A koporsó

A koporsó világosbarna fája otthoni festőállványának karistolt lapjára emlékeztette Szát Imrét. A halovány arany felirat alig volt olvasható; akik a gyászolók sorában Szát mögött álltak, nem is igen láthatták a betűket.
       (Épphogy ötven évet élt a szegény megboldogult) — elmélkedett Szát Imre.
       (Nekem is föl kéne festenem a vásznaimra, melyik kép mennyi ideig bírta… Van, amelyik egy napig, van, amelyik egy egész hétig; és akad olyan is, amelyik egy teljes hosszú évig… Mert hát egy kép addig van, ameddig foglalkoztat. Mikor elkészül, nekem már nincs többé. Eladom, elteszem; eltemetem. Emlékeimben megmarad, s ha kínzott, fájdalommal gondolok rá; ha simogatott, csókolt, örömmel idézem. Olyanok ők, mint az asszonyok. Vagy a gyerekek. Mondhatom, bitang nagy gazember vagyok! Hány fiamat, hány lányomat adtam az enyészetnek! Az elvetélt, lekapart gyermekeimről nem is szólva…) — gondolta a festő.
       Kegyetlen meleg töltötte be a boltíves termet.
       Odakint a forró júliusi levegő meg se mozdult, néha egy kósza, eltévedt szellő bolondult a tikkadt fák ágai közé, de az is hamar elcsitult a levelek szikkadt felszínén. Egyet-egyet sóhajtottak a zöldek, aztán csak csüngtek mereven, megadással, mint lassan haló akasztott emberkék.
       Szát Imre szájába folyt az izzadság. Nagy, gyöngyöző csöppökben gyűlt össze homlokán, s hosszú ívelt orrán csorgott végig, majd ajkai fölött pihent meg a sós lé, melyet utána letörölt vagy lenyalt.
       (De unom a meleget! Istenem, ha ránk figyelsz most, ebben az áldott pillanatban, kérlek, könyörülj rajtunk! Ne hagyj minket épp egy ravatalozóban elolvadnunk. Hát milyen vég egy ilyen?) — gondolkodott a festő.
       A sokaság párolgása elvegyült a négy lobogó mécses tüzével, amelyek inkább a poklot idézték, semmint a mennyet. A magas boltozat alatt halkan nyöszörgött, alázatosan siránkozott a tömeg. A leveses arcokon a halottság iránti szokásos félsz mellett a forróság keserves kínjai tükröződtek. Nem titkolta senki — különösképp nem is akarta —, a kánikula nehezen bírható gyötrelmei töltik be az agyakat.
       Hirtelen kivált egy öregember a sorban állók közül. Mereven bámulta a koporsót, majd kacsázó, vénes léptekkel csöndesen odaballagott, s mint akinek nagy, komoly vesztesége van, és lekuporodott a halott mellé.
       (Elfáradtam…) — gondolta az öreg.
       Az emberek tudomásul vették. Nagy megerőltetés egy efféle ceremónia a korosabbaknak, pláne a nyár kellős közepén.
       A lelkész beszélt. Hangosan, tisztán, s mikor úgy tűnt, már-már belebonyolódik egy hosszabb mondatba, énekelve felvitte a hangsúlyt, s tömör bibliai idézettel zárta kerekre gondolatmenetét. Aztán lopva órájára pislantott.
       (Ejnye) — gondolta a lelkész.
       (Ilyenkor fekete köpenyben lenni. Kész őrültség!) — vélte a festő.
       (Mért nem lehet fehérben gyászolni, mint más népeknél? Vagy legalább olyan világosbarnában, akár a koporsó. Hiszen esztétikailag is jól illeszkednének. Pfuj, de rohadt meleg van!) — gondolta.

A pöttyök

Hiába tátogott sötét, öblös szájával a sírhant, Szát Imre elégedetten, megkönnyebbülve húzódott meg a tömeggel egy tölgy dús koronája alatt, s élvezte, hogy az árnyékban végre feltámad a szél — igaz, még csupán lassú, óvatos leheletekkel, mint aki nem kívánja bolygatni az egybegyűlteket.
       A festő most találkozott először közvetlenül a halállal.
       Félelem, szomorúság vagy éppen komoly magasztosság helyett szelíd kíváncsiságot érzett. Érdekelte, milyen az elhunyt arca, a szeme, a szája, a vonások; hogy mindaz, ami előtte egy barna faláda keretébe foglaltatik, milyen.
       (Mint egy művészi alkotás. A halott a téma, a hátteret a koporsó adja. Afféle igazi ex-libris. Fogható lenyomata egy testnek. Lehet modern happening is, de hát ez elég távol áll tőlem. Annyi mindent állítottak már ki, hétköznapi használati tárgyaktól kezdve az emberi ürülékig… Emlékszem, gyermekoromban megragadott az a kép a történelemkönyvben, ahol a párizsi kommün halottait tették közszemlére. A fotón már az egész tényleg úgy hatott, akár egy kiállítás, lám, még a szó is ugyanaz. Az ember legőszintébb alkotása a halála. Egyszeri, hát jönnek jó sokan, hogy ezt a „képet” megnézzék, hiszen a látogatási idő igencsak rövidke.) — mélázott el Szát Imre, a festő.
       (Milyen érdekes. Itt temetünk valakit, aki még éppen fogható, ám nekem úgy tűnik, mégsem az, aki volt. Hiányzik valami, ami ezt a testet élővé tette. Az ember nincs itt. Vagyis, ez nem az. Valami elpárolgott, s annak a valaminek valahol lennie kell. Akár léleknek is nevezhetem. Ejnye. Itt nyugtatgatom magam, s előfordulhat, hogy semmi sem úgy van, amint képzelem. Bosszantó, mindamellett lenyűgöző bizonytalanság.) — vélte.
       Gondolataiból a körülötte állók szófoszlányai ébresztették. Hallotta, amint egy mellette álldogáló idősebb hölgy azt súgta szomszédjának:
       — Én megmondtam, engemet szórjanak széjjel, minek a hosszadalmas vacakolás.
       (Semmi ízlése. Legalábbis a művészet iránt. Ez biztos megfosztaná hozzátartozóit egy örökérvényű-pillanatnyi „tárlat” bűvöletétől.) — gondolta Szát.
       — „...mert mindnyájunknak meg kell halnunk...” — idézte szent könyvét a lelkész.
       A sokadalom hangosan sóhajtozott, néhol egy-egy sírás futama ívelt a sóhajok fölé.
       Szát Imre egy fiatal lány mögött húzódott meg. Eleinte nem törődött vele, ám mikor a sírásók már jó ideje lapátoltak, figyelni kezdte. A fekete, ujjatlan ruhából kilátszó kart nézte. Figyelte az előtte álló lány karján viruló anyajegyeket, amelyek — úgy vette észre — a Göncöl-szekeret mintázták, olymódon, hogy a szekér rúdja lefelé, minden férfiú boldogságok és boldogtalanságok s minden emberi szenvedések és örömök kapuja felé irányult.
       (Sosem láttam még ennyire szabályos alakzatot formáló pöttyöket) — felejtette szemeit a karon.
       Még akkor is az alakzatot leste, mikor már a sírásók lapátjaikkal egyengették a hantot, s hordták halomba a koszorúkat és csokrokat, amelyek fokozatosan elfödték a földet. Rövid idő alatt a puszta rögök illatos kertté változtak, s a pompázó virágok — mit se törődve a komor eseménnyel — egyre csak csábították a döngő méheket.
       Egy kósza darázs a lány karjára röppent.
       — Bocsánat, kisasszony — szólította meg a festő —, egy darázs mászik a karján.
       A lány ijedten pillantott a festőre, majd a csíkos bogárra, s heves mozdulatokkal igyekezett megszabadulni tőle.
       — Majd én — ajánlkozott Szát, s egy gyors mozdulattal markába kapta a darazsat.
       — Vigyázzon, megcsípi!
       (Ugyan) — somolygott Szát, majd hirtelen kinyitotta öklét, és a zavarodott bogár tovaszállt.
       A lány mosolygott.
       Szát Imrét lenyűgözte a rövid, egyenes szálú barna haj, a keskeny vágású barna szem.
(Óh, mit tudhatnak ezek a pompás szemek...) — villant át rajta.
       A lány nyitott ruhájának elől hegyes mell feszült, s a bordák finom ritmusban emelkedtek és süllyedtek, ahogy a test lélegzett.
       — Petra vagyok — nyújtotta kezét.
       (Milyen finom tenyér, s mégis, milyen határozott) — gondolta Szát, miközben megfogta a kezet és bemutatkozott.
       — Ön nem unatkozik? — kérdezte Szátot újdonsült ismerőse.
       — Próbálom lekötni magam ezzel-azzal. Például darazsakat fogdosok — mosolyodott el a festő.
       — Jöjjön, kísérjen el a kocsimig — kérte Petra —, nehogy „megtámadjanak” útközben.
       Szátnak tetszett a poén.
       Elsőként hagyták ott a tömeget, akik még részvétüket fejezték ki a hozzátartozóknak, alig titkolt örömmel; vége az ácsorgás és a forróság okozta kínoknak.
       Bandukoltak egymás mellett, nem szóltak egy szót sem. A szél simogatta a lány bőrét, a festő legalábbis nagyon érezte, hogy ez most igen kellemes. Időnként sanda pislantásokat vetett Petra karjára, nem tudta miért, de attól tartott, hirtelen elolvad, vagy lefújja a szél az anyajegyeket a karról. Valahogy nagyon megtetszett neki a természet eme furcsa játéka. Meg mert volna esküdni rá, az arányok tökéletesek, ha a kellő mértékben felnagyítaná a pöttyöket, pontosan a Göncöl-képet kapná.
       A parkolóban Petra megállt.
       — Megérkeztünk — mondta. — Olyan, mintha megszöktünk volna, nem gondolja? — kuncogott a lány.
       A festő mosolygott.
       — Maga mindig ilyen beszédes?
       Szát hirtelen ötlettel így felelt:
       — Ha kíváncsi rá, nézzen be a Régiposta fogadóba. Ott leszek. Mondhatnám, meghívom egy kellemes ebédre.
       — Nem bánom — szólt Petra.
       A porfelhőt gyorsan széthordta a szél, amint a lány gázt adott, s elrobogott az úton.
(Elfelejtettem megkérdezni a vezetéknevét) — gondolta Szát Imre, és cigarettára gyújtott.

Matyi

— Az anyád istenit, te lusta tetű, mi a lófasznak vagy itt, ha csak a seggedet mereszted?! — ordított a pultos egy szakadt, munkásruhában toporgó, meghatározhatatlan korú emberre.
       (Nyilván a hangosabbik a tulaj) — állapította meg Szát Imre.
       — Eriggy, fogd a seprűt, s neki az udvarnak, mert kihajítalak a jó büdös francba! — tette hozzá a vendéglős.
       Az ember elindult, s ahogy Szát mellett elhaladt, belepillantott a festő szemébe.
       (Seszínű egy tekintet. Megalázottság, félelem. Amellett tagadhatatlan, idiotizmus vagy jámbor együgyűség is van benne) — összegezte Szát.
       A toprongyos nagy lendülettel, csekély eredménnyel söpörni kezdett, ám az egész csupán porolásnak hatott, de a tulajdonos ezt már nem láthatta, bement, hogy étlapot hozzon a festőnek.
       Szát Imre a Régiposta fogadó teraszán ült. A fogadót régi típusú, három osztatú parasztházból alakították ki, így tulajdonképpen a verandán telepedett le, míg a söprögető alkalmazott tőle balra, az udvaron tette dolgát.
       Az étterem hangulatos kis hely volt, vastag, fehér falakkal, sötétbarna, komoly asztalokkal, amelyekre tiszta, fehér abroszok simultak. Pusztán a festő mellett halkan kattanó kvarc falióra nem illet bele a képbe.
       (Nincs az embereknek ízlésük. Minek elrontani valami szépet a csúffal, ha annak nincs értelme) — fintorodott el.
       — Tessék parancsolni — tette elé a menüt a vendéglős, majd magyarázva korábbi kirohanásait hozzáfűzte —, ne tessen haragudni, de ez a Matyi már csak ilyen, ha nem pirítja le az ember, lóg egész nap.
       (Szóval, Mátyás) — állapította meg Szát.
       — Hozhatok valamit, amíg választani tetszik? — kérdezte a vendéglős.
       — Egyelőre hagyja itt az étlapot — felelte a festő —, és hozzon fél liter vöröset. Félszárazat.
       — Remek borunk van, majd meglátja! — azzal beviharzott a házba.
       (Attól félek én is) — gondolta Szát Imre.
       Kis idő múltán megjelent a pincér, kezében egy pohárral s egy flaska vörösborral, amely gyanús árnyalatokban lötykölődött. Letette Szát elé.
       — Egészségére, uram — mondta, s távozott.
       (Sejtettem) — rázkódott meg Szát, amikor belekortyolt italába.
       (Mindegy, amíg várok, ez is megteszi. Lényeg, hogy legyen előttem valami) — sandított a faliórára és rágyújtott.
       Aztán a még mindig munkálkodó Mátyást nézte. Elbambult a mozgó test látványán, mint életében oly sokszor, szerette elnézni a dolgozó testetek, miközben maga nyugalomban pihent, és nem is vette észre, hogy fölötte az idő gyors iramú szárnyakra kapott.

Az óra

Szát Imre ijedten rezzent meg.
       (Mennyi az idő?) — villant át rajta, és a falióra mutatóira nézett, amelyek jelentős eltérést mutattak ahhoz képest, ahogy legutoljára találkozott velük.
       (Nem fog jönni) — gondolta.
       Rajta és szöszölő Mátyáson kívül senki sem tartózkodott az udvaron. A csendet csak a mutatók egykedvű kattanása törte meg, de azok hangja is bele-beleveszett a tágas térbe.
       (Nem jön) — mondta ki majdnem.
       Szát Imre ismerte — bár nem értette — a nőket. Tudatában volt annak, hogy létezik egy jól körülírható határ, amelyen túl nem érdemes várakozni rájuk. Kész, vége, ennyi.
       (Dühös is lehetnék, hogy újra egy buta játék passzív figurája voltam, de minek... Szomorú vagyok, azt hiszem, persze ebben semmi újdonság nincs. Csak. Nem tudom. Kellett volna nagyon. A koporsó vagy a kar miatt, mit tudom én) — morfondírozott.
       Arra eszmélt, hogy egy otromba arc került látóterébe. Mátyás kíváncsi grimasszal bámulta a gondolataiba mélyedt festőt. Szát ekkor vette észre, hogy ragyás az arca, mosolya, ami jobbára állati vicsorításra hasonlított, foghíjas, a még meglévő fogak feketéllettek. Általában véve a takarító ember fizimiskája igencsak siralmas volt.
       Szát Imre nem ijedt meg, csodálattal szemlélte a szeszélyes természet eme torzszüleményét, élvezetet talált a diszharmonikus vonások egymást felerősítő tobzódásaiban, mintha semmi sem lenne elég, a viszonylag kicsiny felületen a lehető legtöbb borzadályt, rútat és otrombaságot kívánta elhelyezni a Nagy Teremtő.
       — Mit akarsz? — sziszegte Szát, szavaiból azonban hiányzott az indulat.
       Matyi ezt megérezte. Nem szólt, az asztalon heverő pakli cigarettára mutatott.
       Szát szemével követte a mozdulatot, majd kivárt egy kicsit.
       (Miért ne?)
       Megkínálta.
       A torz mohón kapott a dohány után, s utána hangosan, de érthetetlen szavakkal hálálkodva hátrált a festő asztalától, aztán imbolygó mozgással befutott az udvar végén ásítozó kamrába.
       (Figyelemre méltó jelenség, ez tény) — mielőtt folytathatta volna gondolatait, két lány lépett a fogadó verandájára.
       (Kurvák) — állapította meg Szát.
       A két nő jelentőségteljesen elriszált a festő mellett, konzum-pacsuli illatot vonva maguk után, amelyet Szát nemegyszer a hamburgerhez hasonlított, amely iránt különösen erős haragot táplált.
       (Ócska, kisvárosi kurvák) — bizonyosodott meg végképp Szát Imre, ehhez elég volt a szag, a mesterkélt mozgás, a mozdulatokból áradó közönségesesség, a bűn és az undor.
       A hölgyek leültek. Ellenben egyikőjük, egy barna hajú, karcsú teremtés kifejezetten szép volt. Barnára kvarcolt — pontosabban égetten — bőrét szűk, fehér mini ruha takarta.
       (Ha nem mozogna, vagy halott lenne, remek márványszobrot lehetne mintázni róla) — vélte a festő.
       A másik nőn tarka nyári ruha lobogott, jó alakot sejtetve, ám az arca határozottan csúfnak tűnt, és Szát jobban vonzódott a szép arcú nőkhöz. Mindkettő túlfestette magát, ahogy kisvárosi kurtizánoknál ez már régóta szokás.
       Szát lesütötte szemét, zavarta, hogy azok egyértelműen ő vizslatják.
       (No, enni kéne, hiszen úgyse jön) — terelte régi vágányukba gondolatait.
       Magához intette a pincért, aki hosszú órák óta türelmesen várt erre a percre, és rendelt.

Tótpörkölt

Szát Imre kissé elgondolkodott az aperitifen, hogy egyáltalán igyon-e, végül is az Unicum mellett döntött. Aztán húslevest kért, melyből hiányolta a tejfölt, mindenesetre megkönnyebbült, hogy marha az áldozat, majd a tótpörkölt következett, amely mellé gondosan dupla adag uborkasalátát hozatott, ezúttal szigorúan tejföllel. Szeretett volna komoly, emberes ebédet enni, de sem a választék, sem az időjárás nem engedte. Kénytelen volt desszert gyanánt somlóit fogyasztani, mert a pörkölt után ismét megpróbálkozott a vörösborral, de az továbbra is gyalázatos volt. Italként egyedül a tótpörkölthöz dukáló üveges sör jöhetett szóba — amit természetesen nem mulasztott el kérni a megfelelő időben —, azt elrontani nem lehet, különben is idősebb volt már ahhoz, hogy efféle fogadók csapolt sörében megbízzon — mert azzal szolgáltak, de hát nem vállalta a kockázatot. A sör megnyugtatta az édes habon és tésztán felbuzdult ízlelőbimbóit, igazából egy finom likőr elfért volna a végére, de ezt már túlzásnak tartotta, s ilyen helyen amúgy sem tartanak olyan párlatot, amelynek valóban van köze a nemesebb gyümölcsökhöz — mert hát csakis gyümölcslikőr jöhetett szóba —, kivált ugyanis azt a fajtát szerette, ahol egész gyümölcsöket palackoznak az üvegbe, egyrészt szerette a rejtvény kedvéért, másrészt az omlós-ízes gyümölcshúsért, rostokért; megesett, hogy órákig elbámészkodott egy-egy ilyen talányos itóka látványán.
       Hanem a kávé, az jó volt, bár a korty szódavizet utólag külön kellett kérnie, de az erős feketét egy kis csésze tejjel hozta a pincér, s örömét lelte abban, hogy nem parányi műanyagba csomagolt tejszínt löktek hozzá. Szerinte a tejszín különben is átmeneti ital, élvezetét meghagyta a nyurga kamaszoknak és a hölgyeknek, hiszen a poharas tejszín afféle semmilyenség, amely már búcsút mondott a tejnek, de még nem készült el arra, hogy vajjá váljék. Szát összességében elfogadhatónak ítélte ebédjét.
       Kényelmes mozdulattal gyújtott rá.
       (Szeretni igazán a randa lányok tudnak) — ötlött fel benne, és most először nézett a két nőre azóta, hogy ebédjéhez fogott.
       A két kurtizán vihogott.
       — Mit isztok? — kérdezte. Biztosra vette, hogy minden gond nélkül tegeződhet.
       Azok odajöttek.
       — Martinit — felelték kórusban, így Szát azt kért nekik.
       Hamarjában kiderült, a szebbiket Ildikónak hívják, a csúnyább a Tündére hallgatott, a festő a vezetéknevükre nem volt kíváncsi. Ízlés nélkül ittak, rutinból, az számított, hogy az ital édes legyen. A poharak, amelyekben a Martinit szervírozták, szintúgy ízléstelenségről tanúskodtak, nagy, böhöm poharak voltak, szörpökhöz valók.
       (Jó ez) — állapította meg egykedvűen Szát.
       Ildikó hozakodott elő hamarébb:
       — Üzletbe viszel? — s olyan sután kacsingatott, mint valami rossz, harmadosztályú darabban szoktak a fodrásztanoncokból színésznőcskévé avanzsált lányok.
       — Lehet többen is? — puhatolódzott Szát, miközben sandán az udvarvégi kamrára lesett.
       — Én? Akár az ördöggel is, ha megfizetik — röhögött a szebbik.
       — Akkor menj ahhoz az ajtóhoz — irányította Szát —, ott van a te eseted — és soknullás bankjegyeket tett az asztalra.
       Ildikó megnyalta száját a pénz láttán. Bólintott, felvette és elindult hátra. Tünde, a csúnyábbik rima elbizonytalanodott. Félig fölállt, félig ülve maradt, aztán úgy döntött, megy. Szát megfogta a karját:
       — Te maradsz — mondta. Aztán figyelte, ahogy Ildikó után nyöszörögve bezárul a kamraajtó.
       (Igen, ez igen. Mindig vonzott az aberrált érzés, legalábbis, szerintem, annak lehet nevezni, hogy a szépet a randával párosítjuk... Pontosabban a legszebbet a legcsúfabbal. Igen, nagyszerű örömöt érzek, ha belepiszkolhatok valami szépbe, persze egy határon belül maradva. A festészet sem szól sokszor másról, mint az ártatlan, szűzi papírt bemocskolni undorító színekkel és formákkal) — gondolta.
       Nyomott, ütemes zajok szüremlettek a kamra felől. Szát Tündére nézett, aki szemérmetlenül vigyorgott.
       A festő fizetett, taxit hívott.
(De jó volna látni, ahogy Matyi a sufniban tömi a nőt. Jó volna megnézni, milyen ez az aktus…) — gondolta, de inkább megelégedett az elképzeléssel, a konkrét szembesüléstől gyakorta megfutamodott.

Martini

Omló falú ház előtt fékezett az autó. Szát nem lepődött meg, körülbelül ezt várta. A szoba belseje sem árulkodott nagy igényekről, egy franciaágy, egy elemes bútor, egy dohányzóasztal és egy ócska tévé alkották berendezéseit.
       — Mit iszol? — lihegte Tünde.
       — Martinit — mondta egy gyors elhatározáson felbuzdulva a festő.
       (Utálom) — futott át Száton.
       Az édes lötty marta gyomrát, a torkához tapadt, s elvette a kései ebéd jó utóízét.
       Tünde szembe állt a festővel, altestét dörgölte hozzá, s csókolta nyakát, száját. Szát egy ideig tűrte, majd ellökte magától.
       Pofozni kezdte a nőt. Aztán hirtelen elernyedtek a felemelt kezei.
       Tünde az ágyra menekült.
       Szát megállt a döbbenettől rázkódva zokogó, ijedt szajha előtt. Letolta nadrágját, majd abbahagyta a mozdulatot.
       (Innen már ismerős) — csillapodott le a nő.
       Szát behunyta szemeit, s érezte, amint a ribanc elétérdel.
       (Akinek halála van, az mindent megtehet. Istenem, mennyire félek, segíts nekem, kérlek, könyörgök! Testek szerelme kell, hogy ne gondoljak rá? Az a kar, az ölelni tudott volna, s talán többet is. A lélek beteg, uram, a lélek... Gyógyítsuk meg a lelkeket igaz szerelemmel!) — cikáztak Szát Imre gondolatai.
       Aztán lenézett.
       Eltolta magától a nőt, felrántotta nadrágját, és kifutott a szobából.
       Tántorogva állt meg Szát, mikor a rémület lendületével kicsapta a kapuajtót. Fújtatott, akárha nagy feladatot hajtott volna végre. Inge félig kilógott nadrágjából, a csüngő darabbal szórakozva játszott a szél. A festő először csak nekiindult a sötét éjszakának, ment tempósan, aztán egyre inkább szaporázta lépteit, majd futott, rohant. A főtér előtti kanyarban aztán megcsúszott és elvágódott. Kétségbeesetten próbált feltápászkodni, azt érezte, a föld összes ereje magába húzza, nem engedi.
       Odakint már estére járt, ragyogó, csillagos ég borult a városra, tisztán kirajzolódott a Göncöl-szekér alakzata.
       Szát kezébe temette arcát.
       (Feladom) — nyöszörögte ülve, és egy nagyot köpött.

A szekér

Illés próféta szekere fékezett Szát előtt.
 — Hát te, fiam? — nézett le rá egy mosolygós öreg arc. Nehéz lett volna megsaccolni, hatvan vagy kilencvenéves, van olyan fizimiska, amelyik egy idő múltán nem öregszik tovább, a belső bölcsesség, mint valami titkos életerő, nem hagyja virulni a ráncokat.
       Elfáradtam — mondta egyszerűen Szát. S valóban: ólmos zsibbadtságot érzett végtagjaiban, de ami még inkább elszomorította, úgy érezte, hogy a szíve is megállt.
       — Te vagy az úristen? — kérdezte a festő, mintha ez teljesen természetes volna.
       — Nem fiam, én Illés próféta vagyok — mosolygott az öreg. — Gyere, elviszlek a vasútállomásig.
       Szát nem csodálkozott, elég tapasztalt állt a háta mögött, hogy az élet meglepetéseket okozzon neki. Feltápászkodott tehát, leporolta magát, megigazította zilált ruházatát, és beszállt a próféta mellé a szekérre.
       — Egyszer én is elveszítettem a hitemet — mondta az öreg, miközben a fogat meglódult. — Napokig bolyongtam, ittam, kurváztam, és káromoltam az Istent. Aztán megállt a szívem. Nem dobbant egyetlen egyet sem. Vándoroltam a sivatagban, nem ittam, nem ettem, csak mentem és mentem.
       — És? — kérdezte a festő. A történet eddig számára is ismerősen hatott, épp ezért nem elégítette ki.
       — Egy pásztorfiúra akadtam. Egy éppen hogy csak csöpögő forrásnál térdelt, a kezébe fogta össze azt a kis vizet, amit tudott, majd egy dézsához vitte, hogy igyanak a többiek, útközben persze a víz javarésze kifolyt az ujjai közül. Lehetetlen feladatnak tűnt. Mégis, amikor rám emelte tekintetét, öröm és boldogság tükröződött benne. Akkor megértettem. Az élet valami ilyesmi; elfolyik a kezedből, csak néhány csöpp marad, azt is másnak adod, de közben megtisztulsz.
       Szát Imre, a festő a vonaton ébredt. A kalauz böködte a karját, hogy adja oda a jegyét. Odaadta.
       A szerelvény meglódult, a hajnali pályaudvar, mint elmosódó festmény tűnt tova a vonatablakban.
       (Szeressetek engem, szeressetek!) — sóhajtotta Szát, miközben a nap lassan tornászódott a látóhatár szélén.