I.

A folyóközben egyre sűrűbbek
lesznek az üvöltések. (Tartalmuk,
céljuk ismeretlen.) A lázadó kert
agóniáját mutatja feléjük.
Fáradt lábbelik lógnak a fákon,
mint sorsfordulón, isteni ajándékot
várnak a gyümölcsök.

 II.

Három madárfütty járja körbe
a szétszaggatott szódásüveg
darabjait. Most már nincs mire várni,
s bár az ajtó még zárva, a foltokba
kent kalkulációt kételyeinkről
földbe ássuk.

 III.

Ki veszi komolyan a bornírt
kalligráfiákat? Néha az asztallábak
vékony lapjait, máskor vesénk
vagy májunk szöveteit írja tele
egy árnyék; pecsét-kövén a jel
azonos a rovarok idegzetét
pusztító méregével.

                                       *
A szegénység útjelző kövei fehér tolulások az arcon,
a szemalatti ráncok, mint marsbéli vízmosások:
test és lélek között vonulnak valahol,
az időn kívül, minden időn túl már, megbecsülhetetlen
távolságokban kataklizmák nyomait őrzik a kiütések,
néha fehérek, néha mint a ledarált húsé;
semmi másra nem emlékeztet ez a befelé ömlő önszín.
A lélek darálódik hússá a nyomorban,
pépesen, mint massza kenődik az elfonnyadt bőrre,
felírja magát a felszínre formátlanul
és örvények nélkül folyik el, megsemmisülve,
amikor szembesül egy időre
a könyörtelen szájak és vastagbelek világával.

                                  **
Ki vette észre, hogy a fűszál meszes edényekkel nő fel
és elporlik végül a szélben megvadult nedveitől,
ki látta, hogy az órák mind egyszerre nyílnak meg
a sötétség előtt és a napvilág kétrét hajtva lehullik
rozsdás bádoglemezként? Hol rontottuk el, mikor volt
a pillanat, amikor a sóba mártott almák szétgurultak,
mint a golflabdák, és elveszett az az egy is?
(Noha eredendő bűnről illetlen beszélni koldusarcok
és bemocskolt kenyér között.) Hihetünk-e még
transzfigurációt — túlnézve az esti reklámfényeket —,
ami ívet húz a testté nyűtt világ meg a Lélek
Kozmosza között, vagy nem születik többé emberi mű
és tárgyainkat gubókba zárják az őrület szelíd pókjai?
 
                                 ***                 
Ma este Limában megszólalnak a harangok
és kifényesedik néhány utcakő Trujillo-ban,
mint a csillagok, önmagukból ragyogva minden irányba,
megindulnak a harangnyelvek öntudatlan
a szédítő perem felé, hogy konduljon az érc
és az egykori szív, felverve időt és a miénket is megint,
de a hangok azonnal nekivágnak az óceánnak,
zártan, bár nem titkolózva repülnek Párizs felé,
robajlanak a hullámok, harangzúgás és víz egybegyúrva
közelít várost és kontinenst; vissza, vagy előre
vonulva szárnyas kalácstól alkonnyal telt teáig,
előre, vagy visszafelé repülnek a teljesülés felé? 
mindegy is már, ha készen az idő és megszólal a szó.