1997. Ülünk a füstös miskolci kocsmák, az ihletforrások valamelyikében. Egymás verseit, novelláit olvassuk. Két sör között egy egyesület, egy alkotócsoport létrehozását, jövőjét tervezgetjük. Húszéves vagyok ekkor.
       2007. Megjelenik a Célpont Irodalmi Alkotócsoport egész lenni magammal című antológiája. Az antológia szerzői épp ennyi idősek most. Tizenhat-huszonöt évesek. Középiskolások, főiskolai, egyetemi hallgatók.
       Azonban nem csak az életkor hasonlósága emlékeztet a kilencvenes évekre, akkori magamra, magunkra. Ahogy belelapozok a Célpont csoport antológiájába, ugyanazokat a hibákat vélem felfedezni a szövegekben, mint annak idején a saját írásainkban. De ugyanúgy megtalálom a tehetség hasonló jeleit is ebben a könyvben, mint a kilencvenes évek végén idősebb költők találták meg a mi csoportunk tagjainak írásaiban.
       Mint minden antológiában, itt is vannak tehetségesebb, illetve kevésbé tehetséges alkotók, vagy éppen olyanok, akikről még egyelőre nehéz eldönteni, hogy rejtezik-e bennük efféle művészi potencia. Mindenesetre az 1997-ben egyesületet tervezgető (és később megvalósító) barátaim közül néhány már önálló kötettel dicsekedhet, van olyan, aki az elmúlt évtizedben is az irodalommal foglalkozott, de vannak olyanok is, akik teljesen hátat fordítottak neki, felhagytak próbálkozásaikkal. Az utóbbiak esetében elgondolkozhatunk rajta, hogy náluk csupán múló szeszély, gyerekes játék volt mindez, vagy csak egyszerűen kinőtték az ember veleszületett költőségét.
       Így lesz ez a célpontosok esetében is. Én lennék a legjobban meglepve, ha a nyolc itt publikáló alkotó közül egyik sem vinné semmire az irodalomban, de akkor is, ha néhány évtized múlva mind a nyolcan sikeres írók vagy költők lennének. Azt kívánom, hogy minél többüknek sikerüljön!
       A kötet szerzői: Tamási Katalin, Mau Rauser, Huszka Levente, Inklovics Kornélia, Bölkény Gábor, Bósa Diána, Hajdu Botond és Tatár Balázs János. Nyolc fő. Immár számon tartva.
 Tamási Katalin novellákat is ír. Ez biztos, hiszen utánanéztem. Készültem. A novellák mellett verseket is ír. A Célpont antológiában hat verse szerepel. Ezek egyike-másika szintén arról árulkodik, hogy szerzőjük néha margóig érő sorokból álló szövegeket is létrehoz. A Felborult a világ című vers elbeszélő jellege tagadhatatlan. A történet egy apokalipszis-látomás. A költő a világ felborulásának tragikomikus következményeit múltidőben meséli el. Ez elég félelmetes, hiszen az olvasónak olyan érzése támad, mintha ez a felborulás, fejreállás már megtörtént volna, legalábbis folyamatban lenne — épp ennek az érzésnek a kiváltása lehet Tamási célja.
       Vannak azonban Tamási Katalinnak szubjektívebb költeményei is. Ilyen például az antológia címadó verséül választott, az abban szereplő hat mű közül kétségkívül legsikerültebb, egész lenni magammal. Kevés szóval sokat mondani — a szerzőnek erről a képességéről tesz tanúbizonyságot ez a írás.

        „az indulás — félelem az indulástól
        nem állok nem mozgok
        egy ottfelejtett emléken töprengek
        időn kívül mérce nélkül”

Azt hiszem, ez lehet az az irány, amerre Tamási Katalinnak indulnia érdemes. Úgy gondolom, érdemes.
       Mau Rauser virtuóz módon bánik a nyelvvel. Kiderült ez korábban a részeg metró című verséből, de bizonyíték rá az antológiában olvasható képzavargó neológ telefonadék is. Az előbbi vers nem került be a kötetbe, de bárki hamar megtalálhatja az interneten, csak be kell gépelni a gugölbe. Mau szeret játszani a szavakkal, és erre a nagyobb terjedelmű írásaiban nyílik lehetősége. Ám a hosszabb vers több esélyt ad a hibázásra is, így a szövegekbe még nála is be-befurakszik egy-egy közhelyszerű, elcsépelt fordulat. Szerencsére ez csak elvétve fordul elő. A költőnek az antológiában szereplő hat szövege egészében véve egy igen erős anyag, ebben a könyvben az egyik legerősebb. Mégis — Tamási Katalinhoz hasonlóan — Mau Rausernek is a rövidebb versei nyerték el igazán a tetszésemet, többek között a minden eszköz című:

        „Egyszerre lenni kés és lidokain.
        Gyógyfű és mákony. Izzó parázs a seben.
        Ablakodnak dőlő nehéz univerzum;
        feltört szemhéjadon bélyeg: idegen.”
       
       Öt perc múlva háromnegyed öt — ez a címe Huszka Levente novellájának. Ennek a szövegnek a rövidített változatát először egy felolvasáson hallottam. Csak ezt követően olvastam el a teljes, vágatlan — az antológiában szereplő — verziót. Bár már ismertem a mű végét, tudtam a megoldást, vagyis tudtam, hogy nincs megoldás, mégsem bántam meg, hogy újra rászántam ezt a néhány percet az életemből. A novella az időről szól vagy az időtlenségről — mindenki döntse el saját maga. Huszka Levente tehetséges író, és ha igaz az, hogy a prózaírók később érnek, mint a költők, akkor neki nagy az előnye a többiekkel szemben: bőven van ideje ennek a tehetségnek a kibontakoztatására. Merthogy az idő mégsem áll meg — amikor ezt írom, nálam már 17:40 van, öt perc múlva háromnegyed hat.
 A Huszka novellát egy viszonylag rövidebb anyag követi a kötetben, Inklovics Kornélia három verse. Sokáig kerestem a jelzőt, amivel ezeket a költeményeket jellemezhetném, végül magukban a szövegekben leltem rá: buja, szenvedélyes versek ezek, melyeket a téma — a természet, az érzékek és a testiség —, valamint az archaizáló nyelvhasználat az antológia sajátos, de elég halovány színfoltjává tesz.
 Bölkény Gábor nagyobb terjedelemben képviselteti magát az egész lenni magammal című antológiában, és ez nem biztos, hogy csak azért van, mert ő a rangidős. Egy Ady parafrázis és néhány rövidebb vers mellett helyet kapott a Bölkény-blokkban egy aprócska Miskolc-ciklus is. Ha a nyelvi leleményt mint Mau Rauser verseinek jellemzőjét említettem, akkor sokszorosan igaz ez Bölkény Gábor írásaira is. Minden verse többnyire szellemes szójátékokra épül. Lokalizmusa — legyen az gyakran ironikus is — dicséretre méltó, ahogy az is, ahogy az Avasi zsongás című versében a lakótelep sorsáért aggódik (?):

  „állítólag süllyed az Avas,
        sorsa kérdéses,
        senki nem tudja, mi lesz,
        majd eldől”
       
       Bósa Diána novellája nem kapott címet, vagyis azt a címet kapta szegény, hogy Cím nélkül. Ezt a tényt — a novella címtelenségének a tényét — csak egy szempontból értékelhetjük pozitívan: a később érkezők talán megúszhatják a címtelenséget, hiszen valahogy meg kell majd őket különböztetni ettől az írástól. A megkülönböztetésre feltétlenül szükség lesz. Felfedezhetők a szövegben biztató jelek, de sok idő kell még a szerzőnek ahhoz, hogy igazán jó prózaíró válhasson belőle. Tehát semmi akadálya, hiszen idő, mint a tenger.
       A legvegyesebb blokk a kötetben Hajdu Botond nevéhez fűződik. Látszik, hogy még nem találja a saját hangját, de témái és versformái éppen ennek köszönhetően változatosak. A versek negatívumai között említhetők az ismerősen hangzó fordulatok, illetve a be- és lejáratott rímek (pl. érted-kérted / tenni-lenni). Pozitív viszont Hajdu Botond vállalkozó kedve és bátorsága, hogy változatos versformákban különböző tartalmakat szólaltasson meg.
 A kötet leghosszabb — és kétségkívül legkiemelkedőbb — részét Tatár Balázs János versei teszik ki. Ő sincs még húszéves, mégis nagyon érett módon kezeli a nyelvet. Nincsenek útban neki az írásjelek — ha mégis, akkor elhagyja őket —, hanem eszközt jelentenek számára a többlettartalom megjelenítéséhez. Vesszővel kezdi a sort, sűrűn alkalmaz záró- és kérdőjeleket, különböző kiemeléseket. A formákat is szabadon kezeli, elindít egy képverset, ami szabadverssé esik szét, majd újra képverssé áll össze, vagy éppen fordítva. Rövid, aforisztikus, filozofikus verseit érzem a legerőteljesebbeknek. A hosszabb szövegek esetén is odafigyel, hogy ne maradjanak benne oda nem illő, felesleges sorok, szavak, ez általában sikerül is neki. Az ő nevéhez fűződik a kötet záró darabja is, a herpeszről szóló posztmodern népmese. Frappáns, bár nem biztos, hogy én ezt választottam volna a kötet befejező versének. Bíztatásként azonban a kötet minden szerzőjéről elmondható, hogy verseik, illetve novelláik már nem csak szájról szájra terjednek. Célpont csoport—Herpesz 1:0.
       A könyv mint tárgy. Talán érdemes lett volna ezzel kezdeni. A Célpont Irodalmi Alkotócsoport antológiája igényes kivitelezésű kiadvány. Kevesen lehetnek, akik nem időznek el egy kicsit Kabai Zoltán borítójánál, mielőtt belelapoznának a könyvbe. A tördelés és szedés is hibátlan. Aztán ha felcsapjuk a kötetet a közepe táján, ott van az egyik legfontosabb, az illata: először friss nyomdafesték szaga van, majd átitatja a fentebb már említett kocsmák füstös levegője (az én példányom már ebben a szakaszban jár), később — évtizedekkel később — dohos pinceszaga lesz. Addigra a vakítóan fehér borító is megsárgul, egyre sötétebb árnyalatot vesz fel. A könyv — ha nem is minden példány — megmarad.