Megfogom a kilincset, nyomom az ajtót, annyira automatikus az egész, hogy majdnem lefejelem a bejáratot. Megpróbálom még egyszer, hiába. Becsengetek. Nincs mozgás. Csak a csengő visszhangja rezeg a fülemben. Mi a fene. Körülnézek. Sehol semmi cetli, üzenet. Előveszem a telefont. Pedig idő van. Kikeresem Dezső számát, hívom. Egy, kettő, három, négy csengetés, azaz búgás, neki meg valami hülye dallam, de vagy nem hallja, vagy nem veszi fel. Nyolcnál leteszem. A korláthoz állok, körülkémlelek. Nem látok senkit sem az udvarban, sem a gangon. Megint a hülye érzés, hogy nem is itt dolgozom, ez nem is egy munkahely, semmi közöm ehhez a helyhez, nem annyi az idő, amennyit a telefon mutat, egyáltalán, nem is az a nap, teljesen el vagyok tévedve, lyukra futottam, vagy mi. Előveszem a cigit, kihúzok egyet, rágyújtok, mélyet szívok, kifújom. Megvonom a vállam. Kezdjük elölről. Visszafordulok az ajtóhoz, ez az, állapítom meg, semmi kavarodás, csak épp valamiről nem tudok, elfelejtették közölni, hogy a mai munka érdeklődés hiányában elmarad, nem értek el, vagy bármi más jött közbe, mindegy, várok még egy kicsit, telefonálok, aztán meglátjuk. Újra tárcsázok. Foglalt. Ez már valami, gondolom, a hívott valószínűleg létezik. Újabb slukk, megfordulok, a korlátra könyökölök. Egy guberáló matat lent az egyik kukában, őt figyelem. Idős nő, jobb kezével eltartja magától fekete retiküljét.
 Ajtó csapódik jobbra mellettem. Egy szőke, fehér bőrű fiú lép ki a szomszédos iroda ajtaján, vállán nagy, zöld sporttáska. Elmegy mellettem, rám pillant, megtorpan. Idejön, megkérdi, nem adnék-e neki egy cigit. Bólintok, előveszem a dobozt, kitolok egy szálat, felé nyújtom, ő kihúzza. Tüzet adok neki. Életmentő, mondja mosolyogva. Bár hosszú távon nem, helyesbíti önmagát. Megfordul. De úgyis csak a jelennek élünk, nem igaz, szólok utána, magam sem tudom, miért, és kissé gúnyosnak hallom a hangomat. Ja, feleli, és elindul. A lépcsőnél megint megtorpan. Visszajön hozzám. Valami megváltozott az arcán. Megmutathatná-e az akciós termékeket, amiket kínál, kérdezi, most egészen más a hangja, nem, kösz, mondom lesütve a szemem, de a termékek egészen akciósak, amíg a készlet tart, folytatja zavartalanul, soha vissza nem térő alkalom, szívesen megmutatja mindet, nem, kösz, ismétlem meg, és ha most nincs nálam pénz, akkor holnap is eljön, de megrázom a fejem, nem kell eljönnöd, mondom, mert nem veszek semmit, kösz, és cigizés közben jobb dolgom is akad, erre végre abbahagyja, és még mindig behízelgő vigyorral megköszöni, a semmit, gondolom, elbúcsúzik és távozik, most végre valóban. Megszívom a cigit, még maradt benne egy slukk.
       Unottan könyökölök a korláton, rágyújtok egy újabb cigarettára. Megcsörren a telefon. Felveszem, Dezső az. Bocs, kezdi, elfelejtettem szólni, tegnap este összeomlott a rendszer, még csinálja a távszervíz, ma semmit sem tudunk intézni, szóval, szünnap van, még egyszer bocs, pihenj jól, holnap találkozunk. Oké, felelem. Zsebre dugom a mobilt, leverem a hamut, és utánabámulok. Az udvarban nincs légmozgás, egy helyben lebegnek a porszemek. Mi a francot kezdjek most. Hirtelenjében semmi ötletem nincs. Könyökölök tovább nehézkesen, mégis súlytalanul. A negyedik emeleten egy halvány napsugár keretezi az egyik ablakot. Piruló hagyma szagát érzem. Ez az egész ismerős valahonnan.
       Váratlanul egy alakot pillantok meg épp alattam, nem tudom, hogy került ide, nem láttam bejönni. Idősebb férfi lehet, látom az inggombjait, mivel a pocakja kiemeli őket. Kopott zakót és régimódi sapkát visel, kezében egy nagy rézfúvós hangszer, mellette a földön a tok. Basszuskürt, vagy valami ilyesmi, nem értek hozzá. A szájához illeszti a fúvókát. Megrezdül a levegő, az első hang halk, remegő. Hirtelen felerősödik, betölti az udvart, a dallam már az ív kezdetén beugrik. Hideg futkos a hátamon. Eszembe jut a kintornás gyerekkoromból. Összeszorul a gyomrom. Hetente egyszer bukkant fel, bejött a házba, megállt a földszint közepén, feje felett az ég furcsa, hatszögű szelete, az emeleti gangok mintha egy önmagában forgó spirál ívei lettek volna, és ő volt a csúcs. Sohasem láttam az arcát. Maga elé nézett, és a spirál tengelyére merőlegesen tekerni kezdte a doboz oldalából kiálló kart. Mindig szomorú volt a zene. Mintha a kintornás valamilyen fájdalmas kényszernek engedelmeskedne. Erich Zann. Az alattunk lakó öregasszony mindig dobott neki pénzt, és én úgy éreztem, ez a mozdulat épp olyan kényszeres. Elfintorodik az arcom, felegyenesedem, elpöckölöm a csikket. Dögöljön meg, mormogom magam elé. Minden, ami elmúlt. De mégse megyek sehová. Hallgatom a szinte nem emberi érzelemmel átitatott, kilátástalan, nyomasztó, mégis ölelő melódiát, undor és nosztalgia kavarog bennem, és a szemközti falat bámulom. A múlt az a kor, amikor még láttam. Legalábbis így gondolok rá. Most már csak emlékszem. Nem tudom, lesz-e valaha értelmük azoknak a kapcsolatoknak, amelyek a pillanatokat összekötik. Mindegy. Ez csak egy rossz pillanat. Előrehajolok, ránézek az öregre. Nem látom az arcát, csak a hasát, ahogy az ingén a gombok fel-le hullámzanak. A zsebembe nyúlok, előveszem a pénzt. Fogok egy bankót, eldobom. Lassan, imbolyogva száll lefelé, követem a szememmel. Földet ér a férfi lába előtt. Ő nem néz fel, nem hajol le érte, csak fújja tovább, mintha elháríthatatlan belső kényszernek engedelmeskedne. Megfordulok, elindulok a lépcső felé. Fogalmam sincs, hová tartok, de mennem kell. Le a lépcsőn, kinyitom a hátsó kaput. Balra és jobbra is rengeteg lépés. A kapu becsapódik, a kürt hangját mintha elvágták volna, és körülvesz az utca elemezhetetlen zaja.