Szekszárd
Boldogh Dezső
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Boldogh Dezső
Magánmítoszok elefántcsontból
Szepes Erika: Ördöggolyó - Saluton Kiadó 2006
Az Ördöggolyó a klasszika-filológus, irodalomtörténész, ógörög-latin fordító Szepes Erika első novelláskötete, több mint tizenöt — köztük néhány, társszerzővel együtt publikált - tudományos igényességgel megírt könyv után, az első szépirodalmi próbálkozása. „Próbálkozás”? - ha valaki évtizedek óta az irodalom sűrített atmoszférájában él, belülről ismerve a literatúra nevű szakma és életelhivatás csínját-bínját, a pályatársak és eszmék dzsungelharcait, akkor vajon beszélhetünk-e külön vágányokon futó alkotói, illetve esztétai pályafutásról? Egyáltalán, létezik valami különbség az irodalom egészét tekintve, költészet és műelemzés, teremtésvágy és kritikus szellem között, ha valaki értő, mondhatni, az alkotóval vérrokon módon képes olvasni és ítélkezni? Ebben az értelemben szinte mellékes, hogy az ember tudós irodalmár, vagy „csak novellista”, esetleg alanyi költő lesz.
Szepes Erika legújabb könyvében tehát nem egyszerűen szépírói szerepjátékokat próbálgat - életművéhez számos szempontból kapcsolódó, azt kiegészítő, magasfokú igényességgel megírt prózát művel. Elbeszélései nem fiktív téridőben játszódó események kitalált alakokkal, hanem önéletrajzi, „ördöggolyó-szerűen” visszatérő, emlékezés-láncolatokra felfűzött történetek a közelmúlt eltűnt korszakaiból. A hat hosszabb-rövidebb írásmű a könyv enyhén matt színű, sárgás borítójával, fakult fényképeivel együtt kicsit olyan összhatást nyújt, mintha az írónő családi levéltárába nyernénk bepillantást. A cím talán kissé meglepő lehet, de az első - előszó helyetti - elbeszélésben plasztikus magyarázatot kapunk az ördöggolyó jelentéséről, arról a múzeumban látott, gyermekkor óta csodált, elefántcsont-káprázatokból átszőtt gömbről, amelybe egyre kisebb faragott gömbökként beékelve az ó-kínai mítoszvilág szereplői láthatóak. Mindez Szepes Erika számára a teljesség szimbólumaként, saját múltjával, élettörténetével mutat analógikus párhuzamokat, a kötet írásai is mintha egy magánmítosz áttetsző elefántcsont-faragványai lennének, a mögöttük felsejlő alakok egy családregény-szerű, folytonos történet vissza-visszatérő szereplői, amelynek középpontjában látszólag az elbeszélő áll, valójában azonban másvalaki, az Apa alakja, pontosabban, az apához fűződő viszony.
Az Íróasztal című novellában egy váratlan esemény miatt a régóta árva atyai asztal-Szentély kihúzott fiókjaiból évtizedes feljegyzések, kacatok kerülnek elő, és velük együtt a múlt tudattalanba hullott törmelékei is - óvodai üzenőfüzet, első osztályos ellenőrző, ötcentis, barna rongymaci -, és így a valaha rettegve tisztelt, érzelmeit elrejtő apa addig ismeretlen világa is lassan feltárulkozik az elbeszélő előtt. Az élmény hatására kibukkanó könnycseppek megjelenítése itt egyáltalán nem tűnik olcsó hatáskeltésnek, éppen az ilyenfajta jelenetekben mutatkoznak meg Szepes Erika művészetének valódi értékei: hogyan képes az őszinteség és a tudat mélyrétegeit átvilágító értelem erejével áthatni ezeket az írói szempontból rendkívül problémás területeket - hogy közben mégis nő tudjon maradni! Hiszen az a tény, hogy ezt a könyvet nő írta, egykori önmaga lelki-gubancaival, saját bontakozó intellektusával mindvégig küszködő nő, attól valahogy még izgalmasabbnak, és egy kicsit örvénylőbbnek érezhetjük a szövegek tartalma mögötti lelkivilágot. Azonban Szepes szerencsésen kerüli a női alkotókra gyakran jellemző túlzott érzelmi dekorativitást, jellemzései plasztikusak, finomak, helyenként a humorba hajló öngúnynak sincsenek híjával. A kötet számos pontján felbukkanó feminin eszköztár leírása - a nemszeretem színű ruháktól a rafinált öltözködési stratégiákig -, nem csökkentik a más természetű kutató önvizsgálatok, pszichológiai elemzések hatásértékét, ízlésesen lavírozva így egyrészt az akkori hősnő világlátása, illetve a jelen elbeszélőjének utólagos asszociációi között. Noha bizonyos esztétikai részletek, kellő szakértelem nélkül, lehet, hogy értelmezhetetlenek a legtöbb férfiolvasó számára - „…karjaim duzzadtan türemkednek ki valami rózsaszínű dirndliből (édes istenem, de utáltam a dirndlit…)” -, azért megállapíthatjuk, hogy ma már kordokumentumokként sem utolsók ezek a novellák. A Tánc-ban például élvezetes, remekül eltalált mozaik-portrékat kapunk az egykori szocializmus ifjúságának hétköznapjairól, a szekrénynagyságú Orion-rádiók, tánciskolák, az első szerelem, a szabadeurópás Cseke Lászlók és a béketáborba begyűrűző nyugati zenék időszakáról, amely történelmi eseményeket a magukat valamilyen különös okból nagy-nak nevező generáció visszaemlékezéseiből, filmjeiből jól ismerhetnek a későbbi idők gyermekei. A Kert-ben a már legvidámabb barakkos kádárizmus korszaka vetül elénk, a lassanként beépülő balatoni telkekre ladákon, skodákon leutazó kiscsaládokkal, a Hozzál magnót című novellában egy fél évszázad eseményeit megidéző emlékzuhatag, és hozzá, ami mindezeknél is fontosabb, egy súlyosan beteg apa föl nem vett utolsó szavait kísérő, néhol szinte hajnóczys belső reflektációk…
Általában elmondható, hogy az Ördöggolyó cselekményei díszletek, és díszlet bennük maga az idő is, a lényeg az elbeszélő monológjaiban rejlik, ami egy önmagát és tetteit folytonosan figyelő, az élő és halott apa szüntelen jelenlevő „felettes én”-szerű árnyékában létező, folytonosan bizonyítani akaró lelki hozzáállásból fakad. „Kapcsolatunk lényegéhez tartozott, hogy soha semmivel nem volt elégedett, egyetlen eredményemért, munkámért nem dicsért meg, mindig többet és többet akart. Olyan mércét állított elém, amelyet - úgy éreztem - nem tudok megugrani.” Ez a családi örökség egyrészt tehertételként nehezedik a visszaemlékező vállára, más szempontból azonban nagyszerű teljesítményekre is sarkallja. Szepes Erika rendelkezik a szépírói kelléktár összes eszközeivel, történetei irodalmi és lélektani szempontból is egyaránt precízek, magukkal ragadóak. A könyvnek egyetlen igazi hibája van - az, hogy rövid. Szívesen olvasnánk tovább.