Vacsora után Andival sétálni mentünk. Jólesett az őrségi csend, lovak közelsége. Mintha a gyerekkorban besózott jég kezdett volna újra sercegve olvadni bennem, vagy az emlékek pereméről távoli patak selyemzizegéssé halkult csobogását lehetett volna hallani: az árokpart füvében nagy munka folyt, s a látványt megelőzve, a gyanútlanság kapujában orrba vágott a bizonyosság: a bűz. A halál szaga. A rothadásé. Dermedten álltunk, enyészet felhőjébe csavart átutazók, s néztük az őz maradékát, miként fogy, fogyatkozik, bomlik, falják férgek, legyek, hangyák, pókok: dolgozza föl az anyaföld, mely táplálta, s röptette bokrai közt, szinte észrevétlen, mint a szépség és jóság szent fantomját… míg egy autó motorházán nem landolt.
    Nem így akartam látni az életet. Nem ezt a hangot vágytam hallani, amikor Andival, veterán nászutasok, megszöktünk pár napra esküvőnk után a ninivei gondok elől. Nem így szerettem volna szemlélni magam, amint egy árokparton a túlvilág zenéjét hallgatom, és sehol egy angyal, hogy eltakarja előlünk e képet, s betömje fülünk…
    Vendéglátóink szabadtéri játékra vittek minket este. Jó idő volt, az égen csillagok… de az előadás dalait mintha el-elnyomta volna az anyaföld zizegése. Olykor egészen másik színpadot néztem. Rajta döglötten hevert az ifjúság. A pokol[1]reflektorának vörös fénykörében hófehér tetem. Egy unikornis.

[1] A darab Molnár Ferenc Vörös malom című drámájának musical-változata volt.

Amikor megérkezett a tenger lánya,
kint eleredt az eső.
Hiába az ország legkülönbözőbb pontjain ültünk:
munkahelyen, iskolában, vécén vagy fodrász-székben…
összenéztünk, mint akik rég-várt titokra nyílnak.
Mintha konok virág dugta volna ki buksi fejét
a fásultság homokjából,
és a hosszú, sivatagi csöndbe
besétált volna egy fanfárzenész.
Arcomat azóta is abban az esőben fürdetem:
mintha újra hinnék az öröm csodájában,
hogy mégiscsak megéri téblábolni itt,
követ rakni kőre,
bárzongorát tologatni legbelül,
éjszaka fölkapcsolni a villanyt,
hogy anyám végre hazataláljon.
Még nem is láttalak, de már ismerlek.
Tudom, miként fogod fölgyújtani barátom szívét,
és papírra írom édesanyád megszeppent mosolyát is.
Mert ünnep van, csöndes, kimerült ünnep:
eltölt, mint egy népdal, elbódít, mint a láz.
Apád bort iszik, mielőtt álomba szédül,
s köldökzsinórodon fölmászik a Holdra,
ahonnan jöttél, átölelni az élményt,
mely keblében sehogy sem férne el.
Körbeállunk, mint a háromkirályok,
megilletődve, halkan, és nézünk,
nézünk, nézünk, nézünk, ahogy alszol,
ahogy apró testedről lassanként leválnak
az ég lángjai, és közénk szelídülsz,
mint aki megsajnált minket.
S közben zuhog, zuhog ránk
a váratlan április.