Egy padot nekünk! A PADOT!
Hogy ez kispad, cserepad, iskolapad, gyalupad lesz-e, még nem tudjuk, de reméljük, nem csak a hátlapjára vésett üzenetek maradnak utánunk, bár az sem kevés, hanem beszélgetünk, veszekszünk, kibékülünk, vagy csak ülünk egymás mellett, de együtt leszünk ezen a PADon.
Legyen ez a PAD az a hely, ahonnan robban a csend!
 
„Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása; értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, amelytől megrázkódik az ösztön, ész, képzelet, , az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtok, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné.
A mai ember általában az ijedt aggodalomban él: „Mi jut nekem? Miről maradok le?” Ezért egész élete törtető hajszában telik. Jobb, ha lényegéből ez sugárzik: „Mit tudok adni?” Az ilyennek gondtalan, nyugodt, józan munkája folyton gyümölcsözik, jut belőle másnak is, magának is bőven; csekélység amit adni tud, de az a csekélység folyton megsokszorozódva tér őhozzá és másokhoz. Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnak örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek; mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket, nincs több okuk aszkézisre, mint a boldog szeretőknek.”
(Weöres Sándor Tűzkút c. verseskötetének (Párizs, 1964. Magyar Műhely) köszöntőjében található ez a néhány sor)

Ezekkel a  gondolatokkal indították útjára a Pad Irodalmi és Művészeti Folyóiratot a szerkesztők, Gulya István, Jankovics Zoltán és Dicső Zsolt tíz évvel ezelőtt, s ezeket tartják fontosnak ma is.