Hogy megérezte, viszketett a szája.
A bőre harsogva deflorált.
Ujjai megnémultak, hátha
megállja. De most sem bírta tovább.

Reccsent a foga, elővérzett
forró nyála a hűs hulladék fölött.
Földre hullt a testetlen igézet
és savas agóniába öltözött.

Aztán ölelte, marta torkát,
görnyedve gyónta, hogy vétkezett,
sápadtan tisztulni próbált,
leizzadt és elélvezett.

Sírva kicsorbult a kényszer,
a csempeszín tetszhalál.
Ivott és öblített még kétszer —
és nem volt mit szólnia már.

A műélvezet, a színjátszó tekintet
mondott tollba soronként minket,
a tenyeredből sok édeset megettem,
s lettem mentolosan retardált.

Majd megindultam; terített kezemben
cipollaszóra táncoló hangyák
nyüzsögnek haránt; bőröm olykor
sebességfertőzést dekódol.

A mélybe zuhant a kifutóról
nyomomban a kulcscsontbrigád.
Szemtengelye vakon kipörgött
a Földnek, míg delejből deklinált.

Városod rajta piercingelt köldök,
délnek tart a kromoszómakonvoj.
Test lettél rajta, majd sok kis antitest,
fiatal földrész, hogy újra lélegezz.

Mert megszorultam a nyakad körül,
s ha túlpartot érnél: vakszerencse.
Égessen engem az Azonos Pokla,
kékül, lúdbőrzik a komplemente.

Ma is sejtem, ha eltűnsz napokra,
ám mára mindez roncstelepátia.
Fogyjon a napszél, nincs kire várnia.
Zenekari árok tátong a padlón.

Bár nem ültettél örökös őrödül,
vigyáznak ránk a merevlemezek.
Megtelt veled a határsértőnaplóm,
s ért színlelt orgazmus: a műélvezet.

Ez egy lassú vers arról, hogy tőled,
egy lomha vers, hogy el és hogy hamar,
mint a térkép, szűkszavú vers főleg,
obligát méretarányaival.

Pontos s törvényen kívüli legyen,
szálkás vers, mint a szerző maga,
legyen benne játék meg fegyelem,
keserítse a szikár éjszaka.

Legyél te benne klímaváltozás,
ahogy hókotrózzák most Korzikát,
és remény nélküli emlék — mi más? —,
ne haldokoljon benne szóvirág.
  
Szögletes legyen, színtelen, tiszta.
Ne csodáld többé, mi látványelem,
s ahonnan többé nem térek vissza:
a tizenkettedik vágány legyen.

Ne engedd, hogy orgazmuson éljek,
csapjál a hűlő lecsóba bele,
gyújtsd rám a házat — és mikor égek,
szaladj el onnan nagyon messzire.

Többé ne találhasson meg téged
elliptikus pályára állt testem.
Ez hallgatag vers arról, hogy tél lett
a tavaszba ájult Budapesten.