Minden állomáson és megállóhelyen — ki nem hallotta ezeket a szavakat a recsegő hangszóróból egy kihalt pályaudvaron állva? Az elsőkötetes Bán Olivér már a címadással is sok mindent jelez könyvével kapcsolatban: jelzi, hogy a mindennapok, a kézzel fogható valóság képzik az alapot, melybe versei gyökérzete kapaszkodik.Másrészt már itt felvillantja a kötet kulcsfontosságú motívumát: az utazást. Hatalmas múlttal rendelkező toposz ez, szinte kikerülhetetlen: és Bán Olivérnek sikerül a szokásos közhelyeket, sémákat elkerülve a maga egyedi meglátása szerint elénk tálalni mindazt, amit neki az úton levés jelent : „...és hó/sok-sok hó/ a csáti busszal megyünk/együtt/Miskolcon átszállunk/Madrid felé”, „...most megyünk át/ a Tisza felett/ kevés az utas/ a folyó neve/ egy kicsit/ visszhangzik még a kocsiban/ aztán újra ránk telepszik/ a csend”.
   Az utazás nem mint valamiféle anyagtalan, fiktív űrben való mozgás jelenik meg Bánnál, hanem a jól ismert környezetben, a jól ismert eszközökkel. Nem repülés, nem abszolút szabad és kötetlen cselekvés: az utazó a versekben a legtöbbször vonatban ül. A vonatfülke különleges, kettős viszonyrendszert meghatározó tér: a benne ülő az ablakon keresztül szemlélheti a tájat a maga folyóival, havazásával, határtalanságával — a makrokozmosz részévé válik tehát. Másrészt a fülke kis, zárt tér, irányított mozgással — kötöttség és védelem egyszerre, melytől az utazó nem tudja függetleníteni magát. Ezek az ellentétek erőteljesen rányomják bélyegüket a kötet egészére, s közülük különösen a fülkében-lét mikrokozmikus jellege válik hangsúlyossá, a lírai én látószögét meghatározóvá.
   Mint már jeleztem, a konkrétumok, a hétköznapok világa fontos táptalaja a verseknek. Jól ismert szkénék, jól ismert szituációk — döcögés a legendás miskolci sárga villamoson, újbútorszag a lakásban, tizenkilenc fok, hisz fűtenek — sorakoznak fel előttünk, egy erőteljesen önreflexív alakzatokkal telített vers azonban rámutat arra, hogy Bán gondolkodásában az alkotásban létrejövő „valóság” is imagináció terméke, lírai én és a világ kapcsolata csak a versnyelv által hozható létre, csak a vers univerzumában képzelhető el:

Sárga bálák

 fél kilométer zöld
kevés sárga
ezekhez illő mennyiségű kék
méteráruboltból
vagy turkálóból kilóra
(így lesz kilométerárubolt)
vonatablakra szabni
kilátást
amíg a vonat az állomáson tartózkodik
legjobban a sárga bálákat kedvelem
körbevágni az anyagot
és sűrű keresztöltésekkel
erősíteni fel a zöldre
(....)

   A játékos-ironikus alakzatok segítségével a képalkotás, képzetalkotás módszertanát közli velünk Bán Olivér — azaz hogyan is hozzunk létre látványt a vers médiumában? Mi a vonatablakon keresztül szemlélhetjük a világot. A versbeli én számára a vonatablak olyan felület, melyre a képzelet, az értelem játéka által létrehozott, valóságként megjelenő imagináció kerül rá. A mű összefüggésrendszerében a vonatablak tehát: versfelület. A körbevágás, szabás, öltögetés metaforái azokat a grammatikai, kognitív, imaginációs mozzanatokat jelölik, melyek a versbeli struktúrákat létrehozzák.
Tovább játszva a vonatablak-versfelület azonosságának gondolatával, talán meg is fordíthatjuk azt és feltehetjük a kérdést, hogy a vers talán ablak, melyen keresztül a világot szemléljük? Vagy inkább az, ahogy a világot szemléljük, úgy történik, ahogy verset írunk? Bán Olivér itt talán arra is fel akarja hívni a figyelmet, amit már Kant óta tudunk: hogy az elénk kerülő szemlélet  nemcsak érzékszerveink által nyert, de értelmi folyamatok eredménye is. A vonatablakból elénk táruló látvány is azért olyan, amilyen, mert elménk kategorizáló, szabó-varró hajlama olyanná varázsolta.
   Az utazást, vonatozást másik aspektusból megvizsgálva azt emelhetjük ki, hogy szűkebb-tágabb környezete mennyire meghatározó Bán Olivér számára: a szövegekben
sűrűn előforduló helynevek ezt a megbonthatatlan kötődést sugallják. Furcsa nevű borsodi falvak — „Hejópapi tejbepapi” —   ; a Tisza mindenféle változatban - „pustol a hó/így mondják Tiszakeszin”, „ a Tiszaira/ egy óra múlva / fut be a vonatod”, „ a Tisza már nála is / a pincében van” - ; és persze sok —sok  miskolci részlet — „ néhány éve ilyenkor / az egyetem mellé / jártunk Tapolcára vagy Lillafüredre”- bukkannak fel itt is, ott is. Érdekes jelenség ez. Nem a romantikus-nosztalgikus lokálpatriotizmus — inkább afféle „negatív Borsod-romantika”, a locus sokszor mint egy kopár, egyhangú, természeti erőknek kiszolgáltatott valami tükröződik Bánnál: hull a hó, az eső, sötét van, pára, köd. A költő néha olykor az elvágyódás hangján szólal meg — „ Miskolcon átszállunk / Madrid felé”, „ jó lenne már / látni a tengert” — és  önmagának is felteszi a kérdést: „beleöregszem / lassan a városba is / maradjak / vagy menjek el / és egyszer / ide jöjjek haza (?)” . Amit képvisel, az számomra mégis valamiféle lokálpatriotizmus: nemcsak megszokása, de birtokba vétele, szemlélése, elfogadása annak, ami körülötte van. Miskolc például nem Madrid, ez világos, de tagadhatatlan, hogy van egyfajta sajátos atmoszférája (nem véletlen, hogy még Kispálékat meg a P. Mobilt is megihlette) és ennek a hangulatiságnak ad keretet ez a Bán Olivér-vers:

Bérletnyi haiku

                                      Hajnali öt van.
                                      Miskolc villamosokban.
                                      Ébred a város.

ráz a sárga
villamos hazafelé
részeges dalra
zötyög az egész
villamos, villamos
nagy piros, kis piros,
villamos, villamos
alkeszok nyitnak
a kocsmában
bal szememet
füst húzza össze
kacsintok
köd
kint felszáll
bent leereszkedik
sör kerül elő
rövid
darab papír
(egy MVK-bérlet)

   A  zárt — nyitott, szűk — tágas oppozícióknak megfelelően a külső környezetet ellenpontozó belső térnek is hangsúlyos, sőt, hangsúlyosabb szerepe van a versekben. Egy kis panellakás — akár egy cella, ahol „... csend van / csak az elhúzó kamionok / zaja szűrődik be”. A szemlélőnek csupán apró, lényegtelen, semmitmondó mozzanat észrevételére, rögzítésére ad alkalmat. („a lakásban mozdulatlanul áll/ a levegő/ a légy zümmögését/ lehetne hallani/ de az évnek/ ebben a szakában/ már nincsenek/ legyek”). De el lehet bújni benne, össze lehet kucorodni, otthonná lehet tenni azt. S ebben a zártságban érzi az ember igazán önmagát. Itt lesz magától értetődő az egyes szám első személy. ( Nem nehéz észrevenni, hogy a kötetben csak nagyon kicsi az olyan szövegeknek a száma, melyekben a beszélő személye grammatikailag jelöletlen?)  Bán Olivér verseinek épp egyik leginkább szembetűnő jellegzetessége a bennük megszólaló hang személyessége — és az a szép, az teszi a költő munkáit olyan hitelessé, hogy mindez minden zavaró póz nélkül, teljesen természetesen működik.
    Egy, a nagyvilág dolgai iránt meglehetősen bizalmatlan, illúzióit már rég elvesztő (talán nem is voltak neki?) költő alakja rajzolódik ki a Bán-szövegekből, akinek attitűdjét úgy lehetne jellemezni, hogy a kis dolgokról ír, mert a nagy dolgokról úgysem érdemes. Ezt a képet mégis egy nagyon nagy dolog egészíti ki, teszi teljessé: a szerelem. Edit alakja, a múzsáé, akinek lénye rávetül mindenre, ami a költőt körbeveszi. Még az eljegyzésre vett foteleknek is „ idővel füstölő / és Edit-illatuk lesz”. A kötet talán legszebb sorai is ezek: „minden ugyanott van / ahol szokott / még sincs semmi / igazán a helyén / de azt hiszem / (ha hazaérsz) / a jelenléted / rendbe szed / minden szegletet.”
„Darabos a forma, szálkás a verssor, belefúródik a bőrbe, az agyba, mielőtt a ringatás megtörténhetne...” — írja Zalán Tibor a rövid, csupa kisbetű, központozás-mentes versektől, melyek alulretorizáltsága, élőbeszédet imitáló hangvételének egyszerűsége a formára is kivetül. Itt a szavak mégis összesimulnak, az utolsó sorokban létrejön a harmónia, mind a hangzás, mind a versértelem szintjén: hát igen, a szerelem még a rímektől irtózó költőre  is ilyen hatással van...
Az emberi kapcsolatok bonyolult, széttartó-összetartó voltáról, két ember, két mikrovilág (Zalán Tibor) egybe- s különválásáról vall az Idegen : „a városról írok..../mert / nem találok szavakat magamra / ma belőled is / csak az van itt / ami nem én vagyok”.
   A közösen megosztott tér, az együttélés legbensőségesebb pillanatai válnak a kötetben versekké — s itt válik legszembetűnőbbé az a magatartásforma, mely leginkább jellemzi ezeknek a verseknek a költőjét: a szemlélődés: „ az ébredésed nézem / megörülsz majd / ha észreveszed”. Bán Olivér állandóan szemlél és dokumentál. Megfigyel és rögzít — a kedves alvási szokásait, testét, mozdulatait, de ugyanezt  teszi a környezetével, a panellal, a villamossal, a várossal. Passzívnak tűnő állapot ez, de versek születnek belőle: még akkor is, ha a legapróbb dolgokról szólnak.Ennek a megfigyelő-magatartásnak a velejárója az a rezignált elfogadás, mellyel Bán Olivér a körötte lévő dolgokhoz viszonyul, s ennek köszönhető, hogy  — közhely, de így van — költő-szeme néha azokat az apró szépségeketet is észreveszi melyet más nem. Tanú erre az alábbi vers:

Házimozi

végre van egy
szabad délelőttöm
erre az alkalomra
180 perces filmet
tettem félre
most mégis inkább
azokat a sárga
ábrákat figyelem
amiket a függönyön át
beszűrődő napfény
rajzol a parkettára
olyan ez
mint hanyatt feküdni
a fűben
és találgatni
melyik felhő
milyen állathoz
hasonlít leginkább
(így készíthetünk
magunknak
másfél órás filmet)

Ugye milyen ötletes már a cím is? Bán Olivér bővelkedik a jó ötletekben, néha egy-egy vers csak rajtuk alapul. Frappáns a Zöld vers a vers újrahasznosításáról („készíthet belőle / papírcsákót”), szép és szellemes idea szülte az Arkhimédész törvényét is : „eredetileg....még az esőről / akartam írni....de ha te / megjelensz a versben...akkor abból többnyire / minden más kiszorul / ennyi / esővíz is akár”.
  Kifejezetten jót tettek a kötetnek, kellemes változatosságot jelentenek azok az avantgárd-hagyományokat továbbvivő versek, melyek főleg a Nyers anyag ciklusban jelennek meg. Ezeknek a szövegeknek a vizualitása olyan képteremtő fantáziáról, játékos hajlamról tanúskodik, melyet érdemes lenne a jövőben is működtetni. Kihagytam volna viszont az írótáborokra, pecsenyefesztiválra íródott „alkalmi verseket”, melyeknek színvonala semmiképp nem éri el a többiekét.
   Összegezve a Minden állomáson és megállóhelyen olvasása során szerzett tapasztalatokat, úgy érzem, erős indulásként jellemezhetném a Bán Olivérét. Érezhető, hogy egy már értékes tapasztalatokkal bíró alkotóról van szó, akinek attitűdje egy a kortárs trendek feltétel nélküli kiszolgálásától mentes, sajátosságait magától értődő természetességgel felvállaló, érett költőé. Olyan költőé, akiről az jut eszébe az embernek, hogy: na végre. Már tényleg itt volt az ideje ennek az első kötetnek...