Újabb háborúban vagyunk: mi vagyunk a támadók és támadottak, saját magunkat küldik felmentő seregnek ellenünk. Lent didergünk, krumplink, pálinkák kevés, szorongunk a nagy hideg térben. Fent már a regulárisok ellenünk, partizánok ellen. Ocsóval állunk az ostromlott pince előtt, szép sorban a cigányokkal. Az egyik cigarettát kér tőlem, és annyira szorítja a félig szívott csikkemet, hogy a keletkezett hőtől parázsra gyullad. Lentről már tudom, hogy tüzet adnak a fentiek.
      
       Démonok tánca. Kezdetben hajnali tájon suhansz. De átvergődve déli napverőn hamar átérsz délutáni időbe. Már messziről látod, ahogy lépcsőd mellett kiscica törékeny teste törleszkedik feléd. Homályos szemmel először aranyosnak-kedvesnek tűnik törékeny alkata. De furcsán lassan mozog, s szeme mélyén a zöld túlvilági bomlás lemondó, sértődött keveréke. Közelebb érve látszik csomósodott, kihulló szőre, mint akit forró húslével öblítettek a dögkútban. Legyek hada dongja körül, s mintha visszatérne a búcsúzó nap tüze a szagot feléd hajszoló széllel. Feléd lép szánalmas dögtestével, s már simogatod is, de karmoló nyalása felér a halál utolsó kenetével, s megöl nyákjai dögerejével. Felállva megfordulsz és elügetsz ott hagyva tengődő testét holt-aranyos-legyekkel körberepülve. Átértél, itt  új üzenet vár. Démonok tánca.
      
       Szürke ég alatt közeledsz a vasútállomáshoz: fekete köpeny, kalap, koffer. Kérdezed az állomásfőnököt, mikor érkezik vonat. Csodálkozva néz rád: Hiszen itt nem áll meg, bár néha lassít, ilyenkor esetleg kinéznek és integethet nekik. De akkor mit keres itt a többi homályos, mozdulatlan utas, az egyik ásít néha és vak, csak a sála él a lengedező, hideg szélben. Fizetsz és átveszed a végtelenjegyet, de már az életkártyádból kell hitelezned, ha lemaradsz egy vagy a homályos üregesszeműek közül, akiket a főnök állít vissza a földbe, mikor kidőlnek. A rózsaszín égalja csak egy fehér ruhafoszlány repülésével színesedik a fokozódó ködben.
       A reflektor és a vonatfütty előbb ér oda, és a főnök biccent, most mehetsz, hátha meglátod őket, olyan mosolygós, szép-kegyetlenek, ha integetnek talán még az arcuk is kibukkan, de ha túl közel, a kivágó gőz, a kanyarban a dőlésszög, a lassúságod, ahogy nyúlsz a kapaszkodóért… Ottmaradsz, vagy itt maradsz. Készítem a helyed, beáslak magunk közé, a kezem még mozog és a lábam nyúlósan lép.
       És… Lassít. Csak neked örülnek, húznak a lépcsőn, tartanak erősen, kisérnek a fényesen kivilágított középső vagonba: felkoszorúzott nászi ágyon A. véresen kimázolt meztelen teste. Örömrivalgás és pukkanások között öleled, csak öleled, csak öleled. Lecsukódó szemhéjai alól még egyszer rád néz szeme fehérje és az elcsukló sikoltásban hallatja: Ez az én utam.
       Ébredsz. Az éjfélnél megakadó óra semmit nem mutat az időről. Nincs alkatrész, aminek mozgásából ne keletkezhetne csend. Koffer, kalap, kabát. Hó a néma kerten. Ódon ablakok nyílnak. Elmegyünk. Titok térben.