Egy könyv, amelyben olvasni kell a képeket és nézni a szöveget. Vagy képezni az olvasót és szövegelni a nézővel. Egy valódi emberbarát kéz-irat.

Minden benne van, ami számít. Az is, hogy nem számít semmi. És mindennek az ellenkezője, elrejtve lendületes fekete betűkkel a hófehér lapokon. Összegzés, leltár, hiányfelmutatás. Egy kristálytisztán megrajzolt, kétszázhetvenkét oldalas paradoxon, amelynek egyetlen megoldása: önmaga. Egy belakatolhatatlan ördöglakat.

Tandori nem fél semmitől. És nem félt semmit. Főleg magát nem. Talán csak a madarakat. És a medvéket. Nem fél halálosan komolynak lenni, és nem fél elviselhetetlenül könnyűnek létezni. És nem fél félni. A haláltól és a halál-okozástól; a magánytól és az együtt-levéstől; az értelmetlenségtől és a mindentudástól; a sakktól, a mattól, és főképpen a pattól.

Mindeközben, egykori és mai önmagát vallatva a szemeire irányított fényben, sorra megnevezi társait. A könnyű kézzel felskiccelt történetekben Kant feltalálja a légibiciklit, Duschamp a dolgát végzi, Homérosz elszundít, Wittgenstein hallgat (természetesen); Pilinszky a napon áll, Szüszifosz megpihen a kőben, Hérakleitosz pedig tartózkodik a fotózkodástól. És ott van még Ernő is (még Szép).

Tandori mindent tud, azt is, amit nem-tudni akarna. A végtelennel játszik, és a semmivel, mely védtelen, akár egy verébke. Magabiztosan lépked a sohasem-járt úton, miközben kész eltévedni a kitaposott ösvényeken is. Nem akar elérni sehová, nem akar elérni senkihez. S ezzel eléri, amit akar: minket.

Elpöcköli az evidenciákat, s helyükbe kérdéseket állít. Majd végiggondolja a végiggondolhatatlant, és bemondja a végeredményt. A levezetéstől viszont megkímél; így — bár megfoszt az illúzióktól — meghagyja a reményt.

Feloldozást nem ad; az, ha van, maga a könyv. Amely azzal, hogy megjelenhetett, most már örökre kéz-irat marad.

Zsubori Ervin (Arnolfini Archívum), 2007. május

> Utó-irat: Tandori után- és együttérzések