Mondom én a sorát,
szavam borral árad,
meg is hallja füled,
ha azt nem rühellé,
mit tanult a legény,
kinek kedve támadt
segédnek szegődni
hordók atyja mellé.

Végezte is amaz
példásan a dolgát,
hírnevéhez méltó
lám a pincemester,
bizonyságul népek,
nem hiába mondják,
biztos léptű, vezér,
s helyét álló ember.

Segédünk a szavát
mint az óbort itta,
újonc volt, de okos,
s megkérdezte tőle:
Mester, mikor iszik,
maga honnan tudja,
részeg lett a bortól,
s elég már belőle.?.

Édes fiam — kezdi
mesterünk a példát —
nézd a pince végén
azt a két szép hordót,
majd ha oda szemed 
éppen négy hordót lát,
tudnod kell, a borból
neked épp elég volt.

Téblábol a segéd
bajban érzi magát,
pince mélyét lesve
hibát lel a szóban:
Mester, hisz tudja,
hiszem én a szavát,
de, hogy látnék kettőt
hol csak egy hordó van?

Uram! Hiszen hallod, hogy itt van,
piszén mezítlábas, makacsul vitázik,
s amíg mi csak egyik lehetünk a karban,
ha dalba kezd, lám ő… Ő mindig a másik…

Itt van még, itt, belül a körön,
akár egy öltönyét igazgató vendég,
bár kékül a lábán minden fájó köröm,
nem hagyja elmenni… nem a hitetlenség…

Uram! Hiszen tudod, hogy rád vár,
tanúságot tenni csak Őt választhatod,
csak neki hihetnek kinn a Bartinánál
bíborégre vágyó… rézorrú angyalok…

Tudjuk, Uram! Neked is kedves,
bár ágál, ha fején barack a jutalma,
szívünknek példázat lehetne a rendhez,
ha könnyes arcodra kegyet… Ő sugallna…