Valami megmagyarázhatatlan félelem az, amivel lapozgatja az ember Kilián László esszékötetét, közvetlenül utána Nyilas Atilla Ráolvasások könyvét. Megmagyarázhatatlannak nevezem, mert szembesít a voltaképpeni Isten-képek felsorakoztatásával. Ugyanakkor a félsz azért szorul az ember torkának, mert lett légyen az [ember] keresztény vagy pogány (a szó nemesebb értelmében) rádöbben, hogy a szakralitás és a pogány rítusok milyen közel is kerülnek egymáshoz. Pont, mint a szélsőséges irányok. A filozófiák kört alkotnak, melynek egyik, ha tetszik végpontjában pontosan a szakralitás embert (ha küzd ellene) leküzdő  csodája, a másik végpontjában pedig a rítusok, ráolvasások sokasága tobzódik. Helytelennek ítélheti olvasóm a kört, minthogy végpontjairól beszélek, de ennél szemléletesebben nem lehet mutatni, hogy a szélsőségek mennyire közel is vannak egymáshoz. Ugyanarról beszélnek, esetlegesen más perspektívából (az egyik esszékötet, a másik verses forma), mégis a kör két végpontja tudatos létezethetetlenségében mutatja: egy és ugyanaz a téma, réma. Mert mindketten valami újat, merőben szokatlant tettek le köteteikkel, amelyeket — az olvasás rémálma — relatíve kevés példányban adtak ki. Persze ez a mai keretek között szépnek nevezhető kiadvány szám (előbbi 300, utóbbi 350 példányban) mégis azt mondatja velem: nem szabad megállnunk annál az állapotnál, ami jellemzi a vidéki irodalmi életet, az alacsony példányszámban megjelenő értéket közvetítő köteteket illetően. De ez csak egy kis kanyar a sok kérdésem közepette.

Kilián László óriási munkába vágta fejszéjét — érzésem szerint. Úgy írni, ahogy ő teszi Igenkönyv című esszékötetében, nehéz, méltóságteljes feladat. Rövid időre lassítanék az esszékötet megnevezésénél, melyet kevésbé érzek helytállónak a könyv elolvasása után. Esszékötet, mit is kell(ene) beletenni? Sok (nevezzük nemes egyszerűséggel soknak) kultúrtörténeti vonatkozást, esetleg kijelölve egy lineáris ösvényt, amelyen vezetve az olvasót (önmagában ez is érdekes: ki olvas esszékötetet?) lényegi-intellektuális táplálékot szolgáltat. Kilián László ezt teszi Igenkönyvével, mégis ettől sokkalta többről van itt szó. Lehet, könnyelműen, de élménykötetnek nevezem a kiadványt, alapozom ezt arra, hogy a gyakran kiszólás-jellegű epizodikus történetekben Kilián olyan, sosem esetleges, mindig az adott szituációkba épülő analógiákat épít be a szövegtestbe, melyek nem viszik előbbre a megértésre törekvő olvasót (nem is ez a céljuk), viszont metaforikus képességéről a szerző alkalmanként ráerőltető (újfent jó értelemben) módon igyekszik valami többet, újat adni.
Fentebb írtam, hogy rémákról van szó. Az Igenkönyv 12 fejezete (plusz egy a Bevezetés) alatt feltárul a Bibliából, a Koránból, a Védákból és megannyi gyakran pusztán legendásnak nevezett iratokból egy mitikus, már-már mitologikus világ, melyben az embernek (nem mindet olvasásának hiányán) kevesebb ismerete lehet. Kilián nem problémázik ezen, ugyanazzal a természetes hanggal beszél az iszlám és a kora-keresztény kultúrák átfedéseiről, mint mikor kísérletet tesz egy-egy kínai bölcs példázatának párhuzamba állításával, természetesen a keresztény mitológiával. (Mitológiának nevezem, mert sokkal távolabbi ez a naturalisztikus világ a kötetben, mintsem a mai „hagyományos” klisékben kimerülő egy-egy prédikátori beszédben említett bűnbeesés mozzanata, vagy akár legyen szó Jézus Krisztus példázatairól.) Feltűnően sok szó esik a kötet egészében a barokk stílusjegyeiről, holott a szövegek mentesek a patetikus, túlontúl emelkedett trallalázásoktól. Bachtól idéz prelúdiumokat (gyönyörű, mikor arra gondolok, hogy egy zeneszerző darabjait szövegben látom vissza!), majd a Tórát beemelve elkezdi utazásunkat a Közel-Keleten, annak ókori (esetenként őskori) tájain való barangolásával egybekötött lakomájára hív minket. Az egyszerű olvasó elfogadja a szolid invitát, mikor leül (=olvasni kezd) azonban meglepődik, az egyszerű közegen, a szerényes egy-tál leves koszton, nem nézi meg jól a tésztamentes lé valójában felemelő érzést nyújtó frissességét, csak kanalazik — többet várt volna? Bolond az, aki Kilián László kötetében intellektusbeli túlkapásokat keres (újfent kiemelem: élménykötet!), ugyanígy az is, aki a sokat emlegetett intellektus hiányára vágyik. Egyszerűen bolond, érzésem szerint: az is marad. Olvassa el, rágja végig a magát Kiliánnal, tegye ki oldalra a Bakos-t, aztán ne merje használni! Mert, ha kizökken a ritmusból, akkor esetenként érzéketlennek találja a nyelvi-metaforikus-poétikai szöveg egyszerűségét. Persze menetközben találkozik olyanokkal, amik jártasságot igényelnek, akár az iszlám kultúra területén, akár az ellenreformáció végett születendő barokk világában, mégis azt mondom: ne nézzünk utána. Hagyjuk, hogy Kilián magyarázzon, használja fel az általa mindent és mindenkit megmagyarázni képes Igen-t arra, hogy (nem kevés nyelvi virtuozitással) gyönyörködtessen bennünket. Mert így élmény lesz az olvasás, ócska nyelvi közhely: így szabad olvasni.
Mindeközben kritikusi teendőit is végzi a szerző, nem hagyja nyugodni az emberben csendben lüktető recenzensi vénát, tudniillik ilyennel lep meg: „Az Óm — igaz közönyös fölénnyel — ahányszor csak avatott és avatatlan kimondja, nyilvánvalóvá teszi Európa parlagiságát. Európa azóta küszködik a kereszténység befogadásával, amióta Jézus Krisztus utoljára közelítette meg Jeruzsálemet. Európa előbb és mélyebben felejtette el a szakralitást és a lógoszt vagy a gnózist, minthogy fiainak színe-java igazából rákaphatott volna. Gőgünk a butaságunk. Feledékenységünk nap mint nap visszaüt ránk.” (101. oldal) Kissé zavaró az a természetesség, amivel Kilián őszinte, másokban is fellelhető igazának ad hangot — és igazat szól. Nem csak a kötet egészét nézve, hanem a kiszólásokkal, poétikus Igen-áradatával együtt is maradandó ez a jó néhány oldal, melyben az át- és átjárt kozmikus utalásrendszerek a köteten belül nem, de az emberben, ha hagyja őket érlelődni bizonyára egyfajta szeretetet, megbecsülést képesek ébreszteni.
Erről a szeretetről másfajta élmény-esszenciából táplálkozva beszél Nyilas Atilla az általa válogatott poétikai-tematikus kötetben. Sok verssel találkozhattunk már folyóiratokban, előző köteteiben, ámbátor sokhoz hozzá is nyúlt. Hogy ezek a szövegek egészének, annak rítusbeli naturalizmusának miként kedvez, most nem térnék ki. Nyilas Atilla válogat, szerkeszt, közben gyermekáldás elé néz — mindezt megosztja az olvasójával (mint előbb, most is felteszem a kérdés: ki olvas verseskötetet?), miközben voltaképpen nem tesz mást, mint keresztény-pogány módszerrel versel. Van ezeknek a verseknek egyfajta íze (nem csak ebben a kötetben, hanem egyáltalán: a Nyilas-féle verseknek), melyeket könnyen tetten lehet érni. Pár hónappal ezelőtt együtt vacsoráztam a szerzővel Miskolcon. Többen voltunk, beszélgetés ment az asztaloknál, Nyilas bejött, leült, köszönt, majd összekulcsolta kezét és imádkozott. Vele szemben ültem, ismertem a rítust (előéletem ezen részére nem térnék ki — honnan), majd bekapcsolódva a társalgásba elfogyasztotta a vacsorát. Azért találom ezt fontosnak megjegyezni, mert ez az ember az, aki leírta (összeválogatta, szerkesztette, stb.) a Ráolvasások könyvét. A címből mindenki (?) arra gondol(hat), hogy a ráolvasás, mint olyan táltos-képződmény, csak bizonyos emberek sajátja. (Mindenki tud ráolvasást végezni, de akinek bejön, na az ritka lehet.) Nyilas Attila a kötetben egyben kezeli a ráolvasást a különlegesség-mentesítéssel. Nála egy-egy ráolvasás valamiféle pozitív-kívánalom kifejezése, szeretne ezt-azt-amazt, és ehhez a forma-rítusvilághoz nyúl. Nincs megilletődve abban az esetben sem, amikor Jézusról beszél, mert természetesnek véli a ráolvasások pogány-létét a keresztény-szakrális világgal, képzi ennek a két halmaznak a metszetét és saját költészetét helyezi el benne, kijelöli annak világát, mind képi síkon, mind mitológia-gyártásban. Az Amulett című versben így ír: „ezen a versen is átok ül / nem tud megszületni / harmadik soromat olvasom rá / nem oszlik felőle a rontás” — mindezt teszi modern formában, klasszikus lüktetés és posztklasszikus szavak használatával. A rontás, mint elemi erő a legtöbb Nyilas-versből feltör, ha nem figyelünk eléggé, minket is megront, vagy épp túlságosan figyelünk, ebben az esetben akarjuk [ugyebár] a rontást, elér minket. Azt várnánk, hogy kinő valami harmadik fülünk, vagy akárhol egy negyedik bónuszba’, de nem, mert ennek a rontásnak az eredménye: felszabadító nyugodtság. Ezzel akarna fertőzni minket Nyilas Atilla?
A ráolvasások egy másik jellegzetessége a formaviláguk, melyben a költő-táltos elmerülni képes, megkeresi a poétikai elemeit egy olyan lírának, mely talán idő előtti, de ugyanakkor kortalan is (talán pont az idő előttiség korszakolálatlanságának köszönhetően). Az Isa című vers ezt a fajta forma-esszenciát meríti ki a ritmus sokszínűségével, a bokor rím-kezdettel, melyben a költészet eredendően cél-elvűségére utalhat, miközben elkezdi pocskondiázni azt az istent, aki majd a végén képtelen mást tenni: enged Atillának (további mitologikus cselek, az atilla-saga gondolati bevonása, melyet a (sugar)free kötetben közöl is Nyilas), esetlegesen eggyé olvad vele — vagy ki tudja?
Valószínűleg a kereszténység előtti időkre akar vinni minket a gyakori — szinte már-már sámánisztikus — ráolvasás-egyveleggel a szerző, ugyanakkor az időben bandukolva gyakran átfedésekre lelünk. Egyszerre foglalkozik egy verse az idézés rejtélyeivel és egyszerre a megidézett Isten-kép helyes létértelmező mivoltával, egyesíti az ilyenben lényegileg vallásos-puritán közelséget a természeti megközelítéssel, egyszerű a vers, egyszerű a mondanivaló, ugyanakkor a mögöttes élet-szemlélet már összetett, kiforrottságot, ferdítések tömkelegét mutatja. Az Antitalizmán című vers pontosan ezt a kettősséget (többességet) mutatja, hogy a meghalni főnévi igenév elé egyszerűen teszi oda (persze logikailag megszerkesztett formában) az E/1-es állítmányokat, predikatív szerkezetet se hoz létre, mondhatni (erős félrehallás/ütés) prepredikatív a vers-kompozíciós elv (meg kell azt még említeni, hogy miért akar a földön maradni Nyilas? „baszok meghalni” azt hiszem: nem.)
Gyakori a köteten átívelő motívum-rendszer kiépítése, erre odafigyel Nyilas, ellenben úgy gondolom, hogy a szerkesztés néhol megbomlik egy-egy epizodikus lánc behozásával, ez jót tesz a kötet sokszínűségének, ráolvasásfóbiájának (valamiért félsz sugárzik át néhány ráolvasásból felém), de a linearitás mégsem rendezőelve a ciklustalan kötetnek. Kezdetben első köteteiből válogat be, majd újabb versekkel toldja ezeket a részeket, utána pedig főként a A látó című verseskötetéből hoz anyagot, majd az utolsóból (Item) csak egy verset válogat be a végén, természetesen újabbaknak helyet adva. Voltaképpen az előzőekhez hasonlóan ebből a kötetből sem hiányozhat a hagyomány poétikai értelemben vett ápolása, ápolt, letisztult környezet fogad a kortársakra, korábbi pályatársakra való utalások idején, Nyilas ekkor sem igyekszik szépíteni a múltat, egyszerűen megragadja a nyakánál és a versbe olvasztottan tárja fel.

Nehéz a két kötetről úgy írni valami még-újat, hogy a szövegeket csupán mint betűhalmazokat vizsgálom, a szerzők gondoskodtak arról, hogy kemény munkája legyen az olvasónak, különös tekintetben akkor, ha érteni, értelmezni is akarja az írott szavakat. Éppen ezért érzem azt, hogy a kötetek anyaga nem zárható le a maguk bő 100 oldalával, tovább konganak az emberben, Kabai Zoltán cirka másfél évvel ezelőtti szavait kell idéznem, melyeket Pajor Tamás Önök Érték! című lemezével kapcsolatban mondott, és most itt explicite érvényes: „Istenről csak így szabad szólni”. A vallásosság és világi tudás egyszerre való érvényesülése Kilián és Nyilas köteteiben ugyan másként kerül felszínre, mégis a forma ne tántorítson el senkit attól, hogy ez a két irodalmár olyat tett a világi kultúra mérlegére, melyet csak aranysúlyokkal lehet mérni.