Csak az igaz, amit
nem mos el az eső,
amikor a pergament nem
mocskolják be az ujjak,
csak ott foganok,
hol a fény, az ég,
a levegő,
nem üvölt a szél,
és nem keres-kutat,
vágtat a tekintet,
csak akkor dobogok,
ha lobog a papír,
ha az isten nem ugat,
nem harap,
ha nem bántasz,
nem bántalak,
ha a kín, a herpesz,
a szerelem s a tályog
csak szavak.

Vérveres a farkad,
ahogy leborotválsz róla.
Jéghideg tundrán, hóterítéken.

Megpattant a szemüveged lencséje.
A szélben foszlanak szirmaid,
szőrödön jégdara.
Gyönyörű dermedt szobor vagy.

Az érinthetetlenség fáj,
nem nyúlnak hozzád,
nem nyúlsz magadhoz.

Vakarózásra késztetnek a sarki fények,
csikorog, sikít a hóprém.
Az idő ismét,
mint a ködfátyol szakadása,
döccen egyet.