Egy kisregény, két novella. Ezzel a kétségkívül frivol és pikáns összeállítással lépett olvasói elé Falvai Mátyás. Az ezer szállal Győrhöz kötődő prózaíró kötetben adta közre eddigi eredményeit. Az írások nem a szintézis szándékával lépnek elénk, hanem olybá tűnik, hogy a nehézkedés, az útkeresés eredményeit mutatják fel, már ígérve és megelőlegezve a kétségkívül izgalmasnak ígérkező folytatást.

Az Allegro barbaro című prózakötet három írása tematikailag — természetesen — zenére épülő szövegformációkat tartalmaz. A zenei attitűd több aspektusból körüljárható. Jelenti a zenéhez kötődés, a zenébe ágyazottság alapvetését, a művészi attitűdök prezentációját, illetőleg a jazz sodró lendületének, parttalan szabadságának narratív igényű kidolgozási kísérleteit.
  Az biztos, ezen vitatkozni kár, hogy Falvai Mátyás rengeteget tud a zenéről. Alkalomszerűen maga is zenél, szűkebb családja hivatásos zenész. Imponáló az a jártasság, ahogy ismeri és érti a zene minden rezdülését. A zenei hatások közül, a domináns komolyzenei attitűd mellé mindhárom esetben a jazz társul; ennek sodrását, lendületességét, improvizatív megoldásait társítja aztán a prózapoétikai eljárásokkal, ami korántsem felhőtlen s veszélytelen vállalkozás.
  A szöveg ritmikáját, zeneiségét és a jazz gunyorosságát, humorát, etikáját egyetlen mintázatba totálisan beleírni nem sikerült ugyan, hiszen találunk a kötetben egyenetlen részeket, de azok a részek, ahol zenélésről, jammelésről van szó, ott Falvai nagyot alkotott. Látni, olvasni, hallani a zenét egyazon időben, mindezt Bohumil Hrabal (kvázi) vége-nincs mondataival imitálva, itt-ott megfogva, nekilendítve, egészen lassítva, majd egy merész futammal újra begyorsítva, egészen a pontig, ami pusztán rövid szünetet, lélegzetvételnyit engedélyez. Nagyon finom, szinte észrevétlen (egymásba fonódó) a belső monológ, a külső valóság, a hangszerek párbeszédének kapcsolata. Mintha az egész világ egyetlen partitúra lenne, ami megannyi apróbb narratívává transzponálódna, s ebből építkezne aztán a szöveg egésze.
  Falvai Mátyás jelenkori prózánk azon vonulatához kapcsolódott, amelyik úgy döntött: pokolba (de legalábbis: félre) a posztmodern narratív kételyeivel, gyerünk, elő a történettel. Ezt a döntést látszik megerősíteni a kisregény (Allegro barbaro) kerek, retrospektív történetfelidéző kiteljesedése, illetőleg a Bossa nova hirtelen abbamaradó, mégis a lezártság érzetét keltő zárlata, illetve… illetve mégse egészen így van, hiszen a kötet harmadik írásával kellett volna vélekedésemet végletesen, megingathatatlanul megerősíteni, de az utolsó szöveg, a Tunéziai éjszakák narratív megoldásai már mást mutatnak.
  Történik, ami történik: Charlie „Bird” Parker játszik, játszik, mert ő a legnagyobb. Iszik, tolja a grillcsirkét, szúrja magát, mert ő a király, mert ő így a legnagyobb, és egyébként is az. Ahogy Artie Shaw mottóul választott bonmot-ja beteljesül, a szövegvezetés egyre inkább a párhuzamosság érzetét kelti. Itt már egyedül az ismétlődő részekből értesülünk az időbeli elmozdulásról, elmarad a külső narráció, s mintha a szöveg az önmagában való szöveg (reményeként?) alternatívájaként sejlene fel. Persze ebben is, mint mindenhol: a csavar (még egy rafinált moduláció, még egy futam, még néhány ütem). Egyszerre, Bird a boncasztalon. A világ legnagyobb szaxofonosa, rongyos tüdővel, robbanásig hizlalt májjal, harmincöt évesen. Aztán újra a kín-színpadon. Olyan érzésünk támad, mintha a jó öreg Bird még mindig fújná valahol, s ez a transzcendencia kísértése mellett mintha a szalutáció nagyszerű gesztusává válna.
  A kötet címadó kisregénye egy naplóból átvezetett, váltogatott nézőpontú, s mint később kiderül, a jelenbe ágazó (vissza)emlékezés. A zenészlétről sokan, sokféleképpen beszéltek már. Falvai megoldása egyszerű, követhető. A váltogatott nézőpontokból kibontakozó történet két főhőse sok viszontagság után egymásra talál, hogy a továbbiakban ezek a viszontagságok már együtt találják őket. Azonosítható, de nem meghatározható a narrátor időről időre feltámadó dialógusa a (kétségkívül) jó baráttal. Ez a Csabikám-mal jelölt elbeszélői pozíció biztosít terepet a retrospektív vizsgálatra, bár ebből a térhódításból markánsabb viszonyítási relációk is születhettek volna. Arra gondolok, hogy a közben eltelt idő mintha semmit nem változtatna a történteken, így ez a narratív megoldás sokhelyütt egyszerű kiszólássá lesz.
  A Bossa nova már — a novella természetéből fakadóan — feszesebb szerkesztési elveket alkalmaz. Falvai itt érdekes módszerrel él. Egészen egyszerűen elhallgatja az olvasó elől a lényeget, az egész történetet újraértelmeztető tényt, ami az egész szöveget átírja, csak már visszafelé. A novella hatalmas erénye, hogy a történet e rendkívül fontos szegmens nélkül is teljes, s nagyon élvezetes, hogy anticipációit elrejti a narráció sűrű szövetébe.
A Bossa nova Falvai Mátyás korai — s egyben nagyon érett — novellája, de a legsikerültebb; a kötet csúcspontja, minden kétséget kizárva.
  A Tunéziai éjszakákban a jazz fesztelensége, eksztázisig fokozódó dinamizmusa, s egyben a zenészlét tragikus felhangjai kapnak szerepet. Az önpusztítás, az önfelszámolás, s mellette: a zsenialitás mindennapi, véget nem érő, szinte egymásba hömpölygő folyama.
  Falvai Mátyás első kötete figyelemreméltó, élvezetes olvasmány. Megoldásaiban, eljárásmódjai tekintetében ott érezhetjük a mesterek biztatását (Kundera, Hrabal, Capote), ám az egyéni hang, amit a fülszövegben ígér, korántsem túlzás. Egyúttal csendes állásfoglalás arról, hogy a történetmesélő, hagyományos prózát új és újabb oldalairól lehet megközelíteni. Úgy látom, hogy ha következő írásaiban — a tematika gazdagodása mellett — ugyanannyi biztos háttértudás, tapasztalat halmozódik fel, mint e zenéből építkező kötet releváns részeiben, egyre jelentősebb prózateljesítmény kibontakozásának lehetünk tanúi. Legyen úgy.