Csörög a levél,
gesztenye kopog,
a határban lesben áll a szél,
az ég zománca megkopott.

Szikkad a fasor:
kihülő lelkek
megannyi ittmaradt gerince;
szédülten szenved:
forgatja a bort
hasában a pince.

Ez a békebeli omlás,
ez a peremről betévedt
sápatag nap,
a mindenség
lanyhuló evezője
felveri még a fenti tavat,
s véres habot kavar
az őszülő dombtetőre,

és a sárgásbarna lé
ereszkedik lassan
a szurdikon lefelé,
hihetném hogy még nyár van — 
de rég tudom, hogy semmi sem igaz,
csupán az oszlás-foszlás
ilyenkor, a bitófák havában.

3.

Tiéd e könnyű, két tüdőnyi béke,
most az aranykort is megidézheted.
Így lehetsz te az évek menedéke,
engedd magadhoz ódon énedet.

Hagyd ütni-bongani az antik órát,
hívd a kőasztalt, a rőzseparazsat,
a pincehideget, a kopott lócát,
a zöld lugast, a részeg bogarat.

Minden körötted zsongott egykoron,
mint templom füstjében az oltalom.
Csukott szemmel is láthatod a házat,

mert mindig tudtad, hogy egy híd vezet
romoknak tűnő évszakok felett,
hisz van hazád. Csak érintsd meg a fákat!

És akkor
megmozdult a sok oszlop
a timpanon megreccsent
összekuszálódtak a frízek
alázuhantak a tető lapjai
a csillogó padlat hullámokat vetett
megrázkódott a szobor talapzata
inogni kezdett az isten
az aranysisakos örök lény
kihullott a dárda kezéből
a márványpor az eget eltakarta
és darabokra tört az időtlen idő
pedig micsoda mesék árkába készültek
lefeküdni az agóra tökmagsütői
s a halárusok meg a hordószónokok
a törpe szofisták
akiknek mosolya is déloszi arany
s a szentély ringyói a szmürnai-mázas képű
papnők vagy a citerás cemende meg a
ringó csípejü lűd fuvoláslány
mit akart fölemelni az égig a sok hekatomba
milyen titkot vitt el a nagy zuhanásba a
kormos oltárkő mikor játékkocka gyanánt
megpörgette a háborgó föld
zuhannak azóta mind
s nem tudnak megállni már
csak az emlékőrző lassu jövőben
mint ama ithakai hősök akiknek
maszk az arcuk, pajzs a mellük
vért a lábuk a karjuk egyenes kard
s a fejük szikrás érctaréj
persze a tenger —
a tenger mindig fénylik
még akkor is amikor összecsapódnak a sziklák
nyílik a hegy s torkából
gomolyog föl a kénfüst
persze a tenger —
a tenger ez a kövekhez kiterített
ég-tükör
vigasz-korty

az egyetlen konok tanú
aki nem von vissza vallomást
pedig elszáll több ezer év is
elmond minden evezőhúzást a
hajóslegények imáit a káromlást se tagadva
s messzi időkből visszalocsogja
az áldozatok vérét az ostoba osztrakont
és a boros amforákat
persze a tenger —
amelynek fövenyére
annyian leborultak
a hínárosfejü vén szigonyost várták
legyen ő vigaszuk
mert nem jöttek vissza
a messzi mezőkröl a dárdás vad daliák
a partrol akárhogy hívta is őket
a lónevelő szél
meg bánattal teli szemmel az asszony
igen a tenger a sóslevegőjű
mindennél örökebb
s mi repülünk zuhanunk forgunk
le a mocskot fölkavaró esztendők
szűk örvényén bárhogy húzza a
jó evezős pendíti a víg citeráslány
mondja fohászát kántás hangon a papnő
s cifráz érvet a piszkálódó kedvü szofista
zuhanunk mi is ővelük
hisz elérnek minket
mert az elrobogó gyors Nap
szekerét mi sem állítjuk meg
s együtt válunk repedő sziklává
az örök csillagtalan éjben
de addig
addig ne feledd el a tengert