Ármin már nem emlékezik arra a napra, amikor a fiút megtalálta A test hosszú ideje az ágyában volt, és ahogy az elején a megbánás, majd a szeretet, most a tompa megszokás tartotta Ármint a közelében.   
        Kalapos Ármin erős alkatú, kimunkált, arányos izomzatú férfi volt, markáns vonásokkal. Minden olyan külső jeggyel rendelkezett, ami a város lakóiban tiszteletet ébreszthetett volna, és mivel több éve ő volt az egyetem dékánja, csak komoly erőfeszítések árán tudta megállapítani, mikor beszélnek hozzá őszintén. Valójában sokkal jobban leterhelte az odafigyelés, mint dékáni teendői, és kimerítő munkájába került kihámozni az emberek udvarias, behódoló viselkedéséből a neheztelést, az elmarasztaló gondolatokat. Nehezítette feladatát, hogy a legtöbb esetben emlékeire kellett támaszkodnia, hiszen nem bocsátotta volna meg magának, ha elhamarkodott döntést hoz, így minden kétértelmű jelenetet számtalanszor felidézett, amíg kiolvasta belőle, hogy megbántották.
        Az embereknek nem volt erejük és tapasztalatuk, hogy Kalapos Ármin rejtett vágyaira ráérezzenek, ő pedig nem követelte, amit olyan erősen szomjazott, így sokan nem tudtak arról, hogy Árminnal táplált kapcsolatuknak hiányosságai vannak. A jóindulatú barátok és ismerősök nem sejtették, hogy Ármin azt a tiszteletet várja el tőlük, ami egy barátságban csak haszontalan fékezőerő lehet. Bármennyire ismerték volna azonban elvárásait, nem tehettek volna kedvére, mivel Ármin világában a tisztelet tulajdonképpen számos, egymással összefüggő cselekvés eszenciájaként létezett. A tisztelet, a hozzá vezető út vége, aki oda elért, becsüli őt, nem tekinti furcsának, és durva vicceit a ragaszkodás, a baráti intimitás jeleként érti. 
        Kalapos Ármin kettesben élt a csendes, kismellű Ilkával, kapcsolatuk természetét kevesen ismerték. Ármin gyakran meglepődött azon, hogy a nő jelenléte nem terheli le különösebben, azonban kellemetlenül érintette, amikor hivatalos rendezvényeken többen összetévesztették a lányával. A tévedés oka nem a korkülönbség volt, hanem a feltűnő hasonlóság a nemrég balesetben elhunyt lányával, ami nem a város közössége számára okozott fejtörést, hanem Ármin számára tette nehézkessé a testi közeledést.  Valójában soha nem akadályozta meg a végzetesnek tűnő hasonlatosság, hogy a feleségével szeretkezzen, mégis volt némi távolságtartás abban, amit az elsötétített szobában tettek. Sötétkamra. Az éjjeli lámpa piros fényében, izzadtságuk és testnedveik szaga, a fotóműhelyek vegyszerszagát idézte, Ármin klórszagú hónalja az előhívóra, Ilka bőséges ágyéknedvei pedig a rögzítőre emlékeztettek. Az egymás iránt mutatott gyengédség szépségét tompította, hogy olyan visszafogottan ölelték és szorították egymást, mintha egy harmadik személy jelenlétében tennék. Csúszkáltak egymáson, akár az előhívó és fixáló zagyva keverékében a fényérzékeny papírok, melyek hiába várják a képek megjelenését. Ármin, Ilka szerelmét kizárólag nedves állapotban hívhatta elő, ami akár a szép rajzú felvételek, azonnal mozdulatlanságba merevedett, és bármikor felidézte, vesztett erejéből, majd idővel annyira halványult, akár az ősök emlékének valószerűtlen árnyképe. 
        Ármin rendet tartott a fejében, és a rend a külvilág minden rezdülésére érzékeny volt, amit merev tekintete nemcsak megfigyelt, hanem azonnal rögzíteni kívánt, mintha a mozdulatlanságra kárhoztatott sunyi nevetések, lapos pillantások és érzéketlenség káros töltetét semlegesíthetné. Erős, határozott vonásait az álla vonalát pontosan követő szakálla sem lágyította, a gyéren kinőtt szálak meghunyászkodva, alázatosan simultak a bőrre, mintha a szigorú arcról a toka ráncai közé, az áll alatti védettebb helyekre menekültek volna. Jártában, keze ütemes mozdulatokkal nadrágját alig súrolva lendületesen és pontosan csapódott hátra, mintha a levegőbe keveredő és szembe zúduló láthatatlan részecskéket maga mögé kívánta volna utasítani. Hajmeresztő hangzavar. Autó száguldott el mellette, majd hangos fékcsikorgással leparkolt a közelben álló fiatalok előtt és egy fiú ugrott ki belőle. A zenét úgy kiabálták túl, mintha csak a levegőt habzsolnák élvezettel. Az autót vezető fiú boldog átszellemült arccal fogadta a csodálatot, aminek láttán Ármin a fiú arcába bámulva hangosan felkacagott. Csend támadt, a fiatalok kikapcsolták a zenét, és feléje fordultak, a kacagással letámadott fiú sötét arccal kérdezte: mit hápogsz tata? Ármint váratlanul érte a kérdés, az agyát bánatos-fájdalmas indulat öntötte el, miközben a lelke mélyén tudta, egész életében erre az egyértelmű pillanatra várt, hiszen a fiú tiszteletlen volt vele, eltorzuló arcából bárki leolvashatta, hogy semmire nem becsüli őt. Három ugrással az autónál termett, öklével a fiú fejére ütött, majd feljajdult, hiszen az olyan sebességgel zuhant a földre, hogy a következő ökölcsapás az autó éles peremébe csapódott. 
        Mielőtt a meglepődött fiatalok indulatai újjászülettek volna, felragadta a fiút, és melléhez szorítva, hazáig szaladt vele. A szomszédasszonya megilletődve engedte előre, és amikor a fiú lába a melléhez ütődött, tátogva ugrott félre, és merevedő mellbimbói körül olyan hideget érzett, mintha a teje itatta volna a blúzát át. Ármin elgondolkozva nézett vissza, nem emlékezett, hogy köszönt-e neki, és meglepődve fedezte fel az asszony öregedő arcában a fiatalosan cinkos tekintetet, úgy intett az otthonuk irányába, mintha Ármin egy különös ajándékkal érkezett volna feleségéhez, és már csak az ő biztatására várna. Ilka meglepődött kiáltása felébresztette az áldozatot, és akár egy vergődő hatalmas hal, Ármin öléből a ház padlójára esett, orrvérzése újra elindult. Úgy döntöttek, egy ideig magára hagyják, és miután Ilkának sikerült megtudnia, hogy Carlosnak hívják, ebédelni készültek. Ármin az étel fölé magasodva lassan visszanyerte önbizalmát, mély mordulással fejezve ki elismerését. Boldogan szemlélte a puhára párolt, sárga krumplit, a közéje keveredő paradicsompaprika szeletekkel, melyek akár a fiú vére a padlót, felfrissítették a körítés látványát, ami mellett rendezetten feküdtek a fokhagymás csirkemájak. Büszkén emelte tekintetét a feleségére, majd mélyet sóhajtva, a tőle megszokott kimértséggel ellentétben, gyorsan felfalta ebédjét, és arra a kanapéra feküdt le pihenni, amire később Carlost helyezték. Úgy érezte, kegyesebb volt vele a sors, mint ahogyan remélte, hiszen ezen a napon nemcsak bizonyosságot nyert, hanem ajándékba kapta a tiszteletlenség tárgyi bizonyítékát is, ami tulajdonképpen minden kételyek által gyötört embernek kijár. A jóllakottság és a közelgő álom édes érzetében, boldogan gondolt arra, ha a történtekkel kapcsolatban megerősödnek kételyei, a kézzelfogható bizonyíték a közelében lesz, és megakadályozza, hogy másképpen idézhesse fel romlandó emlékeit, mint ahogy a valóságot megtapasztalta: őt megbántották, őneki olyan szenvedést okoztak, amivel az önsajnálat sem képes már megküzdeni.
        A fiú ott maradt másnap és harmadnap is, Ilka pedig ezek után két férfit látott el, de elképzelésével ellentétben, férjére nem kellett külön gondot fordítania. Carlos jelenléte nem ébresztette fel szorongását. Ezután minden napnak könnyebb a levegője az előbbinél. Ármin elvesztette az érdeklődését a közjó iránt, lassan elfelejtette, mi kötötte az emberekhez, és a felesége és a lánya közti hasonlóság is mintha lassan elmosódott volna, vagyis már csak a ragaszkodás maradt, majd ahogyan az otthon megváltozott légkörében felivódtak vágyai, nyugodtsága megszépítette szigorú arcát.    
        Carlos körül felgyűltek a tárgyak, a kanapé oldalán ingek, a földön könyvek, a kanapé lába körül a párjukat sirató zoknik, boros üvegek. A kanapé körül az idő lelassult, a tárgyakat nem lehetett a helyükre vinni, akárha időből kicsúszva, lerakódtak volna a szoba terében. 
        Carlos elnyúlva feküdt a kanapén, egyik lába a földre lógott, szeme mereven rögzült a szemközti fal tükrén. Ilkát nem zavarta tekintete, így legalább türelmesen figyelhette húsos ajkát, kiugró szemöldökét, széles erőteljes állát. Egy napon aztán csodálkozva fedezte fel a tiszta vizű szemben férjének fehéren világló arcát. Ármin a borotválkozást félbehagyva felesége mögé állt, hogy akkor részesüljön a fiú arcának látványában, amikor felesége, számára ismeretlen kifejezéseket vonz vendégük arcára. Észrevette, hogy Carlos a változatlanságot kedveli. Az otthonukban rákapott a mozdulatlanság kényelmére, a szakálla nem nőtt már, és napok teltek el úgy, hogy nem végezte se nagy, se kis dolgát. Ármin a megismerkedésük előzményei után tartózkodott attól, hogy megkérdezze, milyen jelentése van különös viselkedésének, és mikor szándékozik magukra hagyni őket, és a fel nem tett kérdések hatására, mintha számukra is megállt az idő. A fiú fesztelen testtartással feküdt, a kanapé szivacsos anyaga lassan magába szívta, lebarnult, izmos testén minden reggel, amikor Ilka az ablakokat kitárta, felragyogott a fény, és merev hímvesszeje, akár egy napórának domborművekkel díszített oszlopa, azt az expozíciós időt mérte, ami a lélek megvilágítása esetén még nem lehet káros. Ármin lelkének rajza felvette végső, megváltozhatatlan formáját, és szilárd dúcába zárva pontos, azonban változatlan képet adott, és a környezet minden rezdülésére érzékenyen, leginkább egy vigyázva őrzött sebre hasonlított.
        A felismerés a vécén született, és akár az izmok ellazulása által felszabadított anyag, az elmefolyamok befele irányuló mozgást végezve elöntötték Ármin agyát. Rájött, hogy napok óta csupán könnyed, jó illatú inkább gáz - mint szilárd állapotú anyag hagyja el testét, hogy az akár az univerzum testén áthatoló neutrinók, a finom szemcsézettségü anyag öltözékének szövetén keresztül is nyom nélkül képes távozni. A filmszerepelők könnyed életének egyik legfontosabb velejáróját fedezte fel legelsőként: úgy végezhette el nagydolgát, hogy csupán szétlibbentette farpofáit. 
        Miután a fiú fekvőtartásba merevedett, az ő lelkiismeret furdalása is állandósult, és akár a szürkelégy csípése, nem hagyta nyugodni, hanem ez a gyenge nyugtalanság kényszerítő ereje csak arra korlátozódott, hogy minden reggel a fiú szemébe bámuljon sóvárogva. A halk cuppanás, amit a finoman nedves ajkak hallattak, hirtelen ráébresztette, mi kölcsönzött mozgalmasságot a szinte teljesen mozdulatlan férfinak. Minden reggel, amikor a fiú szemébe nézett, egyre gyengülő fedettségű kópia készült őróla, és ez a kópia szinte nyom nélkül élte az előbbi életét, és nem friss, megújult emberként kezdte napját, hanem kifakult másolatként lépett önmaga nyomdokába, hiszen az eredeti Ármint már elnyelte a feledés homálya. A felismerés súlyát csupán az a kellemesen felszabadító érzés tompította, ami a filmszereplők könnyed szabad életének a velejárója és ez az öröm azzal a pimasz boldogsággal társult, hogy legalábbis egy napra tegnapi önmaga életét felelősségektől mentesen élheti. Egyre könnyedebbek, levegősebbek lettek napjai, és ahogyan a régi filmeket is egyre ritkában közvetítik, úgy szűkült össze valamiképpen életideje, és mind gyakrabban mélyedt a kanapéján fekvő férfi szemébe, olyan boldog kitartással, ahogyan csak a legyek tudnak az ablaküvegnek másodpercenként nekirepülni.