Volt a két világháború között egy kis észtországi falu, ahol élt két orosz, az egyiket Anton Szemjonovics Dvalevnek, a másikat Anton Szemjonovics Dvalevnek hívták. A falu lakói csak az előbbit ismerték, az utóbbival ritkán találkoztak, vagy — ha találkoztak is — összetévesztették őt Anton Szemjonoviccsal. Pedig néhány külsőségtől eltekintve a két személynek igencsak eltérő ismertetőjegyei voltak. Hogy hamisítatlan valójukban lássák őket, tudniuk kell mi történt velük életük utolsó napjában.
A tél 1921 decemberében, csaknem tíz évvel ezelőtt, kegyetlen faggyal köszöntött be a Csúd-tótól nem messze álló kis faluban, és azóta sem búcsúzott el. Nem is a hó volt a baj, mert abból kevés esett, nem is a hideg, mert ahhoz hozzá volt szokva ez a nép, hanem a köd. A köd, amely kéretlenül és alattomosan érkezett meg. Milliónyi karjával belekapaszkodott a kutyaólakba, a kerítésekbe, a kéményekbe, néha még az emberek nyakát is elkapta, de mivel ők el tudtak menekülni, így nem sokáig háborította őket. A tél lehelete fogva tartotta a lakosokat. A faluból kiinduló utak helyén csak az átláthatatlan és kifejezéstelen, fehér üresség állt őrt. Buraként zárta ki a helységet a külvilág folyamataiból, konzerválta az állapotokat, és hagyta elsorvadni az életet.
A köd azonban nemcsak rossz dolgokat hozott magával, a fogékonyabb lelkületűeket ihlettel ajándékozta meg. Például egy Lembit Sepp nevű diák, — aki saját kedvtelésére történeteket írogatott, — az elhanyagolt ortodox templom előtt elsétálva egy délutánon a következőket gondolta: ,,Nohát! Olyan itt minden, mintha most jönne elő a semmiből, mintha Isten akarata ebben a pillanatban párolná le a végtelen létből, mintha most születne meg ez a világ egy író fantáziájában.’’ Annyira megtetszettek neki a hasonlatai, hogy elhatározta: készülő elbeszélése egyik hősének szájába adja e szavakat.
A diák gondolataiban elmélyedve folytatta útját. Később Dvalevék kerítése előtt megállt még egyszer, mert olyat látott, ami sehogy sem fért a fejébe.
Anton Szemjonovics Dvalev Anton Szemjonovics Dvalevet fojtogatta a házuk konyhájában.
&ndash Nem elég, hogy az idő a kilátást, de lassan az eszünket is elveszi!&ndash mondta Sepp diák, és igyekezett minél gyorsabban eliszkolni a környékről, és elfelejteni az egészet.
Hogy pontos fogalmunk legyen arról, mit művelt ez a két ember, vissza kell mennünk fél órával előbbre, mikor is Anton Dvalev és Anton Dvalev szobájukban üldögéltek, egymással szemben. Bár alaposan bedurrantottak a kályhába, mégis mindketten nyakig bundában ültek, fejüket kucsma arcukat bozontos szakáll védte a hidegtől. Ruhájuk, és ami abból kilátszott centiről centire megegyezett a másikéval. Egyetlen eltérés az arckifejezésükben volt. Az egyiknek haragot és feszültséget, míg a másiknak derűs nyugalmat sugárzott.
A borús kedvű Dvalev, a falu orvosa, nem élt mindig társaságban. Nem tudta mikor találkozott először a másik Dvalevvel, hiszen annak iratai és szavai nem voltak, hogy kifejezzék a társadalomban, és a gondolkodásban elfoglalt helyét. A békés Dvalev nem emberként viselkedett, végérvényesen önmaga volt. Anton sejtelmeiben, álmaiban, gondolataiban próbált társalogni vele, de az nem mindig visszhangozta szólamait. Évek óta élt már vele, nem beszélgettek soha, mégis jelenléte jól érzékelhető volt. A jövevény egyetlen jelentéktelen mozdulatával örömet tudott szerezni neki, ilyenkor egyszerre elfeledte minden gondját, elégedettség és reménykedés töltötte el szívét. De voltak olyan pillanatok is, amikor szótlansága, vádló tekintete undort és bűntudatot ébresztettek benne.
Mint említettem, a két férfi szemben ült egymással azon a délutánon, és már jó ideje nem mozdultak. Az orvos fürkésző tekintettel vizsgálta társa arcát. Mintha a ködöt látta volna maga előtt, amikor a szemébe nézett és megkísérelte a szembogár sötét alagútjának túlsó végét elérni. Nem sikerült. Szikéi és fűrészei képtelenek voltak lényébe hatolni. Erőszakosabb próbálkozásainak puskagolyói minduntalan visszapattantak. Mintha a tükörképét akarta volna megragadni.
Folytonos kudarcélményei és talán a köd is vezették arra az elhatározásra, hogy a gyűlölet nem is olyan rossz dolog. Ez az ember bizonyos sajnálatos eseményeknek és veleszületett természetének köszönhetően teljesen be volt zárva önmagába, számkivetettként élt saját birodalmán belül. Valahol jól tudta ezt ő is, de nem mert a végére járni. A gyűlölet betegségként burjánzott szét belsejében, mélyen és visszavonhatatlanul belegyökerezve személyiségébe.
Felállt, odalépett hasonmásához, és torkon ragadta. Kezei remegtek az erőfeszítéstől, de így sem tudta eltüntetni a tiszta, zavaró tekintetet, ezért fogott egy nagy szöget, és kiütötte vele Anton szemeit. Az üres, vércafatos szemgödrök hangtalanul sírtak az elveszett látásért. Nem bírta elviselni ezt a látványt. Őrjöngve kifutott a kertbe. Előkereste a fejszét, majd visszarohant, és szétcsapta vele a testvére fejét. Az borzasztotta a legjobban, hogy a másik nem szegült ellen a kínzásoknak, holott amíg koponyája egyben volt, tudott volna.
Amikor már csak erekkel és idegekkel átszőtt hús- és csontvagdalék maradt Anton Szemjonovics fejéből befejezte a csapkodást. A testet levitte a pince sötétjébe. Visszajött, bezárta maga mögött a pinceajtót, és hátával nekidőlt. Lassan tudatosulni kezdett benne életfogytiglan tartó fogságának mibenléte, — hogy többé nem lesz képes kilépni magából. Úgy érezte lelke lassan szétbomlik, és a külvilág az egység illúziója mögött látványos oszlásnak indul. Valahonnan jégzajlást hallott.
,,A morajlás egyedül az én fejemben van’’ — gondolta — ,, hisz se közel, se távol nincs folyó, a Csúd- tó pedig tizenöt versztányira van innét. Mindegy. Nem a tapintható jégtábla törik darabokra, hanem a kül- és belvilág egyaránt. A kettő hitvesekként egymásba fonódva omlik bele irtózatos robajjal a fekete hullámsírba. Nincs választóvonal kint és bent között. Minden ajtó gyermeki fantáziám szülemény. A múlt ott van a jelenben, a jelen a jövőben, és a jelen a múltban…’’
Gondolatai feltartóztathatlanul törtek elő belőle. Mintegy kinyilatkoztatásként jelent meg előtte a valóság szövete alatt vibráló erő, mely irányítja az életünket, és amelybe csak villanásnyi időre nyerhetünk bepillantást. Hirtelen felrántotta a földről valami, elsötétült a világ, majd egy szikrázó hang, aztán egy fülsiketítő, kék robbanás leteperte a földre. Kinyitotta a szemét, körülnézett, de nem látott maga körül semmit, ami robbanásra utalhatott volna.
Szét volt hasadva.
Feltápászkodott, és a falnak támaszkodva a hálószobájába tántorgott. Ott az éjjeli szekrényéből elővett egy üveg borókapálinkát, ledőlt az ágyába ruhástól, és addig ivott, amíg el nem aludt.
Álmában halott ikertestvérét látta a pincében, vére megalvadt, mégis valami sötét folyadék csordogált belőle halk nyugalommal. Felkúszott a pince falán, áthatolt a vékony rések közt. A pince és Dvalev teste is közvetlenül alatta volt, így annak bosszúja sok-sok árnycsápként vette körül ágyát. A csápok elváltak a faltól, szabadon lebegtek felette, aztán egy gyors mozdulattal rávetették magukat, bekúsztak a bőre alá, a bordái közé, össze akarták roppantani.
Ekkor felriadt, kezével mellkasát markolászta, reszketett, mint akinek hidegrázása van. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Az íróasztalához ült, elővette naplóját, és hanyatló értelme utolsó sugaránál írni kezdett.
,,Időnként kételkedni kezdek abban, hogy a falusiak tényleg emberek. Egy rejtélyes, ördögi hatalom szolgái, és ez a hely a pokol. Ez a fullasztó sejtelem az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban támad föl bennem.
Ha köztük járok, áruló nyomokat vélek fölfedezni a szemükben, de nem vagyok biztos afelől, hogy nem csak a képzeletem játszik-e velem. Minden oly idegen és fagyos! Meddig lehet még ezt elviselni? Néha érzem a ködöt a fejemben is. Előúszik egy megállapítás a gyapjas semmiből, majd újra elvész a gyapjas semmiben. Ma reggel, mikor felébredtem apró felhőcskéket láttam elúszni a plafonon. Rettenetesen hideg van itt! Reménytelen minden. A tárgyak üresek. Az emberek értelmezhetetlen képletek. Nincs mód a megújulásra. Megsüketít ez a csönd!’’
Ez volt gondolkodó elméjének hattyúdala. Hajnalodott, amikor a végére ért. Már csak egy dolga volt hátra: eltemetnie magát.
Felnyitotta a pinceajtót, ahol megtalálta őt teljesen ép állapotban, nyoma sem volt rajta a mészárlásnak. Szemei nyitva voltak, és barátságos tekintettel nézett testvérére, aki az utóbbi hat órában évtizedeket öregedett. Bőre sápadt, ráncos lett, szakálla és haja hófehér, tekintete üres, és már alig állt a lábán. Karon ragadta magát, aki hagyta ezt, és nagy nehezen kiráncigálta a pincéből, majd a kertbe vonszolta. Annyira hideg volt, hogy, ha valaki sercintett volna egyet, köpete koppanva landol. Dvalev kihozta az ásóját, és ásni kezdte a földet, ami meglepően puha volt. Mintha rothadt, egynemű tömeggé összeállt, fekete hullatengerben vájkált volna.
Mire kínkeservvel befejezte a sír kiásását, úgy tűnt, hogy a semmit lapátolja. Kitapogatta, hol lehet a teste, és a feltételezett sírszáj felé görgette. Nagyon gyenge, tompa puffanást hallott a távolból, mintha odaképzelte volna. A köd rohamosan falt föl körülötte mindent. A kapunál járt, és orvul lopakodott köré. Ízenként harapdálta ki az életből. A hangokat kiradírozta. Vészesen fogyott az idő. Derékig belepte már. Nem érdekelte. Zilált csönd vá