1.

Reggel felveszed a ruhád, amelyet átjárt
a csend, az éjszakai szoba —
lemész a partra, hol a nagy folyó
hömpölyög öntudatlan,
tenyeredben átlangyosodott
kavicsot ejtesz a vízbe,
óvatosan, hogy tükrét össze ne törd,
nézed hosszan a kört,
ahogy távolodva közelít —
Látod a madarak itt-ragadt árnyékát?
Ott sötétlik a víz színén, és fonákján is,
hol fáradt halak úsznak lassan,
nem hallod beszédük,
némák, így hisszük mind,
de tudja-e bárki, hogy szólnak ők is,
beszélik a horog nyelvét,
tág szemekkel ámulják a táncát,
s mert nem gyúl harag hideg szívükben,
közel hajolva hozzá, suttogni kezdenek —
       S a horog imbolyogva közelít szájukhoz,
       közelebb, még közelebb,
       míg végre megérinthetik egymást,
       míg végre megérthetik egymást,
       s a horog kérdőjele megnyitja szavaikat.
       De van-e a halaknak szíve,
       kérded, lent a parton, hol a nagy folyó
       hömpölyög öntudatlan —

2.

Van! a mederből, a hűvös halszíven át
imbolyog feléd a szó, ezért a vízjel
a még-üres, árva papíron,
csak lépj közelebb,
hogy meglásd rég elsuhant vadmadarak
itt-maradt árnyékát,
hogy meghalld a halak halálhűs szavát,
hogy megértsd hal és horog kérdezz-felelekjét:
tanuld a partot, a vizet, az árnyékok gyors vonulását,
s beszélni fogod a kimerült, lemerült nyelvet,
lépj be a vízbe, légy te a kavics, légy hallá,
hogy a medret is megértsd,
ott sodródnak a szavak, mind, amire vágysz —
       A víz parancsa loccsan, kezedre csap,
       s horogra akadtan állsz a parton,
       hol folyód hömpölyög öntudatlan,
       gyorsul s lassul, búcsúzik s érkezik
       minden örvénylő pillanatban —
      
3.

Menj tovább a pusztult parton,
s aranymosókra lelsz —
Élnek még erre fiatal férfiak, kik életüket,
a karcsúra fogyó, majd telinagy holdak alatt,
szigetnyi sorssá mosták —
A széles meder meredélye mellett múlatták éveiket,
lágy részeiket némán sirató, szétnyílt s szemérmetlen
kagylókra taposva, hűlt helyekre gázolva, 
hágva partot, törve követ,
kutatva, mit a folyó magából kivet,
mosták a vizet, a hamis homokot, napra nap,
a víz fölé dőlő vastag fatörzsek lombkoronái alatt,
melyek — akárcsak ők az asszony után,
ki éjjelente várná őket nedves öllel, megnyalt szájjal —
halak csókjára,
egy sötét árnyék csókjára vágyva,
végül, hisz mi mást,
csak futó felhőt inni hajlanak a meder fölé —
Mind megérkezni akartak azok a férfiak,
de útjukat állta a sodrás, a part,
s a megvadult víz bőrükbe mart,
ölelve szorosan vastag derekuk,
annyi majdani bolygó fájdalom helyét —
       Nem az öröm szirénszóval teli ösvényét járták.
       Fukar fém után kutatva a hatalmas víz szélén,
       hömpölyögtették magukat,
       s éltek egy éberebb életet,
       aligritkán nézve a bőruháju égre,
       mi úgy örvénylett köröttük,
       akár a fekete víz,
       akár sorsuk
       életük vézna vázán —
      
4.

Ha a városba mégy, hová napi gondod ránt,
mint víz színén a víz, úszol az emberek közt —
ne bánd, ha arcukba tekintened annyi nem várt
közönnyel telít, hogy csak állsz egykedvűn s tehetetlen
a soktornyú város partján, a Tabán templomsárga-falú
házainak mélykék árnyékában,
mert tovább lépned képtelenség:
leülsz a parti kocsma kertjében,
hol csavart törzsű fák itták fel a szerelmes tél
kristályitalát: a tavasznak küldte,
hogy adná át a nyárnak, gondolod —
Rendelsz, ahogy évek előtt s eztán is, borod
töltöd a decis pohárba, s ránézel a hullámok vájta
partra, a fakadó fákra: akárha először látnád őket:
oly kezdettelen, ok nélküli s céltalan,
oly tökéletesen s kimondhatatlanul boldog, amit látsz.
Hátadat a faragott köveknek vetve, pihensz
a permanens pusztulásban, útszélre dobva,
nem múló sebként a táj tajtékos testén —
       Mégis jobb így, hidd el, mint majdan a csontig,
       az igazságig lerothadt testtel:
       mert a halál hasa alatt, a föld súlya alatt
       nem nő az ember álma már tovább —