Amióta a Duna és ártere jótékonyan kezdett kiszáradni, vagyis úgy 150-200 éve, s már csak játszi tavaszi kedvében tette tengerré olykor-olykor a megyeszékhely környékét, valahogy egyre öntudatosabb lett Szekszárd amúgy is büszke népe. Előbb csak a hajdani lisztpiacot, másképpen a Zöldkút terét nevezte el költő szülöttéről, Garay Jánosról, utóbb azonban előszeretettel különböztette meg az ősidők óta itt élteket, s az újdon bevándorlókat. Az előbbiek a közszájon a tüke, az utóbbiak a gyüttment nevet kapták. A tükék büszkén hangoztatják ebbéli állapotukat, a gyüttmentek ellenben némi szégyenkezéssel vallják be ilyetén státuszukat.
       Azért, ha jól meggondoljuk, egyrészt a tükék is gyüttmentek voltak valaha, másrészt ma alig néhány százan lennénk az ideköltözöttek nélkül. Értünk pedig aligha lenne érdemes itt vállalkozásokat, áruházakat, pénzintézeteket alapítani, s bennük — üdítően új kezdeményezésként — kiállítást nyitni.
       Ennél nagyobb érv a gyüttmentek mellett az, amit itt látunk, de általában is tapasztalunk. A tüke ugyanis arra büszke, hogy ő szekszárdi, a gyüttment pedig arra, amit Szekszárdhoz munkája, szorgalma, szeretete, művészete révén hozzá tudott tenni. A tüke természetesnek veszi, hogy beleszületett Szekszárdba, s ezért úgy véli, annak értékei is szinte beleivódtak, ezek iránt érdeklődnie, ezeket megismernie szinte fölösleges. A gyüttment ellenben a szüntelen felfedezés lázában ég: tud olyasminek örülni, ami a másik számára megszokott, meglátja a tükének jobbára csak kapálást meg bort jelentő szőlők varázsos színeit, fölkapaszkodik lóerők vagy lábai segítségével a Bartinára, csupán azért, hogy onnét szertenézzen. Belerezdül lelke a téli Béla térbe, megdobban szíve a domboldalon összebújó tanyák láttán, szinte lubickol a formák, színek Pannon-tengeri derűjében.
       A tüke alapjában véve nem érti ezt az egészet. A paprikát árusító, portékáját (s talán a fényképezéstől még arcát is) féltő bogyiszlai nénit ő többnyire tudomásul veszi, hisz elődei idejárnak már évszázadok óta, esetleg alkuszik vele, de már, hogy megörökítse, ugyan ki hallott ilyet? Minek is tenné? Attól nem lesz vörösebb, édesebb vagy éppen tüzesebb, pláne olcsóbb a paprika.
       A gyüttment viszont úgy gondolja, azért olyan szép a minket körülvevő, s a legbensőbb világ, hogy másoknak megmutassuk, rejtett értékeit föltárjuk, s véletlenül se hagyjuk elveszni, mert talán belőlünk is elveszne ez által valami emberi és lényegi.
       Lehet ezt kicsinyben és nagyban egyaránt művelni, például a már szerencsére országos hírű TolnaArt-oldalakkal, amelyeknek éppolyan jó gazdája és ápolója Rühl Gizella, mint az elétáruló örökségnek. A helybeliek által csak kórházinak nevezett Szent János és Pál-kápolna fölé ezért válogat gondosan szép felhőket, így ötlik szemébe a Mészöly Miklós műveiben is felbukkanó Szomjú Mihály lakatosmester tanyaajtón díszlő remekműve, ily módon simul a százados hársak lombjába a délnyugatról lefényképezett remetei Szent Anna-kápolna.
       Neki zenél a dombok, szőlők, erdők, szurdikok ritmusa, kéklik a játszi felhőkkel sóhajtó ég, dalol a meghitt ősz sárgult lombja, vérszínű levele, amely, lám, pincei poháralátétnek is milyen kedves. Már önkéntelenül nyelünk egyet a hűs borszentély nedűje után, hiszen sétánk térben és időben százados lélektársak baráti kézen fogásával zajlik. Nekünk hullik a hó a régi takarékpénztár jelképes gyűjtögető méhkasaira, ha rátekintünk a Béla-szobor felől, értünk ölti magára legszebb mélykék ruháját a Holt-Sárvíz a palánki kanyarulatnál, kedvünkért rezeg a gemenci pillanat, kapja magára fényből-esőből szőtt köntösét a városháza.
       Igen, talán az Rühl Gizellának és míves képeinek a legnagyobb erénye, hogy mindezt elhiteti velünk. Szeretettel és figyelemmel kiválasztott témái megszokottságukban is új felfedezések, természetességükben is elragadóak. Lehet, talán alkalmasak arra, hogy idecsalogassanak másokat, de ami még ennél is fontosabb: itt marasztalnak minket.
       Akad majd, aki azt hiszi: mi sem egyszerűbb ennél. Fog az ember egy digitális gépet, neki az utcáknak vagy természetnek, aztán csak csattogtat. Szerintem úgy egyszerű ez, ahogy Örkény István egyperceseiről gondolják: ilyet akárki tud, aztán meglepődnek, ha mégsem. A titok nem a gép minőségében vagy a környezet szépségében lapul, hanem ott parázslik a szemben, amely ezt képes így meglátni. Becsüljük, szeressük érte, mert minden hunyorítása velünk kacsint össze, nekünk szól, értünk beszél. Azaz hogy inkább minket bír szóra sóhajtól a hosszú történetekig. Szerencsére mesélnivalónk még mindig marad: a gyüttmenteknek, meg a belőlük sarjadt tükéknek egyaránt.

Hajdan a város széle, a vásártér, hova félve
      jött a maroknyi csapat, járva az új utakat.
Száz esztendeje jőnek, hírnökeként az időnek:
      újak a régi uton, s régiek új utakon.
Főgimnázium épült, s Szekszárd mára köré gyűlt.
      Házai nézik: az agg... (Tíz emelet magasak.)
Ő, ki az egykori délceg, tűri az újkori élcet.
      Sejti talán igazát: őrzi e ház a hazát.
Mert háztól a hazáig lélek s tárt kapu vár itt,
      bölcs falak és folyosók őrzik az egykori szót.
Hajdani tiszta füzetnek lapjai visszaüzennek:
      mit beleírt a világ, várta-e régi diák?
Várta-e, kérte-e sorsát, mit kiszabott a nagy ország,
      s nemzetilét-amulett emberi léthamu lett...
Mert körülötte kavargott háboru, vakhitü bajnok,
      messze a hősi csaták, itthon az árva anyák.
S új európai leckéd térképek feleselték...
      Kis haza, Nagy Trianon... Sírnak-e sírjaidon?
Márvány vár kapualjban, főhajtásra a zajban:
      jó nagyapák, unokák jártak e járt uton át.
S hogyha remélted a versben igértet, a gyermeki éltet,
      mit Garaynk szava ád, véle reméld a hazát.
Ezt magyarázta tanárod, a kinti s a benti világot:
       ismered és szereted — mind, ami itt a tied.
Bent, ha hazád jól épül, kint keresed menedékül:
      benned a szent hagyomány, emberiség, tudomány.
Most, ami köznapi, nyűgös, mind betű majdani műhöz,
      dolgozat és felelet: boltozat és emelet.
Itt, ami csak helyesírás, kinn napi kín helye, sírás.
      Persze ez ósdi szöveg, senki se jegyzi ma meg.
Jól van ez így. Mi se hittük. Más az az óra, mi itt üt...
      Visszatekintve de más... Mintha legyintene hárs...
Udvara, fáinak árnya, a régi diákra, ha vár ma,
      minden eszünkbe nyilall, s kedves az egykori dal.
Bárhova vitte az élet, látod a szíve feléled:
      régi diákszerelem könnye a hunyt szemeken.
S jön Menyus és Patya bácsi, kitárul a régi tanári:
      égi katedra dobog, szívedet így ha fogod.
S lesz hétköznapod ünnep, ahol már messzire tűnhet
      hajdani nagy felelés, mert az idő elenyész.
S ő, ki szorongott padban, hitte jövőnk szabadabban,
      újra a régi diák, hoz fiut és unokát.
Újabb századot érez, erő ez a köznapi léthez,
      mint nevelőnk szava int: megmarad így Garaynk.