A Professor emeritus volt a legjobb kiskocsma az egyetem környékén. Koszos volt, büdös és olcsó. Vagyis kellőképpen lepukkant ahhoz, hogy méltó ellenpontját képezze az egyetem fontoskodásának. Ide tértünk be Blazsej komámmal, odafészkelődve a négy sarok egyikébe, idegesen igazgatva a testünkbe izzadt alsóneműnket.
 Mit iszol? — kérdi vészjóslóan Blazsej.
 Naná, hogy sört! — felelem, pedig cseppet sem naná, merthogy két óra múlva vezetek. Vezetni tanulok.
 Hát akkor... - és már meg is indul az az okfolyamat, melynek eredményeként két korsó jéghideg keserűség indul meg gyomrunk feneketlen mélységei felé.
 A nyitott ajtón keresztül agresszíven belehel a párás hő, törölgetjük homlokunkat, jól tudva, tök hiába: két perc és újra vízben ázik. Létezésünkön eluralkodik a nedvesség. Úgy lebegünk a 600 °C fokos, már-már cseppfolyós légben, úgy gurítjuk a 10 °C fokos malátalét, úgy szívjuk a légkondi (<-- eufémizmus) szűretlen 20 °C fokos levegőjét, úgy hűtjük olvadó testünket a 36,5 °C fokos sztenderdre, mintha tengervízben lebegnénk, tengervízben, melyből épp csak az orrlyukunk lóg ki, épp csak egy kis oxigént lélegzendő.
 Na, most mi van ezzel a kislánnyal? — kérdi vészjóslóan Blazsej.
 Folyamatosan vele álmodom — mondom. Aztán elmesélem, mit álmodok már vagy két hete, minden éjjel.

***

Otthon vagyok, tompa kussban, melybe beleszűrődnek a ház apróbb-nagyobb zajai. Azok is csak úgy, mintha vattával dugtam volna be a fülem, csak úgy, tompa kussban. Belépek a nagyszobába, anyám ül ott, ül a fotelben, tévét nézve: délutáni szieszta. Szorongok és kellemetlenül érzem magam. Nincs rajtam más, csak egy ódivatú, fáradt fecske, mely öltözék nemcsak láttatni engedi, de kihangsúlyozza selejtes testem selejtes voltát: egy kis háj itt, egy kicsi ott stb.
 Anyám felnéz és rám mosolyog. Miért visel keménykalapot, nem tudni, mindenesetre természetesnek vesszük. Leülök a fotel karfájára, ráülök a távirányítóra, a televízió kikapcsol. A képernyőt mindketten nézzük tovább, s ez láthatólag leköt bennünket. Egy idő után már csak a csendet érezzük, de azt nagyon. Nem lehet tovább húzni. Meg kell kérdeznie.
 Na, most mi van ezzel a kislánnyal? — kérdi vészjóslóan anyám.
 Folyamatosan vele álmodom — mondom. — Amúgy fogalmam sincs.
 Tapintatból nem néz rám. Úgy csinál, mintha a képernyőt nézné. Pedig ki van kapcsolva. Én is úgy csinálok, mintha a képernyőt nézném. Pedig ki van kapcsolva. De hát ez most természetes. A szám kezd legörbülni. Nincs mese.
 Na, és szereted te azt a kislányt? — kérdi...
 A szám kezd legörbülni. Nincs mese. Próbálom palástolni. Anyám úgy csinál, mintha a képernyőt nézné. Én is úgy csinálok, mintha... Pedig ki van kapcsolva. Pedig... De hát ez most természetes. De hát...
 A szám kezd legörbülni. Mit legörbülni, hiszen már bőgök, folyik a könny orromon-számon, tocsogok a könnyben, a takonyban, mit görbül, hiszen már rég eluralkodott létezésemen a nedvesség, a forró könny, a forró sós víz, beborít mindent.
 Bólogatok.
 Anyám úgy csinál... Én is... Pedig... De hát...
 Anyám megsimogatja a kezem. Érzem, mennyire végtelenül szeretem.
 Kérsz egy camapari juice-t? — kérdi…

***

A Professor emeritus volt a legjobb kiskocsma az egyetem környékén. Koszos volt, büdös és olcsó. Vagyis kellőképpen lepukkant ahhoz, hogy méltó ellenpontját képezze az egyetem fontoskodásának. Ide tértünk be azon a téli estén Blazsej komámmal, odafészkelődve a négy sarok egyikébe, idegesen hámozgatva magunkról kabátot, sálat, sapkát.
 A Professor emeritus sajátságos elnevezését a tulajdonosnak köszönhette. A Professzor úr maga is a jogi egyetemre járt, vagy tíz évvel ezelőtt, jobban mondva az egyetem mellé, egész pontosan a Professzor emeritusba, ami akkor persze még nem volt Professzor emeritus, hanem valami „Ilcsi Presszó” vagy „Bözske Presszó” vagy valamilyen más bukolikus csengésű női néven futott. A Professzor úr utálta az egyetemet, de nem akarta otthagyni. Egyrészt, mert dolgozni is utált, másrészt pedig azért, mert ha nem végzi el, az apja, aki eléggé ki volt tömve, nem vette volna meg neki a diplomaosztóra beígért lakást és autót. Elvégezte hát summa cum laude, eladta a kocsiját és megvette belőle a Professor emeritust. Az ablakpárkányra kipakolta régi tankönyveit mint dekorációt, a lambériázott pult fölé meg kiaggatta a bekeretezett diplomát. Sok volt itt a régi és újdonsült joghallgató, de a Mester valószínűleg még az Ilcsi-érából maradt itt.
 A Mester magától értetődő módon azért Mester, mert festő: le sem tudná tagadni, hisz mindig festékfoltos köpenyében ugrik le a műteremből, lazítani egy kicsit. Eleinte nem értettük a Mestert, nem értettük, mit keres itt egyedül egy hatvanas, hosszú hajú, szakállas férfi, festékes köpenyben, egy korsó jeges vizet iszogatva. Úgy búsult bele a korsó vízbe, mint aki vízbe akarja fojtani a bánatát. Később megtudtuk, hogy öt éve felhagyott az alkohollal, mert volt egy infarktusa, azóta egy kortyot sem iszik. A kocsma légkörét viszont, állítólag, nem tudja nélkülözni, ezért lejár néha, lazítani egy kicsit.
 A Mester nem mindig jött egyedül, gyakran kísérték el a tanítványai, általában mutatósnál mutatósabb lányok. Te voltál közülük a legmutatósabb. Talán ezért is voltál a kedvence. Talán ezért is tudtad úgy megbántani.
 Ültünk ott Blazsejjel, szánkat mozgatva, beszélgetést mímelve, valójában azonban csak téged nézve, megbabonázva. Az első perctől fogva szenvedtem a szépségedtől, ahogy bevonultál, szerényen, de figyelmet parancsolóan, ahogy helyet foglaltál (mert te nem leültél, hanem elfoglaltad a helyed az adott térben), ahogy szétgomboltad elképesztő melleden a prémgalléros irhakabátot, és elkóborolt tekintetemet elkapva ördögien széthúztad arcodon azt a két vörös húscsíkot: rám mosolyogtál. Az első perctől fogva szenvedtem a szépségedtől és megijedtem, megijedtem, amikor összevesztél a Mesterrel, aki nagyokat csapkodva kiviharzott a Professorból, te pedig nyugodtan rágyújtottál még egyre olcsó cigarettádból, majd rám emelted várakozó, de cseppet sem segítőkész tekinteted, megijedtem, mert tudtam, hogy most nekem kell lépnem, és megijedtem, mert tudtam hogy kevés vagyok. De a tekinteted meggyőzött arról, hogy nem, hogy nem én vagyok kevés, legfeljebb csak te vagy sok.
 Úgyhogy megpróbáltam, felálltam, odaültem, beszélgettünk, meghívtalak, rágyújtottál, fizettem, felmentünk, ittunk egyet, levetkőztünk, aztán már nem volt többé te meg én, már csak mi voltunk...

***

A városon eluralkodik a nedvesség. Termékenyítő, fülledt, buja nedvesség. Kilépünk a Professor emeritusból, keressük a helyünket az utcán. A forró eső csak úgy ömlik, orrán-száján, beborít mindent. Különválunk Blazsejjel, bár együtt haladunk, egymás mellett: a sűrű eső függönyként, még inkább buraként választ le bennünket a külvilágról, így egymásról is. Aztán a Kálvinon tényleg elválunk. Ő a 47-essel döcög tovább, én pedig egy Fiat Tipo Grandturismóval, turbó dízel, az 1989-es év autójával, amint azt oktatóm, Teller Ede bőszen igyekszik hangsúlyozni. 2005-ben. Beszállok, igyekszem megtalálni a kormányt. Kis idő elteltével sikerül is. Annak a felhőtlen tudatában hallgatom végig az indulás előtti időhúzó (benzinspóroló) hegyi beszédet, hogy ha beüt a gáz, úgyis őt büntetik meg (mint oktatót) és nem engem. (Akkor még nem tudtam, hogy engem is). Néhány anekdota névrokonáról, a nagyszerű atomfizikusról, rövid dicshimnusz a Fiat Tipo Grandturismóról (turbó dízel), mely az 1989-es év autója volt, aztán: 1. gyújtás, 2. kézifék kiold, 3. balra néz, 4. középső visszapillantóba néz, 5. index balra, 6. egyes, 7. kuplung föl, gáz le, csúsztat, 8. kettes stb. És már neki is lódulok cikkcakkos ámokfutásomnak.

***

Na, ez most mi volt, Szalai úr? — kérdi Teller Ede. Igyekszik visszanyomni a szívét a mellkasába. Én meg csak pislogok hülyén. Azon rágódom, vajon áttülekedik-e az ordenáré sörszag a rágómon.
 Átnyúl balkezével a kuplungra, átveszi az irányítást, félrehúzódik a járdaszélre.
       Tőled jöttem aznap délután. Hát hogy tudtam volna koncentrálni! Ezek után. Utánad. Délután. Az után a dél után, amit veled töltöttem, nálad, benned töltöttem. Képtelen vagyok koncentrálni, amíg érzem magamon az illatod. Amíg érzem az arcomból párologni lábad közének illatát. Amit nem képes elnyomni a szappan, a sörszag, a pesti utcák szén-monoxidja, a budai kertekből őrjöngve kiömlő bodzavirág-illat együttvéve sem. Nem képes elnyomni ezt az illatot: újra és újra felkacskaringózik az orromba, emlékeztetve a testedre, rád, pontosabban ránk, emlékeztetve arra, hogy nincs többé mi, hogy véget vetettél nekünk, már csak én vagyok és te vagy.
       Amikor látja, hogy húsz méterre van a piros lámpa, már ne nyomja a gázt, hanem vegye le róla, kuplung és fék, világos?- sulykolja Teller.
       Ma kicsit indiszponált vagyok. - mondom.
       Azt vettem észre. Gyanúsan indiszponált. — dohog szegény Teller. Ismét nálam a kormány és a pedálok. Bár ne lennének. Most szeretnék hátradőlni és csak utazni. Szeretnék csak a budai kertekből őrjöngve kiömlő bodzavirág-illatra összpontosítani, az autót belülről is, nyitott ablaknál is majdnem szétvető cseppfolyós párára összpontosítani, a néha-néha becsapó, forró esőcseppekre, a könnyeimre.
       Könnyezik a szeme, nem kéne magának szemüveg?
       Nem kéne. Nekem csak te kellenél. A mi kellene. De annak véget vetettél. Fölálltál az ágyból, hátat fordítottál nekem, szembe fordultál az ablaknak, szembefordultál a városnak, a napfénynek, nem törődtél vele, meglátja-e valaki: anyaszült meztelen vagy. Rágyújtottál, még mindig háttal nekem, én elérzékenyülve csodáltam hideg fenekeden a lepedő rózsaszín lenyomatát. Még hatása alatt voltam a mi eufóriájának, de az ablaknál már csak te álltál. Aztán közölted, hogy az ágyon csak én fekszem. Aztán lassan megéreztem, hogy tényleg. Ne kérdezzek okokat. Nem kérdezek, jól van. Tudom, hogy nincs oka, csak kevés vagyok. Te meg sok.
       Na jó, mára elég volt, Szalai úr, cseréljünk helyet! — Teller Ede bosszús.
       Fuldoklom a szagoktól, fuldoklom a visszapillantón hintázó wunderbaumtól, az eső növényszagú páráitól, lábad közének illatától, az illattól, melyet egyenletes adagokban izzadok ki magamból, a bőrömből áradó cigaretta- és sörszagtól, a budai kertekből őrjöngve kiömlő bodzavirág-illattól, szemem vörös és vizes, könnyeim a verejtékkel egyesülve indulnak meg a szám széle felé, fuldoklom a hangoktól, a fékcsikorgástól, Teller Ede monoton feddésétől, a dudaszótól, a villamos csörtetésétől, fuldoklom az alacsonyan szálló káromkodásoktól, a lihegésedtől, lihegésed kéjittas emlékétől, a halk nyögdécselésektől, bluesosan meleg hangodtól, melyen minden kimondott szó felért egy szenvedélyes öleléssel.
       Most hogy én én vagyok, fuldoklom attól, aki és amennyi vagyok: én vagyok és kevés vagyok. Hazáig talán még kibírom, kibírom. Mielőtt végleg széthullok, hazáig talán még kibírom, kibírom, kibírom. Hazáig talán, addig talán, amíg érzem az arcomon tested fűszeres illatát, addig talán kibírom. Amíg érzem az illatod, addig talán nem lesz baj.

A Professor emeritus volt a legjobb kiskocsma az egyetem környékén. Koszos volt, büdös és olcsó. Vagyis kellőképpen lepukkant ahhoz, hogy méltó ellenpontját képezze az egyetem fontoskodásának. Nevét a tulajról, a Professzor úrról kapta, aki maga is az egyetemre járt annak idején. Azelőtt Ilcsi presszó néven futott, aztán a Professzor úr lediplomázott, megvette és átkeresztelte. A jogi pálya nem vonzotta annyira, mint a presszó kellemesen lepukkant légköre. Az egyetlen lényeges változtatás, amit eszközölt rajta, hogy a tankönyveit kipakolta az ablakpárkányra, dekoráció gyanánt, a diplomáját pedig kiakasztotta a pult fölé.
       A Professor emeritus azon kocsmák közé tartozott, amelyek amúgy sem igényeltek nagy tőke-visszaforgatást: a linóleum, a barnára mázolt ülőalkalmatosságok (jobb híján nevezzük őket székeknek) és a lambéria nem romlik el. E berendezési tárgyak nem túl mutatósak, de hát kit érdekelt ez a törzsközönségből.
 A törzsközönség valóban „törzs” volt, leszámítva az egyetemistákat, azok körében ugyanis nagy volt a fluktuáció. Voltak régi bútordarabok is, akik még az Ilcsi-érából maradtak hátra. Ilyen volt a Mester is. A Mester azért Mester, mert festő: le sem tudná tagadni, hisz mindig festékfoltos köpenyében ugrik le a műteremből, lazítani egy kicsit. Senki nem értette a Mestert, nem értették, mit keres itt egyedül egy hatvanas, hosszú hajú, szakállas férfi, festékes köpenyben, egy korsó jeges vizet iszogatva. Úgy búsult bele a korsóba, mint aki vízbe akarja fojtani a bánatát. Kevesen tudták, hogy öt éve felhagyott az alkohollal, mert volt egy infarktusa, azóta egy kortyot sem iszik. A kocsma légkörét viszont, állítólag, nem tudja nélkülözni, ezért lejár néha, lazítani egy kicsit.
 Igen a légkör, ez volt a fontos. Még pontosabban a kocsmazaj. Amikor a Mester megakadt az alkotásban, csak beugrott egy pofa jeges vízre, és rendbe szedte gondolatait. Bemagyarázta magának, hogy csak itt tud gondolkodni. A gondolkodáshoz ugyanis legtöbbször csönd kell. De a csöndet sok apróság megzavarhatja: a szomszéd lakásban szeretkező (ez még a jobbik eset), netán veszekedő (ez a rosszabb) pár, vagy éppen hegedűt gyakorló kisgyerek (ez a legrosszabb). A kocsma ezért jó. Az egységes szövetű lárma sokkal egybefüggőbb, mint a csend. Homogénebb. Itt senki nem tud kirívó, harsány vagy zavaró lenni, hiszen minden kocsmai megnyilvánulás kirívó, harsány vagy zavaró.
 A Mesternek ma mégsem sikerült magára erőltetnie a sztoikus lelkületet, ami záloga lehetett volna a termékeny gondolatoknak. A Mester ma zaklatott volt. Két-három órája, mikor aznap először ugrott le, még nem egyedül bámult a vizeskorsó fenekére, hanem a lánnyal volt. Teljesen kikészíti a lány. Szégyenszemre hatvanévesen lesz szerelmes egy tizenkilenc éves csitribe. Kicsit büszke is a liezonra, de azért leginkább dühös, kétségbeesett és szomorú. Dühös, mert ő van alul. És ezt piszok nehéz feldolgozni, hogy ő van alul, hogy a hatvanéves ember bölcsességéből ennyire futja, hogy hagyja magát kínozni egy csitri szerelmétől. Kétségbeeset, mert tudja, hogy utolsó lehetőségei egyikét éli e kapcsolatban, utolsó lehetőségei egyikét, mely még megajándékozza a kortalanság kirobbanó élményével. És szomorú, mert tudja, hogy még fog nála próbálkozni, de szomorú, mert tudja, hogy már hiába.

***

Akkor miért fekszel le velem? Feltételezem nem a kidolgozott, gyönyörű testem miatt. — üvölti suttogva a Mester, és igaza van: nem a kidolgozott, gyönyörű teste miatt, mert nincsen kidolgozott, gyönyörű teste.
 A Mester és a lány vitatkoznak. Mind a ketten fel vannak zaklatva. A lány egyik csikkről gyújt a másikra, le is veti prémgalléros irhabundáját, amit eddig magán tartott. A mester már nem könyörgőn néz a lányra mint eddig, látszik a szemén az elszántság és a gyűlölet, most már győzni akar. Meg kell nyernie a vitát.
 Akkor miért fekszel le velem? — üvölti suttogva a Mester.
 Csak azt ne mondd, hogy szánalomból.
 A lány nem mondja. Csak néz. A Mester már úgy érzi, inkább mondaná, az is jobb lenne annál, hogy nem mondja és csak néz. De még rosszabb, hogy nem is őrá néz. A másik asztal felé nézeget, egy felháborítóan fiatal s vérlázítóan jóképű fiú felé. Az arca nem árul el semmit, de az a mód, ahogy térdén átvetett lábával idegesen rugdalja az asztalt, és a gyorsaság, ahogy a cigaretta füstjét kifújja, nyilvánvalóvá teszi a Mester számára, hogy a lány most jobban szeretné, ha ő nem ülne az asztalnál.
 A Mester végtelenül ideges. A torkát sírás kaparja.
 Akkor mit csináljak? — kérdi, és megadja magát. De ez már nem segít.
 Fürödj meg, borotváld le a szakállad és alkoss végre valamit. Ne csak fess.
 Na, ez a mondat tette be a kaput a Mesternél. Felugrott, hogy majd felborította az asztalt, álltában itta ki a korsó maradékát és kiviharzott a kocsmából. Közben azon járt a feje: vajon sikerült-e a felháborodást meggyőzően színlelnie, vagy a lány észrevette, hogy csupán azért rohant el, mert nem akarta előtte elsírni magát.

***

A vita ott kezdődött, hogy a lány megint kinevette.
 Halálra unom magam ezektől a sztoriktól. Egyáltalán nem tudsz velük imponálni nekem. — mondta lány egy korty jéger után, amit franciás eleganciával és egy kis sörrel öblített le.
 A Mester nem imponálni akart, csak megpróbált megmagyarázni neki valamit abból, hogy miért azt csinálja és miért úgy, amit és ahogy. Úgy gondolta, ha megmagyarázza, miért úgy élt akkoriban, a Falkában, talán többet megért az avantgarde-ból. De persze hiába. A lány kissé érzelmes és realista képeket fest, amilyeneket annak idején, a Falkában, habozás nélkül giccsnek tituláltak volna. Ma már nem ilyen határozott, ugyanakkor megérti, hogy a lány viszont még az.
       A Falka volt a családja, ez a kis kolónia a mecseki hegyoldalon, a Falka volt a családja, legalábbis művészi értelemben. Ez tucatnyi fiú és lány volt az ő családja, ez a tucatnyi festő, költő és szobrász, és a lerobbant présház volt az otthona. A lerobbant présház a mecseki hegyoldalban, ez volt az otthona, a mecseki présház a meddő kúttal a kert közepén, a hatalmas diófával, az elvadult szőlősorokkal és a budival a kert végében, amelyen a „Művészbejáró” felirat díszelgett egy mívesen festett pléhtáblán.
       Akkoriban kezdett el körökkel és négyzetekkel kísérletezni, mint a nő és a férfi princípiummal. Százszámra festette őket, és mégsem elégítette ki az eredmény. Kutatta a nőiség és férfiség rejtélyét, kutatta a körökben és négyzetekben. Ennek akkor jelentősége volt, fontos volt, ez akkor átkozottul fontos volt.
       A Mester ül a vizes korsó fölött és a kezeibe bámul. A kezeit nézi és eszébe jut a faterja. Eszébe jut, ahogy ül az ágy szélén, a kezeibe bámul. A kezeit nézi és azt mondja: „Nahát... Tisztára a fater kezei”. Aztán hozzátette: „Ezek a vastag, durva ujjak. Pedig az én kezeim nem a csákányon edződtek. Tudod, nagyapád bányász volt. Kár, hogy nem ismerted”. Pedig az apja keze is erős volt: szorítása mint a satu, legalábbis akkor, gyerekként úgy érezte. Sokat játszottak a gangon, szkandereztek. Az apja mindig legyőzte, de mindig hozzátette — és ilyenkor egy pillanatra szomorúnak tűnt -, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor ő győzi le, amikor már ő lesz az erősebb. Egyszer tényleg eljött. A szemébe nézett, és nem tudott örülni neki. Most ő is a kezeibe bámul és azt mondja magában: „Nahát... Tisztára a fater kezei”. Az ujjai sok-sok év alatt, észrevétlenül vastagodtak meg, lettek ugyanolyan durvák és férfiasak, mint az apjáé meg a nagyapjáé. Pedig ezek sem csákányon edződtek. Legfeljebb az a száz és száz terjedelmes női fenék edzette meg, amelyet erősen és mohón markoltak.
      
***
      
       Sok nővel hált annak idején, a Falkában. Valahogy mindig odacsapódtak hozzájuk ezek a lányok. Volt köztük úrilány, aki így akart lázadni, hogy a proli srácokkal fajtalankodik egy elkefélt művésztelepen, más lányok azért jöttek, mert egyedül itt érezték azt, hogy ők valakik, hogy velük egyenlőként bánnak, hogy számítanak, megint mások meg csak azért voltak ott, mert szerettek kúrni. Sokan később kurvaként végezték, ahogy azt már akkor sem volt nehéz megjósolni, de egyiküknek épp a múlt héten dobott ötvenest a Kálvin téri nyilvános vizeldében. Ott ült egy kemping széken, kissé fogatlanul és nem kissé lerobbanva. A Mester nem köszönt neki. Tapintatból.
       Sokukkal, sokszor és sokféleképpen hált együtt. Azok a nők féktelenek voltak, közönségesek, vérforralók és majdnem mindig meztelenek. Persze némiképp szőrösek is, ott lent is, nem úgy mint a lány, aki persze borotválja, és olyan érzése van az embernek, mintha gyerekkel dugna. Na, nem mintha tudná, milyen az. Ezek a nők nem voltak ostobák, nem voltak visszataszítóak: szabadok voltak és megzabolázhatatlanok. Nem is akarták őket megzabolázni. Gyönyörködtek vadságukban.
       Még ma is érzi testük fanyar ízét, a nedvek fanyarságát.
       Akkoriban ezek a dolgok a testek, a nedvek fanyarsága, a temérdek bor, a naphosszig, hétszámra való kör- és négyzetfestés: ezek fontos dolgok voltak, átkozottul fontosak.
      
***
      
       Pedig mostanában nagy fejlődéseken megy át, ezt mondta is a lánynak. Már nem csak egy-egy négyzetet és kört pozícionál a vásznon: hanem kettőt-kettőt, hármat-hármat, és így tovább, ráadásul — ami egyfajta pajzánság kifejezése is lehetne — több kört és kevesebb négyzetet, vagy fordítva, több négyzetet és kevesebb kört, a legváltozatosabb elhelyezkedésben, néha már a szemérmetlenség határát súroló helyzetekben. Mi ez, ha nem fejlődés! Mi ez, ha nem invenció! Lehet, hogy neki kicsit lassabban megy a továbblépés, mint másoknak, de ez csak azért van, mert eddig úgy érezte, nem merítette ki eléggé a témát. Az ember nem is gondolná, hogy milyen mélysége van egy hétköznapi körnek vagy egy egyszerű négyzetnek.
       Az a baj, hogy néha már ő sem gondolná. Néha már nem is gondolja.
       Tudja, hogy véget kell vetnie ennek a kapcsolatnak. Még nincs minden veszve. Még van kedve festeni, még elhiszi, hogy ennek van jelentősége, hogy ez átkozottul fontos. Ennek kell hogy legyen jelentősége, nem dobhat ki csak úgy negyven évet az ablakon. Még szeretné hinni, hogy ez átkozottul fontos, hogy a körök és négyzetek olyan gondolatokat közölhetnek, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni, ezért van szükség a körökre és a négyzetekre. Hinnie kell, el kell hinnie, hinnie kell benne, hogy ennek van jelentősége, hogy ez átkozottul fontos, hogy az embereknek szükségük van a körökre és a négyzetekre. Az nem lehet, hogy ezt a negyven évet egy tizenkilenc éves csitri egy foghegyről odavetett mondattal félresöpörje, sőt, ellene fordítsa. Kell, hogy legyen jelentősége, fel kell hívnia a lányt és meg kell neki mondania, hogy ez átkozottul fontos dolog, fel kell hívnia, szeretkeznie kell a lánnyal, ez átkozottul fontos dolog, ennek jelentősége van, fel kell hívnia és megmondani neki, hogy ez fontos...