nincsenek is verseim.
ha benyúlok a fiókomba,
semmi harap az ujjaimba.
szétszór a szél minden papírlapot,
az egyetlen versem én magam vagyok.

a zavart bizonytalanság, mint
„talán igaz sem volt“- emlék ködlik.
az újdonság ereje beteg galambbá
gyengül. a rutin elemészti a többit.
meg kéne írni mindent, amíg nem késő,
amikre azóta kosz, szél, eső…
bejárni a tereket, ahol jártam már,
újrarakni a köveket, mikor a múlt,
mint a tű, belémáll. emlékszem:
szűk zakó, nyakkendő, csokor,
kierőszakolt első csók, és az első berúgás.
a „bármi lehet“ súlya.
mindig féltem, hogy mi lesz.
jön-e majd valami másabb annál,
minthogy este lekapcsolja a villanyt anya és a
nyomasztó ezer részlettel összezár a szoba
már nem érdekelnek. 
nem is félek, mert mindebből rutin lett.
a múlt a zsebemben hül, vacog
az emlékeim emléke vagyok.

amint lehet egymásba kapcsolódunk,
mint az elvágott vezeték szálai
ügyes műszerész-kezünk összepödör minket
már nem probléma újrakezdeni.
ezermester vált belőlünk a rutin évei alatt
ha itt vagy Pécsett lecsupasztasz
s én egy kicsit megforrasztalak
mindezt úgy tesszük, mintha nem ismernénk
a régi trükköket: a fércelt szálak újra összeérnek
az áram feszül, futja a szokásos köröket.