte az egész XX. századot” Tényleg, milyen? És még a legelveszettebb időszakban is a legmélyebb tisztelet hangján szólítja meg a dédnagyapát, pedig már nem arról beszél, hogy kilencvenhárom évesen téglákat hordott: „A dédnagyapám kilencvennyolc évesen egy madárkára / kezdett el hasonlítani, egyre áttetszőbb és büdösebb lett.” A dédnagyapja halálával is szembenéz a szerző, s még sincs semmi felesleges pátosz, egyszerűen csak elmondja. Érezzük, tudjuk: fontos, szomorú pillanat, de nincs benne tolakodás.
A költői képek és metaforák mellett elbeszélni is tud Mestyán, mégpedig úgy, hogy néhány száz karakterben mesél el egész életeket. Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor az osztálytalálkozón kiderül az osztály favoritjáról (ilyenből is termett minden osztályban egy), hogy nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Természetesen van, aki kódolt jövőjét járja, mégis a legtöbben letértek arról az útról, amire a pedagógus és a szülő gondolhatott. Erről szólna az Osztálytalálkozó (15. o.). Szinte már alig merem leírni: a maga nemében remekműről van szó. Egy sorban a múltról, s egy sorban a jelenről, &ndash lehet, hogy többet nem is ér &ndash mégis: itt elégnek tűnik, sokat mondónak, teljesnek. „Az osztálytalálkozó veszélyes műfaj, szégyenteljes mulatság.” vallja a szerző, s pillanatok alatt elmagyarázza (pardon: érzékelteti!), hogy ebben örömünket lelni szabad, de biztosan szélesebb a sikeresek mosolya.
„Szeretem, mert tud régimódi lenni” ajánlja a hátlapon a könyvet Nádasdy Ádám. Én ezt egy picit másképp mondanám: Mestyán Ádám ahol kell, ott kellőképpen nyers (Improvise! 27. o.), ahol pedig arra van szükség, ott szonettet ír (Angyali üdvözlet 22. o.; Arc—szonett 28. o.), ott van minden sorában a kiegyensúlyozottság. Hogy ezt az egyensúlyt akkor szerezte—e, amikor keresztényként (?), de legalábbis a keresztény kultúrkörben nevelkedettként, arabisztikát tanult, sőt tapasztalatokat szerzett, ezt nem tudhatom, azonban ezen tulajdonsága bizony keveseké.
A könyv egy világlátott esztéta kötete. Írásain érezni, hogy ő olyan helyen járt/látott világot, ahol az idő némiképp máshogy esik latba, mint mondjuk felénk. Ahol engedni kell a fényt becsorogni az ablakon, hogy a homok bebújjon a résekbe, hogy a végtelen megérkezzen hozzánk. Idő, amely elmélyülésre ad lehetőséget. A megfigyelés nem a pillanaté, azt akár képeslapon is hazaüzenhetné, azonban amit mond arra, muszáj odafigyelni: „Öt órája ülök a homokban, (…) Üzenem az otthoniaknak: / a végtelen a napernyőtől kicsit / jobbra a móló végén található.” Ez a szemlélődő attitűd egy gyűjtögető életmódja, akinek van érzéke a finomságokhoz, nem nagykanállal eszik, hanem ínyencként, minden falatot élvezve.
Mestyán Ádám kötete nem csak az irodalmat kedvelők örömére szolgál, de aki szeretne egy kicsit belekóstolni az arab világ &ndash a mi szemünkben kicsit ijesztőnek tűnő &ndash légkörébe, azt kellemes meglepetések érhetik.
Hogy aztán írhatnék—e rosszat erről a könyvről? Hát persze, elmondhatnám, hogy nem tetszik, hogy a lapok tetején mindenütt az alkotó neve olvasható, s hogy jobb lett volna az egyik oldalra &ndash mondjuk &ndash a fejezetcímet írni, vagy nem odaírni semmit. De ennek már nincs értelme, mert a könyvet elsősorban nem külalakra „osztályoztam”.

Több, különös reakciót váltottam ki környezetemben ezzel a recenzióval: akadt, aki nyersnek vélte a Könyvtári anzikszról írottakat, mert nemes egyszerűséggel fehérmájúnak tituláltam a kacérkodó gyászolót. S akadt olyan is, aki &ndash mielőtt befejeztem volna a recenzió írását &ndash már el is rohant megvásárolni a könyvet. Hát mi más lenne a cél, mint az indulatokat felkorbácsolni, hogy aztán dühödt könyvvásárlásba fogjunk?

Persze ugyanez a cél Tóbiás Krisztián kötetével is. De ez már egy másik történet.