A sírkősornál állok, ott sem tudom meg
milyen célból. A hely tája most sem ismerős.
Mintha hallanám a távolsági buszban
ide-oda csapódó rúdelemek koccanását.
Valaki bizonyára kivette a walkmanjából.
Mint egy zavarórepülés.

Az első tétel: az ősközösség, majd lapozás,
és lepottyan az elem. De vissza a sírhoz,
hol a hála él. Hol légy lebben és tollcsomó.
Hol varjak élnek a szilvafákon, ott, ahol
A dezertőr jeltelen sírja van.

A csősz szilvafái mögül ideér a borkén
szaga, mikor fellibben a pap palástja, de én
csak arra gondolok, hogy Elektrolux hűtő
volt a virrasztóban. Abban hozták ki őt.
Olyan, amilyen a konyhámban van, de
szimbolikusan nem áll, hanem fekszik.

Apám most vett új hűtőt a Szövöde helyén
nyílt műszaki boltban. Azt mondja, állva
helyezték a kiskocsiba, mert lefektetve
összekeveredett volna benne a gáz.

Ahogy az erdőt az állatok vacka melegíti,
úgy tartják melegen a várost a fűtött buszok.
Egyszer csak előtűnnek a semmiből, ahogy
a bójafejek a Duna hullámai mögül. Mikor
a várost eléri az új évszak, már minden
készen áll a váltásra. Mintha volnának friss
útvonaljelek is, mint erdőben a kutyaszőr
ezüstös sávjai. Megnyugtat a táj
családiassága, a csatárcsillag hirdetése
a busz oldalán, a körúti fák, melyek
önmagukban is erdők. Megnyugtatnak
a budai őrtüzek, melyek dombról dombra
lobbannak fel, mikor eljön az este.

Ha a város, még egyszer elutasít, immár
végleg összetartoztok. Mint egy karcsat,
ami ott lötyög csuklódon. Nem gyűrű,
könnyű levenni, viszont minden mozdulatnál
észreveszed. Ha a buszváró ivópolcán koccan,
vagy ha tányért váltasz a vasárnapi ebédnél.
Előtted a város, mely felé oly sokan vonulnak.
Mintha lenne egy titokzatos hívás, ami rád
is vonatkozik. És menni kell. Mikor a várost
eléri az első autósor, a földes orrú rókák
és a baglyok már visszatértek a vadászatból,
mert így szólt az egyezség. Minden
és mindenki a közös jelre vár. Hogy mikor
induljanak el a még erősebb hívásra.