Horváth Levente festészete áramlás az állandóságban. A határozott struktúrák, a körülhatárolt formák ellenére telve van mozgással, de ez a lüktető, áramló, rezgő felület csak fokozza az egyensúlyérzetet. Rendet érzünk a természetben, a képek összefüggő jelek, de mögöttük a felfoghatatlan. Mindegyik táj békés, de felületeiben lüktet a lélegzés újabb hulláma. A Föld élő test.
Tájak = állapotok, érzelmeink átlényegülnek a tájba, s kitörölhetetlenül belénkivódik az általa elhatalmasodó érzelem, amely inkább szemlélődő nyugalom. A kép a közvetítő erő, a táj benne lakozik.
Tájra emlékeztető képtest imaginárius erővel. Külső táj nincs, a magunkban hordozott világot vetítjük ki magunkból. A kép médium egyfajta ikon, csatorna befelé, csak a bennünk lakozót ébresztheti fel.
Vándorolsz a képek felületén, a síkok hirtelen teret képeznek. Belépsz a képbe, vagy túllépsz rajta. Messze feloldódik a horizont. Felülről látod a világot, hegycsúcsról tekintesz a tájra, messze újabb és újabb csúcsok. Vándor vagy, kereső, kutató lényed a tájban örökké vándorol. Állandóság és változás, elmúlás és megújulás. A körülhatárolt színes foltok, élő és haldokló, majd újjáéledő növények takarója a földön. Egymásból élnek, nincs pusztulás, csak állandó ismétlődő folyamat.
Mindegyik festmény az örök jelenben létezik. Állandóság és ciklikusság egysége, saját belső dimenziójában létező művek sora, a naturalizmus illúziójától távol, kilépve az időbevetettségből állandó és tiszta jelenlétté válik. Bármennyire elvont képi elemekből tevődik össze ez a festészet, a természettől nem távolodik, hanem folyamatos közelítést érzünk a centrum felé.
Ez a „szellemi látás” puritánabb, de sokkal érzékibb világot tár fel. Lemond a látványban tobzódás öncélúságáról, a fölösleges szépelgésről.