Mint az utóbbi időben mindig, lekéstem a vonatot, a buszról rossz megállóban szálltam le, tévelyegtem hát a tóparton, hiába vártak rám barátaim, nem láttam egy élő lelket, a sirályok ijedten röppentek el a víz fölül, mintha attól félnének, hogy beleszédülnek a tóba, s néhány percen belül hajnal lett és alkony, nappal és éjszaka, amikor a vízből kiemelkedett egy Lény, felvillantva száz és száz lány gyönyörűséges arcvonását, mozdulatát, s már tudtam, erről a titokról hallgattak barátaim, a tatai tó Lényéről, aki nem ránt le a mélybe, hanem őt viszik el bensőjükben a fiúk, mélységes mély hiányt teremtve ott, s megértettem barátaim szomorúságát, mikor feltűnt egy szép lány, s ők képtelenek voltak az ámulatra, mert egyszer rájuk tekintett a Lény, s e rettenettől nincs megváltás, a sarkon hiába fordulnak be a lányok, töredékes szépségük csupa fájdalom, hiszen abban a néhány másodpercben száz és száz életet élhetünk, s évtizedek emlékeiből sem rakható össze az az egy.
Még az elmúlt évezredben, az elmúlt évszázadban, 1998-ban írtam le ezt a mondatot, miközben önkéntelenül Proust bimbózó lányai jártak fejemben: „S ha elsuhan előttünk egy kívánatos arc, melyet még nem ismerünk, újabb életek nyílnak meg, amit élni szeretnénk. A lányok eltűnnek a sarkon, és abban reménykedünk, hogy viszontlátjuk őket, ábrándozunk, hogy sokkal többféle életet élhetünk, mintsem hittük volna...” Eredetileg azért keltem útra, hogy láthassam a kimérákat, mert barátomnak megjelent közülük tíz, s ő meg akarta mutatni őket. Én pedig nem tudtam nem jelentőséget tulajdonítani annak, hogy izgatottságomban eltévedtem, s így felfedezhettem a tó Lényét. Hajnalig maradtam a parton, s bár nem tűnt föl többé, megszületett bennem a bizonyosság, a Lénynek valami alapvető köze van a kimérákhoz, hiába maradtak rejtve.

A kimérák ősei

Chimaera, Aeneas egyik hajójának neve, „ormótlan, nagy testű”, olvastam Vergiliusnál, és „mint egy város olyan”. Ugyanakkor tűzokádó, oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú szörnyként is megjelenik, aki miután Bellerophon megölte, az alvilág egyik kapuőre lett.
„Vas-süvegén hármas forgó, mely alatt Chimaera/ ül magasan, s épp Aetna szilaj tüze tör ki a torkán:/ s annál inkább zúgnak e zord lángok, zabolátlan,/ mennél jobban tombol a harc, tajtékzik vérhab” olvashatjuk egy helyütt az Aeneasban, másutt: „Arrébb, vén ág-karjait egy nagy szilfa mereszti,/ árnya a csalfa, csalárd Álmok hona — tartja a közhit -,/ s ott függnek, fürtben, minden levelének alatta./ Hemzseg a számos szörny, százféle alakban! Az ajtó/ mellett centaurok, felemás testükkel a scyllák/ és Briareus száz karjával, meg a Lernai Sárkány:/ ez sziszeg éktelenül, lángot köp rá Chimarea,/ hárpia, pár gorgó s ama Hármas Alak jön utolszor”.
Ovidiusnál a Chimaera ugyancsak oroszlán, kecske és kígyó testű, tüzet okádó szörny, aki a hagyomány szerint Lyciában élt.
Lukianosz szerint Khimaira Tüphón és Ekhidna lánya, tűzokádó, háromfejű szörny Lükiában. Bellerephón ölte meg, Lükia királya, aki megszerezte a Pégaszoszt, a szárnyas paripát, és ez lett a végzete. Elbizakodottságában az istenekkel kívánt volna egyenrangúvá válni, a Pégaszosz hátán az Olümposz felé vette útját. Zeusz ezt persze nem tűrte, ezért veszettséget küldött a lóra, az levetette magáról lovasát, aki visszazuhanva a földre, eszét vesztette.
Számomra azonban kissé sematikusnak tűnt a római szerzők ábrázolása, lényegesen összetettebb lényeknek képzeltem a kimérákat. De minderről később…

Az ősi Kimméria

Ovidiusnál találkoztam először a cimmerius néppel. A föld legtávolabbi vidékein, az örök sötétség birodalmában élő néppel.
Érdemes visszatérnem Vergíliushoz, aki így beszél az Apollo kultuszáról híres kisázsiai tartományról: „Ám a nagy Ítáliát hajszol grynéi Apolló,/ Ítaliát Lyciában adott jóslása elérnem; ott a hazám, a szerelmem”.
Legalább ennyire izgalmas lábjegyzetet találtam Marcel Proust regényfolyamának II. kötetében (Bimbózó lányok árnyékában): „ A kimmérai nép — ókori nép, a krími félsziget lakói, akiket még i.e. a szittyák szorították ki lakhelyükről, és akik részben Kisázsiában szóródtak szét, részben nyugat felé vándoroltak. A kimmériaiak a görögök és a rómaiak szemében barbároknak számítottak, sötét barlangokban laktak, s a jövendöléshez is értettek; országukat az ókori költészet mint a homály országát ábrázolja.”
Nemigen találtam magyarázatot arra, hogy a görögök és a rómaiak miért a sötétséghez, a homályhoz kapcsolták az ősi Kimmériát. A kimmérák népe a legkevésbé sem szolgált rá erre, a kimmérák lelkülete gyökeresen mást bizonyít. Proust már lényegesen többet tudott erről. Íme egy mondat a bimbózó lányok árnyékából: „A forró nap arra kényszerített, hogy a part menti villamosra szálljak, s iparkodtam rá se nézni (csak azért, hogy az ős kimmériaiak királyságában higgyem magam) az előttem páválkodó építményekre, melyek közt Elstir villája volt, a legotrombább és a legkáprázatosabb, s mégis ezt bérelte ki valamennyi balbeci villa közül, mivel csakis abban talált eléggé tágas műteremre”.
Jó, ha tisztázom tehát, biológiailag a kimmérák csupán abban különböztek a többi homo sapiens sapienstől, hogy egyik szemük színe más volt, mint a másik, esetleg más színű tincs volt a hajukban, s többnyire lényegesen különbözött arcuk egyik fele a másiknál. A kimmérák tehát nem kimérák, bár kétségtelen tény, hogy valamiféle különös szimbiózisban éltek, s a kimmérák mindennapjaiban fontos szerep jutott a kiméráknak.
Amikor mindezt elmeséltem barátomnak, rám nézett, s kijelentette: de hiszen te is kimméra vagy. Nem kellett tükör, tisztában voltam arcom furcsaságával.

A kimmérák a tatai tó partján

Egyértelművé vált, miért vonzott már gyerekkoromban az Öreg-tó. Ha szüleim megkérdezték, hova kiránduljunk, azonnal rávágtam, Tatára. Titkos János vitézként a tóban, combtőig felhajtott szoknyában láttam mosni Iluskát, homlokán egymás mellett gördültek az izzadtság és a tó vizének cseppjei. Már kiskamaszként, vagányságból felültem az első induló vonatra, s gond nélkül jutottam el az Öreg-tó partjára.
Tudat alatt őseim földjére vágytam vissza, hiszen a szittyák elől menekülve a kimmériai nép átkelt a Kárpátokon, s megtelepedett a tatai tó partján. A tavat akkoriban mocsarak ölelték körül, vagyis meglehetősen biztonságos vidéknek tűnt. Ráadásul a kimmériaiak hírét vették a rengeteg, mélyből fakadó melegforrásnak, s a tóban élő nőnemű Lénynek, így joggal feltételezték, hogy kiméra termő helyet foglalnak el.
A tatai tó vize akkor is bőséges volt, amikor szárazság sújtotta a vidéket. Ha a Lény kiemelkedett a vízből, olyan fényesség áradt belőle, hogy az éjszakát nappallá változtatta, szárazvillámok cikáztak a parton. Aki mindennek szemtanúja volt, tisztánlátó maradt egész életében. Az égből aranytárgyak hullottak alá, egy eke, egy iga, egy fejsze és egy serleg. A kimmérák a legnagyobb gonddal őrizték a szent aranyat. Tiszteletére minden évben nagy engesztelő áldozatot mutattak be. Aprófát, rőzsét hordtak össze és egy hatalmas rakást emeltek a tó partján. A rakás tetejére egy négyszögletes építményt készítettek, melynek három oldala meredek volt, egyedül a negyedik oldala lejtett, csak ezt lehetett megközelíteni. Minden évben százötven taliga új fát hordtak oda, hogy a tél okozta károkat kijavítsák. A rakás tetejére helyezték a szent aranyat, hogy bemutathassák az áldozatot. Azt tartották, ha elalszik az az ember, aki az ünnep idején a szabad ég alatt őrizte az aranyat, akkor az nem érte meg a következő évet. Ezért kárpótlásul annyi földet adtak neki, amennyit lovával egy nap alatt be tudott járni.
A kimmérák szerint a fiatal lány a jótettek kincsestára. Az asszonyoknak pedig megadatik, hogy a halál után találkozzanak saját énjükkel. A hagyomány szerint a kiméra asszony lelke három napig maradt teste mellett, a harmadik éjszaka végén illatos szél kerekedett, megjelent a halott énje — bájos, fiatal, ragyogó, fehér karú, élénk, szép külsejű, sudár, magas, telt keblű, tizenöt esztendős lány képében -, s szólt: „Szeretetreméltó voltam, de te méginkább azzá tettél helyes gondolataiddal, helyes szavaiddal; szép voltam, még szebbé tettél; kívánatos voltam, még kívánatosabbá tettél.” Ezután a lélek átkelt egy folyón és egy tavon, s bejutott egy városba. A férfi kimmérák sírjait phallosszal díszítették, az asszonyokén ház alakú emlékkő volt. Az asszony tehát a házat, a családot testesítette meg, bizonyítékául annak, hogy Kimmériában jó ideig matriarchátus volt. Amúgy a mozsártörőket szívesen faragták phallosz alakúra.
Február 15-én a barlangnál feláldoztak egy kecskebakot. A kimmérák egy kecskebőr ágyékkötőt leszámítva, meztelenül futottak a tó körül. Ez volt a nevezetes tisztító futás, közben a kecskebőrből hasított korbácsukkal rá-ráhúztak a járókelőkre. Az asszonyok szántszándékkal megcsapkodták magukat, hogy termékenyek legyenek.
A kimmérák birtokoltak olyan könyveket, melyeket kimérák adtak nekik. Az egyik a villámok tudományát tartalmazta, az év minden napjára megadta az égi háború jelentését. Egy-egy villám jelentése az égnek abból a részéből volt kiolvasható, ahonnan lecsapott, és abból, ahol véget ért. A kimmérák gondolkodásában itt találkozunk először a makrokozmosz-mikrokozmosz megfeleltetésének gondolatával.

Marcus Aurelius Kimmériában

Döntöttem. Feladom addigi életemet, s Tatára költözöm. Őseim nyomába eredek, vissza a múltba, hogy a lehető legtöbbet tárhassak fel a kimmérák életéből. Természetesen vittem magammal könyvtáramat. Új otthonomban azonban a könyvek egy része gerincével hivalkodóan előrébb araszolt, némelyik pedig szinte a mélybe vetette magát. Ezeket a könyveket csak ki kellett nyitnom, s aláhúzva találtam azokat a mondatokat, melyek továbblendítették kutatásomat. Marcus Aurélius az első szerzők egyike volt.
A barbárok támadásai miatt Traianus 103-107 között megerősítette a limest, s létrehozta Pannónia Superiort, vagyis Felső-Pannóniát, Kimméria békés szigetnek számított, elkerülték a harcok. A kimmérákat valamely titokzatos oknál fogva tiszteletben tartották a markomannok és quadok éppúgy, mint a germánok, s a rómaiak is rokonszenveztek velük. Marcus Aurelius 167-180 között, a nevezetes markomann-szarmata háborúban győzte le a barbárokat, utoljára a jazigokat. A döntő ütközetben a befagyott Dunán akartak átkelni a jazigok, ám amint azt Cassius Dio történetíró feljegyezte, a kimmérák tanácsára a római katonák letették a jégre pajzsukat, egyik lábukkal ráálltak, így a közelharcban meglepő manőverekre voltak képesek.
Marcus Aurelius a hadjárat idején, a tatai tó partján írta az Elmélkedéseket. Mestere, aki festeni is tanította, távol akarta tartani a kimmérák bűbájosságától: „Diognetos óvott a hiú törtetéstől, a varázslók és szemfényvesztők — ráolvasásokról, szelleműzésről szóló — fecsegéseinek hitelétől, fürjek hízlalásától, és minden ilyen kedvteléstől”. Ám amikor a császár megtapasztalta, hogy a kimmérák a természet részeként tisztelik magukat, nem rejtette véka alá rokonszenvét: „Különösen bemocskolja magát az emberi lélek, ha saját hibájából valósággal kelevénye vagy fekélye a mindenségnek. Mert zúgolódni — bármi miatt is, ami velünk történik — elrugaszkodás a természettől, amelynek csak egy parányi része is magában foglalja valamennyi más lény természetét”.
A kimmérák elfogadták a természet törvényeit, saját benső világuk működésében is a természetesség parancsát követték, miként azt tőlük tanulva Marcus Aurelius meg is fogalmazta: „…figyeljünk belső géniuszunkra, és ne botránkoztassuk meg, ne sértsük meg, segítsük győzelemre az élvezet és a fájdalom fölött, ne hagyjuk ötletszerűen, csalárdul, álnok módon cselekedni, ne függjön attól, megtesz-e más valamit, vagy sem. Továbbá ami a sorstól jött, azt fogadja úgy, mint onnan valahonnan eredőt, ahonnan ő maga is jött. Főleg pedig várja lelki békességgel a halált, hiszen az nem egyéb, mint az őselemek bomlása, melyekből minden élőlény összeállt. Ha pedig az őselemeknek éppen nem rettenetes, hogy mindegyikük folyton mássá és mássá változik, miért néznénk mi szorongó szívvel mindenek változását és bomlását? Hiszen ez a természet szerint van. Márpedig semmi sem rossz, ami a természet szerint való”.

A kimmériai reneszánsz

Miért vittem az Öreg-tóhoz első szerelmemet, s később, mániákusan, valamennyit? Legtöbb szerelmem miért a tó partján teljesedett be? A magyarok bejövetele után nyelvcsere történt, a kimmérák átvették a magyar nyelvet. Jó néhány kimmér kifejezés persze átkerült a magyarba. Így minden másfajta magyarázattal ellentétben a Tata szó a szerelem helyét, a szerelmesek otthonát jelenti. Utazásaimmal nem akartam hát többet, mást, mint hogy oda térjek vissza, ahova való vagyok. Akár Vergílius: „ott a hazám, a szerelmem.”
Persze tatai helynevek — Által-ér, Cseke-tó, Csever-árok, Cina-kert, Najád-forrás, stb. — is őrzik az ősi elnevezést. Csikló és punci szavunk bizonyosan kimmér eredetű. A magyarok a sok közös vonás, szokás miatt mint rokon népre tekintettek a kimmérákra, ahogyan azt Anonymus is megírta. Kimméria mint ország az országban virágzott.
Amikor Zsigmond király felségárulás címén lefejeztette Tata addigi urát, Lackfy Istvánt, s birtokait szétosztotta, Tatát megtartotta magának. Sőt, a várat királyi palotává alakíttatta, s 1412-ben már itt fogadta II. Ulászló lengyel királyt. Jött aztán VIII. Erik dán király, Paleologus Manuel bizánci császár, Sztepan Lazarovics szerb despota, III. Tvartko, Bosznia királya, pápai követek kísérettel, s még megannyian, abban a reményben, hogy a híres Kimmériában megláthatnak valamely kimérát. Mert egy-egy kiméráról szóló történet, s némely kiméra-ábrázolás már keresztül-kasul bejárta Európát. Erzsébet királyné, a csecsemő V. László és a Visegrádról ellopott korona 1440 májusában bukkant fel a tatai tó partján. Így emlékezett Kottanner Jánosné, a királyné bizalmasa: „Mire Tatára érkeztünk, már setét éjszaka volt, csak a kimérák szeme világított”.
Mátyás király roppant mód kedvelte a kimmériai embereket. Így amikor IV. Sixtus pápa azzal a váddal állt elő, hogy Kimmériában nem tisztelik eléggé, s a kereszténység iránt nincs kellő alázat, Mátyás király dörgedelmes levélben válaszolt: „nem győzök csodálkozni szentséged hiszékenységén; a másik fél véleményét meg sem hallgatva lépre megy az első rábeszélő szóra ahelyett, hogy mindkét fél érveinek mérlegelése után döntené el, mi hát az igazság…” A levél szigorúságából arra következtethetünk, hogy megfogalmazásában mind Janus Pannonius, mind Kosztolányi György részt vett.
Lorenzo de Medici firenzei fejedelemnek 1479. február 14-én írta Tatáról Mátyás király: „Itália földjére küldtük a sorok átadóját, László deákot, hű nemesünket, hogy beszerezzen és elhozzon néhány olyan dolgot, amelyre felségünknek és udvarunknak szükségünk van. Azt kérjük, amit barátságod úgyis méltóztatik megtenni, hogy nekünk örömet szerezzen: úgy egyengesse és segítse ennek a László deáknak az útját, hogy ő mindenféle fizetség, adó vagy sarc terhe nélkül békében térhessen vissza felségünkhöz és a vásárolt árukkal.” Firenze fejedelmétől két domborművet is kapott Mátyás, mindkettő Andrea Verrocchio alkotása, Nagy Sándor, illetve Dárius ábrázolásával. Jelezve, Itáliában Mátyástól várják a török kérdés megoldását.
A tatai műhelyben számos külföldi mester tevékenykedett. Giovanni Dalmata, Johannes Duknovich de Tragurio volt a legnevesebb szobrász, aki a dalmáciai Traúból (Trogírból) származott, s Firenzében tanult. 1488-ban még nemességet és Tata környéki birtokot is adományozott neki Mátyás. Petrus Ransanus humanista és történetíró I. Ferdinánd nápolyi király követe volt, s „A magyarok történetének rövid foglalatában” lejegyzi: „Európának sok helyéről, kiváltképpen Itáliából, különféle mestereket hívtál: kovácsokat, asztalosokat, kőműveseket, tovább ötvösöket, szobrászokat, festőket és könyvmásolókat, hogy azoknak sokféle műve életedben örömödre szolgáljon, és főként hogy nagyságod emlékét őrizze”. Bonfini a tatai várról szólva leírja, hogy ott „aranyozott ebédlők és pompás hálószobák vannak; rekeszes mennyezetüket gazdag aranyozás és kimérákat ábrázoló faragványok ékesítik”. A külföldi mesterek mellett számos magyar is dolgozott, közülük Simay Veronika volt Beatrix királyné és Mátyás kedvence, mert ékköves, gyöngyös, aranyfonállal ékesített párnákat hímzett, kimmér motívumokkal. Tatán a termek padozatát lapjára fektetett vagy élére állított égetett téglákkal borították. Az ónmázas, fehér és világoskék alapszínű, kimmériai növényekkel és kimérákkal ékes majolikacsempék bámulatra késztették a messze földről érkező vendégeket. Akik az ebédlőben láthatták - amint azt Bonfinitől tudjuk -, hogy „a kályhák cserepei középpen dudorral ékesek, s nemcsak színezésükkel, de a rajtuk lévő különböző kimérákkal is tetszetősek”.
Leonardo da Vinci Értekezés a festészetről című írásában nem más, mint maga Mátyás király a döntőbíró a festő és a költő vitájában. A történet szerint Mátyást verssel és festménnyel is megajándékozták születésnapján, ám a kép jobban elnyerte tetszését. A sértődött költőnek elmagyarázza, hogy a festészetet azért tartja különbnek, mert a szépséget nem időrendben mutatja meg, hanem egyszerre, egyetlen pillanatban: „Hát nem tudod, hogy lelkünk összhangból van, és az összhang csupán pillanatok születte lehet?”
Andrea Mantegna a tatai tó partján festette le Mátyás királyt, ám a kép csak másolatban maradt ránk, Paolo Giovio nocerai püspök híres comói arcképgyűjteményéből. A másolatról már eltűntek a kimérák, róluk csak az írásos emlékek szólnak. Mantegnát egyébként Janus Pannonius hozta magával a kimmérák földjére, miután elkészült a kettős arckép róla és barátjáról, Galeotto Marzióról. Nem kellett sokat győzködnie a híres festőt, elegendő volt elejtenie néhány sejtelmes megjegyzést a kimérákról.
Sandro Botticelli tatai ihletésű festménye szerencsére ma is megcsodálható. A firenzei festő először Mátyás firenzei követét festette le, tőle hallott Kimmériáról. Addig-addig ügyeskedett, míg Mátyás meghívta a tatai tó partjára, ott látta a kimmérák tavaszünnepét. Botticelli Primavera című festménye e tavaszünnep központi jelenetét ábrázolja. A táncosnők hajfonata megegyezik a kimmér lányok akkori hajviseletével.

Janus Kimmérius

„Kimmériára tekints” — olvastam késő kamasz koromban Janus Pannonius versében, s fogalmam se volt, minek véljem Kimmériát. Valamiféle mitológiai utalás lehet, vagy egyszerű nyomdahiba, hessegettem el a kérdés vizsgálatát.
Akkor még fogalmas se volt arról, hogy Galeotto Marzio évődő elnevezése nyomán a legszűkebb baráti körben Janus Kimmeriusként emlegették Janus Pannoniust. Az éjszakába nyúló beszélgetésekből, főként ha a költő ivott néhány pohár bort, sohasem maradhatott el a gyerekkori Kimméria emlegetése, hiszen jó ideig Tatán nevelte, taníttatta özvegy édesanyja, Garázda Borbála, éppen abban az életkorban, amikor a legfogékonyabb a gyermek, felnőttként pedig vissza-visszatért kedvenc vidékére. Barátainak gyakorta mesélte, színezte kedvenc történetét, melyben Mátyás király szájából kiméra csusszant ki, a közeli patak felé indult, de sehogy sem tudott átkelni rajta. Ekkor a fegyverhordozó keresztbe fektette kardját a vízen. A kiméra átmászott rajta a túlsó partra, és eltűnt egy domb mögött. Egy idő múlva ugyanezen az úton visszatért, és bemászott az alvó király szájába. Amikor a király felébredt, elmondta, hogy álmában átment egy hídon, egy hegy gyomrába jutott, ahol kincseket rejtettek el. A kincsek aztán valóban elő is kerültek, Janus Pannonius mutatta is gyűrűjét, mintegy bizonyítékul.
A gyűrű áttételesen szerepelt abban a leírásban is, ami viszont a költő barátainak volt kedvence, s melyben Janus Pannonius a szitakötők szerelmeskedését mesélte el. „A levegőben elkapott nőstényt a hím szorosan tartja lábaival, s közben kitapasztalja, hogy gyengül-e vagy erősödik ellenállása. Ha már megfelelőnek találja a nőstény párzási kedvét, akkor a hátára mászik, s a potrohvégi farfogóival megragadja párja nyakszirtjét. Ilyenkor úgy néz ki a szitakötőpár, mintha a hím nyakon csípve vezetné a nőstényt. Az összekapaszkodott szitakötők közben nem mondanak le a vadászatról. Ám a hím nem engedi el a nőstényt akkor sem, ha elcsíp egy szúnyogot. Félbeszakítja az udvarlást, s akkor folytatja, miután megeszi a zsákmányt. Az összeölelkezett szitakötőpár sokszor szárnyra kap, s repülés közben a nőstény nyakát markoló hím van elöl. A nyakoncsípés majd a vízhez repülés után a nőstény veszi át a kezdeményezést. Potrohát meggörbíti, majd lábaival megragadja a hím potrohát, és azon felhúzódzkodik. Hasa a hím hasa alá simul, s potroha végét a hím potrohának tövéhez közelíti. A szitakötők tehát gyűrű alakban párosodnak” — fejezte be a költő, hüvelyk és középső ujjával mutatva a gyűrű formát, ami mindig roppant élvezettel töltötte el barátait.
Janus Pannonius rajongott a tatai tájért, szerette a kimmérákat, izgatták fantáziáját a kimérák, így jó néhány művében feltűnik Kimméria:
„Hogyha a kimmeri völgyben fekszel, vagy a hűs éj/ Párnáján nyugoszol, s napnyugat árja befed…” kezdi Az álomhoz című versét, hogy aztán később megjelenjenek a kimérák: „Gyakran szempillám lehunyom, hivogatva az álmot,/ Fekszem húnyt szemmel, várva reménytelenül;/ Látok ijesztő rém-sereget táncolni vadultan…” Egyszerre idéződik fel az ősi kimmér mitológia és Mátyás király vadászata: „Szállt, mint Bellerophon szárnyas paripája, szökellve/ Könnyeden és gyorsan csapda, kelepce fölött,/ Mígnem az erdőből kizavarta a lárma, a hajtás,/ És beszakadt a mocsár friss jege lába alatt…” Nyárdél egén ragyogó üstökös című versében a kimmérák természetszemléletére utal:
„Föld a vetett gabonát majd százszor visszafizesse,
Sok halat adjon a víz, jó levegő madarat.
Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke,
Zárja be végképpen Janus a fegyvereit.
Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét,
Mégis főképpen Kimmeriára tekints.”
Janus Kimmériusz Mátyást királyt a kimmérek szerelemvallása nyomán figyelmeztette: „Bölcs a király, ha a harc mezején se felejt el ölelni,/ Vénusz a csóknak örül, s megnyeri Mars kegyeit”.

A kimmér sámán

A Márvány-hegyen ültem, várva a hajnalt, a sirályok érkezését, amikor mellém telepedett egy égő szemű férfi. Elmondta, jó ideje figyel, hogy miként figyelem a tavat, s úgy véli, nekem elmondhatja, ő az utolsó kimmér sámán. Tudtam, IV. Sixtus pápának volt némi igaza, Kimmériában tovább élt az ősi vallás, még 19. századi adatokat is találtam. Arra azonban nem mertem volna gondolni, hogy a 20. század végén a rejtett tudás beavatott örökösével találkozhatom.
A kimmér sámán énekes, muzsikus, jövendőmondó, varázsló és orvosságos ember is volt, ám elsősorban lélekvezető, misztikus és költő. Ő jelentette a kapcsolatot az ég és az alvilág, a tóban élő Lény és a kimérák felé. Extázisa során lelke elhagyta a testét, hogy az égbe vagy az alvilágba, a tóba vagy a kimérákba szálljon. A sámán értette a kimmérai lelket, egyedül ő látta, mert ismerte formáját és elrendeltetését.
A sámán sámánnak született, de csak azután ismerték el sámánnak, ha részesült a kettős oktatásban: egy extatikus természetűben (álmok, transzok) és egy hagyományos természetűben (sámántechnikák, a szellemek nevei és funkciói, a kimmérák mitológiája és genealógiája, titkos nyelv). Álmokon és látomásokon keresztül maga oktatta a jövendő sámánt, s halálakor fia fából kifaragta a kezét, vagyis átadatta magának képességeit. Az érettség felé közeledvén a jelöltnek látomásai kezdtek lenni, énekelt álmában, szeretett magányosan kóborolni, őrjöngővé vált, visszavonult az erdőbe, fakérgekkel táplálkozott, a tóba és tűzbe ugrott, alámerült a Feneketlen tóba, késekkel sebezte meg magát. Ekkor jött el az ideje, hogy megtanulja a kimérák különféle fajait, megidézésük és uralásuk mikéntjét, s hogy hányféle módon szólíthatja meg a tó Lényét. A sámán uralta rohamait, a profánok számára elérhetetlen intenzitással volt képes összpontosítani, ellenállt a kimerítő megpróbáltatásoknak, ellenőrzése alatt tartotta extatikus mozdulatait. Késekkel döfte át magát, botokat nyelt, eleven parazsat falt. Ha felült a tóban úszó náddal és kákával borított kis füves szigetekre, nem süllyedt el, együtt sodródott velük. A tóparti, tufával borított barlangban újra meg tudta indítani a forrás vizét.
A sámán költői szókincse tizenkétezer szóból állt, míg a hétköznapokban használt nyelvezete — a többi kimmériai egyedül azt ismerte — csak négyezret tartalmazott. Ő volt a vallási, népi hagyományok letéteményese, a több évszázados mondák őrzője. Intellektuális erőfeszítése óriási lehetett, a közösségét jóval felülmúló szellemi képességekről tanúskodott. A sámánnak volt egy Vízimadár anyja vas csőrrel, horgas karmokkal és hosszú farokkal. Ezt a mitikus madarat csak kétszer küldte el a tóban élő Lény, a sámán szellemi születésekor és halálakor. A madár elvitte a tóhoz, ahol a Lény így szólt hozzá: megkapod a samanizálás tudományát a Vizek Asszonyától. A sámán, aki éneket hallott fölhangzani a tóból, vakmerően belevetette magát, s nem jött föl addig, amíg meg nem tanulta az asszonyszellem dalát, a varázsigéket és a bűbájosságokat. Ezután a Lény felkavarta a tó vizét. A sámán kijött a vízből és felkapaszkodott a Márványhegyre. Ott találkozott egy gyönyörű meztelen asszonnyal, és szopni kezdte az emlőjét. Az asszony, aki valószínűleg a Vizek Asszonya volt más alakban, azt mondta neki: a gyermekem vagy, ezért engedem, hogy szopj a mellemből. Sok nehézséggel fogsz találkozni, és nagyon el fogsz fáradni.
A sámán beavatása a dobolás megtanulásával kezdődött. A beavatás során a jövendő sámánnak meg kellett tanulnia a titkos nyelvet, amit a szertartások során használt, hogy kapcsolatba kerüljön a kimérákkal és az állatszellemekkel. Révülése során értette az egész természet nyelvét. Télen kilenc léket vágtak a tó jegén, s a sámánjelöltnek alá kellett merülnie az első léknél, majd a jég alatt átúszva feljönni a másodiknál, és így tovább a kilencedikig. A sámán fel tudott szökkenni a fűzfára, s ott letelepedni egy olyan ágacskára, ami még egy madárnak is gyönge lett volna. A jelöltnek meg kellett álmodnia jövendő öltözéke pontos lelőhelyét, és maga ment el érte. A csuklyára varrt seregnyi szalag és kendőcske kimérákat jelképezett. E szalagok egyikét-másikát kiméra formájúra is szabták, sok-sok szemmel és nyitott szájjal. Egy gazdag sámánnak 1070 kimérája volt. A sámánöltözékre aggatott tárgyak vallási jelentéssel bírtak, említhetjük a vízimadarakat, például a sirályt vagy a hattyút, számos mitikus állatot (medve, kutya, sas), valamint az emberi nemi szervek rajzait, amelyek szintén hozzájárultak az öltözék szentté tételéhez. A réztükrök segítettek a sámánnak látni a világot, elhelyezni a kimérákat. A tükör az árnyéklélek felfogására szolgáló eszköz volt. Az öltözetek felépítése a lehető leghívebben próbálta utánozni a Vízimadár formáját, a csizma madárlábra hajazott. A sámán szárnyakat viselt a vállán, és amint magára vette öltözékét, úgy érezte, madárrá változik.

Beavatási szertartások

Első találkozásunk után, reménykedve, hogy feltűnik egy halászsas is, egész nyáron együtt néztük a nap felbukkanását az utolsó kimmér sámánnal. Ő mesélt arról is, hogy a kimmér beavatási szertartások szent térsége két körből állt. A nagyobbik húsz méter átmérőjű, közepén egy magas oszloppal, a másikba két fiatal fát állítottak a földbe, gyökereikkel fölfelé, hogy újjáteremtve a világot, a kimmérák újból megéljék a szent, mitikus időt.
Az avatandóknak megtiltották, hogy a tábor közelébe menjenek, az asszonyokat nézegessék, vagy hogy lefeküdjenek, mielőtt a tejút teljesen végig nem húzódott az égen. Állandóan fölrázták őket, ne tudjanak aludni, mert nem aludni nem egyszerűen a fizikai fáradtság legyőzését jelentette, hanem elsősorban az akarat és a szellemi erő bizonyítékát, hogy az ember tudatos, jelen van a világban, felelősséget érez. A fiúk három napig nem ettek, és nem aludtak. Elkülönítésük hátralevő részében pedig csak úgy engedték őket vizet inni, hogy nádszálon szívták. Az ujjak használatának tilalma arra kényszerítette az avatandót, hogy az ételt közvetlenül a szájával ragadja meg, ahogyan az állatok és — mint hitték — a holtak lelkei teszik. A fiúknak szavakat sem szabadott használniuk, csupán állat -és madárhangokat utánozhattak. Meghatározott testtartást kellett felvenniük, lesütött szemmel csak a lábuk elé nézhettek. Az avatandót arra ösztönözték, hogy összpontosítson, elmélkedjék. A különféle fizikai próbatételeknek tehát spirituális jelentésük is volt. Tüzet hajítottak az avatandó feje fölött, valamint meztelen mellére macskát dobtak, s az körmeit meresztve próbált megkapaszkodni.
Az avatandó &ndash miközben a férfiak egy szent dalt énekeltek &ndashfölmászott egy oszlopra, amely a kozmikus tengelyt, a világfát jelképezte. Amikor a tetejére ért, a naphoz imádkozott, látomásokban és próféciákban részesült. Az oszlop volt az az út, amelyen az imák az égbe jutottak. A beavatott éppúgy tudta, mint minden jelenlévő, hogy többé nem önmaga, hanem az álomidő nagy hőse, akinek szerepét, ha csak pár percre is, de elismétli.
A beavatás mindkét nem esetében szakítással kezdődött. Csakhogy a kettő között fennállt az a különbség, hogy a lányoknál az elkülönítés azonnal követte az első menstruációt, tehát egyéni, míg a fiúknál kollektív volt. A lányokat tanítónőik kioktatták a nemiség és a termékenység titkaira, megtanították nekik a kimmérák szokásait és a vallási hagyományok egy részét. Az általános oktatás lényege vallási természetű volt, a női szakralitás feltárása. A leányt felkészítették sajátos létmódjának kiteljesítésére, vagyis arra, hogy teremtővé váljék, egyszersmind pedig kioktatták a társadalom és a világmindenség iránti felelősségére, ami mindig vallási természetű. Nem érinthették a földet, a lányok függőágyban tartózkodtak és aludtak, étkezési tilalom alá estek, s különleges öltözéket viseltek. Az egy esztendeig tartó elkülönítés végén egy nádszálon keresztül vért szívtak egy fiatal férfi megnyitott vénájából. Az avatandók rituális dalokat és táncokat tanultak, valamint sajátosan női mesterségeket, elsősorban fonást és szövést. (A hold fonja az időt, és ő szövi az emberi sorsokat. A sors istennői fonóasszonyok.) A csúcsponton, hajnalban, az avatandót az összes asszony lekísérte a tóhoz, s e rituális fürdő után nagy kiáltozás közepette a táborba kísérték, és társadalmilag is nővé fogadták.
A lányok házasság előtti szabadsága nem erotikus, hanem rituális természetű volt — magyarázta a sámán, miközben úgy mozdult a fény a tó közepén, mint egy nyújtózkodó lány háta —, egy feledésbe merült misztérium töredéke, nem pedig profán örömködés. A házasságkötések alkalmával a lányok és asszonyok szinte orgiasztikus módon viselkedtek. Annak a vallás rendjébe tartozó szükségletnek engedelmeskedtek, hogy a profán létet irányító normákat periodikusan meg kell szüntetni, más szóval föl kell függeszteni a szokásokra holt súlyként nehezedő törvényt, és visszaállítani az abszolút spontaneitást. A rituális viselkedés a 20. századig fönnmaradt más kereszténnyé lett népeknél is, s ez azt látszik bizonyítani, hogy rendkívül ősi vallási élménnyel, a női lélek alkotóelemével van dolgunk.

Paracelsus Kimmériában

Az előfeltevéshez, hogy Paracelsus járt Tatán, nem kellett megerőltetnem fantáziámat. „Vándoroltam Granada, Lisszabon felé, át Hispánián, Anglián, Brandenburgon, Poroszországon, Litvánián, Lengyel-, Magyar- s Oláhföldön, Erdélyen, Horvátországon, Vendföldön s még más egyéb országokon, kérdezősködtem is mindenütt, kutattam az orvoslás biztos és tapasztalt, igaz tudománya után. Nemcsak a doktoroknál, de borbélyoknál is, fürdőmestereknél, tudós orvosoknál, asszonyoknál, mágusoknál, alkimistáknál, kolostorokban, nemes és közembernél, eszesnél és együgyűnél” — olvastam korábban a nevezetes tudós visszaemlékezését. Ahhoz a felismeréshez viszont, miszerint Paracelsust vándorlása tíz esztendeje alatt Kimmériában érte az egyik legfontosabb hatás, nem kevés kutakodás kellett. Lenyűgözve érzékelte a kimmérák erős természethez való kötődését, hogy milyen jelentős szerepet tulajdonítanak mindennapi életükben a csillagoknak. Paracelsus a tatai tó partján írta meg Paragranum című művét. Egy szemtanú feljegyzése szerint: ”Igen serény, keveset alszik, három órát ha pihen, aztán folytatja az írást tovább”.
A Paragranumban felfedezhetjük a kimmérák tanításának számos fontos elemét. „Ki lehet jobb tanítómester itt, mint a természet maga? Ő bír tudással ezekről a dolgokról, s szem elé is tárja minden dolgok nyilvánvaló értelmét, és ez a nyilvánvaló értelem okítja az orvost. Mivel pedig mindezt a természet tudja, csak ő lehet az is, aki a receptet összeállítja, s összeállító tudománya nyíltan terül el az orvos szeme előtt; belőle nő a tudomány, nem az orvosból, azért az orvosnak is a természetből kell kisarjadnia minden tudásával. A filozófia tehát akképp anyja az orvoslásnak, hogy meg kell ismernünk a természetet, s ez a megismerés az embernek feladat és szükség, mert a külső világ adja ki az egész embert és mindazt, ami hozzá tartozik. A műveknek higgyetek, ne a szavaknak; a szavak üres dolgok, a művek viszont megmutatják a mestert. A nagy természetből ismerjétek meg tehát a mikrokozmoszt, s akkor megértitek az emberben rejlő nagy titkot is. A csillagzat pedig az ember atyja; s a csillagzattól van az ember; minden infectio a csillagzatban támad, s a csillagról terjed át aztán az emberre. Mert ahány aszcendenssel bír az ég, annyival bír az ember is. Száz meg száz lényeggel ruházódik fel tehát az ember: így következik számára e helyütt egészség, amott betegség, emitt imigyen, amott megint úgy, ma emígy, holnap amúgy; s egy napra, egy percre sem biztos teste egyetlen ízében sem betegség-egészség felől.
Paracelsus a kimmérák tanítása nyomán hitte, hogy a természet a legnagyobb tekintély, mert a természet — ellentétben az emberrel -, nem követ el hibákat. A természetben minden része a machina mundinak, a világ gépezetének, mely isteni terv szerint készült. Paracelsus jelmondata így hangzott: „Ne légy más, ha önmagad lehetsz.” Rossz véget jósolt azoknak, akik elmulasztják, hogy megismerjék önmagukat, mert így nem ismerik meg azt a valódi természetet, mellyel föl vannak ruházva. Helyesen és egészségesen élni annyi, mint összhangba kerülni valódi énünkkel. Szerinte a zene a Vénusz bolygóból ered, s ha egy muzsikus elég nyitott lenne, hogy fényét befogadja, szebb és mennyeibb zenét alkothatna. Paracelsus &ndash a kimmérákhoz hasonlóan &ndash bizonyos volt abban, hogy „a képzelőerő olyan, mint a Nap, melynek fénye nem tapintható, de amely lángra gyújthat egy házat. A képzelőerő vezeti az ember életét. Ha a tűzre gondol, meggyullad, ha a háborúra gondol, háborút idéz elő. Minden csak az emberi képzelőerőn múlik, hogy Nappá váljék, vagyis az ember teljes egészében el tudja képzelni azt, amit akar”.

Mária királyné

Minden tankönyv megírja: a mohácsi csatában odaveszett az ifjú Lajos király. Ám az már kevésbé köztudott, hogy milyen sorsra jutott a fiatal özvegy, Mária királyné. „Nagyon szép volt, mint többektől hallottam, kik elevenen látták, de mutatják a képmásai is, melyeken magam is láttam: senki nem találhatott benne hibát, fogyatkozást vagy kivetnivalót, hacsak széles száját nem, mely kimmériai eredetéről vallott” — olvastam meglepetten Brantôme könyvében. A királyné tehát szépséges és gyönyörűséges, ráadásul kellemetes teremtés volt, bár kortársai szerint egy kissé férfiasnak mutatta magát. Mindennek ellenére azért nem vallott szégyent a szerelemben sem, a hadakozásban pedig végképp nem. Ki tudja, nem ugyanazt jelentette-e számára a csatatér és a szerelmi hadszíntér. A királyné sokat segített bátyjának, a császárnak, aki megtette németalföldi országai általános kormányzójának. Még a tanács is Mária házában és vezetésével tartotta üléseit, gyakran maga a császár is odajárt részt venni a tanácskozásban. Mária a csatákban többnyire maga vezette seregét, mindig lóháton. Franciaországban sok szép kastélyt és nemesi kúriát perzselt fel, egyebek között Folembrayt.
Mária a binche-i kastélyban vendégelte meg Károly császárt és egész udvarát, amikor annak fia, Fülöp király Hispániából Flandriába érkezett látogatásra. A királyné rövid házasságuk legmeghittebb óráit az Öreg-tó partján töltötte Lajos királlyal. Érthető tehát, hogy nem feledte a szeretett Kimmériát, a kimmérek szerelemvallását, melyet sajátos módon akart megmutatni Károly császár, Fülöp király és azok udvartartása számára. Elhozatta Tatáról a legpompásabb növényeket, ott virított a kis rence, a gyíkpohár, a prémes tárnics, a kígyótárnics, a csinos tárnics, a vérontó fű, a fehérmájvirág, a mocsári lednek, a pacsirtafű, az ördögharaptafű, a gyíkhagyma, az illatos csillagvirág, a hosszú palka, a mocsári nőszőfű, a fűzértekercs, a szúnyoglábú bibircsvirág, a párkányos bangó és az agárkosbor.
Szólt a kimmér zene, ahogyan azt Agrippa von Nettesheim próbálta leírni: „A zenei összhang a leghatalmasabb hatóerő. Vonzóerőt fejt ki az égi határokra, és megváltoztatja a tulajdonságokat, szándékokat, viselkedést, cselekedeteket és hajlamokat. Csalogatja a vadállatokat, kígyókat, madarakat, hogy hallgassák a kellemes dallamokat. Tata tavában a Lényt gyönyörködtetik a harmonikus hangzások, a zene barátságot teremtett a kimérák és a kimmérák között.” Az ünnepség végén, dobszó kíséretében megjelent a tavi Lényt szimbolizáló konstrukció, nyomában tizennyolc kimmériai szépség, a tó környéki erdőkben előforduló tizennyolc fajta páfránnyal el -és felfedve meztelen testüket, előadva a hagyományos kimmér násztáncot. Körülöttük kiméráknak öltözött ifjak növelték a látványosságot.
Érdemes ismét Brantômet idéznem: „Ezeket a kisasszonyokat a francia királyné és a magyar királyné Kimméria legeslegszebb lányaiból válogatták és választották ki erre a spektákulumra. Makulátlan szépség valahány, Isten a tudója, hogy a magyar királyné olyanokat szemelt ki közülük, akikkel szépségben és gráciában nem vetekedhetett senki. Az ott egybegyűlt udvari nagyurak, nemesek és lovagok nagy gyönyörűséggel nézegették és csudálták a hölgyek szép lábaszárát, formás lábikráját, kecses lábafejét; szebb mustra volt, mint közönséges napokon, amikor csak a szép ábrázatukat tették közszemlére, de a szép lábuk rejtve maradt. A lovagok egyikét-másikát úgy megejtette és lenyűgözte ez a fényes lábmustra, hogy jobban reá kívánkoztak a szép hölgyekre, mint amíg csak az arcukat látták; hát hogyne, hiszen a sudár oszlop is többnyire karcsú eszterhéjat, díszes párkányt, szépen csiszolt és dúsan faragott oszlopfőt emel.”

A kimmér foci

Mindig játékos természetűnek képzeltem a Kimmérákat, s a gólörömhöz hasonló érzés fogott el, amikor rátaláltam a kimmér foci korabeli ábrázolásaira, s láthattam, Kimmériában nem csupán a labda volt kerek, hanem a pálya és a kapu is. A fiúk és a lányok mezítláb játszottak a füvön, mindig együtt, mindegyik csapatban egyforma létszámban voltak mindkét nemből. Gólt viszont csak a lányok lőhettek vagy fejelhettek, a kimmér fiúk számára az volt a legnagyobb dicsőség, ha gólpasszt adhattak kedvesüknek. Így aztán gyakorta előfordult, hogy valaki a kapu torkában megállt, s elkezdett visszafelé cselezni, bevárva azt a pillanatot, míg gólhelyzetbe hozhatott egy lányt.
A szurkolók a legváltozatosabb módon adtak ki hangokat, buzdítva kedvenceiket. Sohasem csepülték a focistákat. Játékvezetőre viszont nem volt szükség, a vitás eseteket megbeszélték maguk között a kimmérák. A sámán is csak a mérkőzés elején kapott szerepet, mondhatni ő végezte el a kezdőrúgást. Előtte azonban köszöntötte a füvet, a pálya körüli fákat, az égen a madarakat, megáldotta a labdát, s kérte a kimérákat, a lehető legkevésbé avatkozzanak a küzdelembe.
A nézőknek akkor tetszett legjobban a játék, ha a labda nem esett le. Vagyis fejről fejre, lábfejről lábfejre vándorolt, olykor percekig cikázva a levegőben. Ha valaki túlságosan magasra rúgta, számolhatott azzal, hogy elragadják a kimérák, akik ugyancsak imádtak focizni. Ekkor a nézők csak annyit láttak, hogy különös táncba kezd a mainál lényegesen könnyebb labda, rendhagyó ívekkel, pörgésekkel. Senki sem háborgott, tudták, a kimérák rövidesen abbahagyják a játékot, hiszen maguk is élvezték a kimmér fiúk és lányok cseleit, indításait. A férfiak elsősorban az utóbbiakét, hiszen a lányok áttetsző szoknyácskában szaladgáltak, szebbnél szebb bokák, vádlik adtak okot az ámulatra, a labda mellre vételéről nem is beszélve.
Teliholdnál játszották az esti mérkőzéseket, a sejtelmes fényben lenyűgözőek voltak a testcselek. A lányok fehér bőre és a labda találkozását halk moraj kísérte, a sarkalásokat pedig nem hagyták csettintés nélkül a kimérák. A gólörömnél csak irigykedni tudtak a nézők, különös tekintettel arra, hogy a kimmér fantáziából eredően a variációk száma végtelennek tűnt, főleg a mai viszonyokkal összevetve. A résztvevők kifejezetten örültek az esőnek, hiszen a játék akkor is folytatódott, sőt, hevesebben, talán nem kell magyaráznom, miért. A csatákat közös fürdőzés követte a tóban, ahol a Lény a fiúkkal, egy-egy kiméra a lányokkal incselkedett a víz alatt.
York herceg &ndash akinek szerepére még visszatérek &ndash, gyönyörködve nézte a keresztlabdákat, a felhő —és csukafejeseket, s elhatározta, meghonosítja Angliában a kimmérák játékát. Kissé ugyan módosultak a szabályok, de a lényeg, a játék öröme, ugyanaz maradt. Angliában sokáig kiméra figurának hívták azt a szituációt, amikor az egyik csapat „eldugta” a labdát, vagyis hosszan adogattak anélkül, hogy a másik csapat közbe tudott volna avatkozni. Sajnos ez a kifejezés kiveszett az angol nyelvből, viszont az angol focira olyannyira jellemző ívelgetés, a fejjáték erőltetése még ma is él, s ez a stílus &ndash York herceg leírása nyomán &ndash az ősi kimmér foci idejéből hagyományozódott.

Alkémisták Kimmériában

„Kimméria szült engem elsőben, az ég és a csillagok ügyeltek rám és a föld szoptatott, s bár meg kellett halnom és eltemettek, megszült másodszor is Vulcanus isten, ezért magyarországi Kimméria az én szülőföldem, és az anyám ellepi az egész világot” — szól Basilius Valentinus vallomása 1602-ből. Az allegória a bölcsek kövére vonatkozik. Alkémisták sokasága kereste fel szerte Európából a titokzatos Kimmériát, reménykedve, hogy ott megfejtik az aranycsinálás titkát. Nem is bizonygatom, hogy a kimmérák szemlélete milyen sokrétűen hatott rájuk, az alábbiakból úgyis egyértelműen kiderül.
A legnevezetesebb alkémista persze Paracelsus volt. A kimmérai vitriolt Basilius Valentinussal egyetértésben a legjobb minőségűnek tartotta. Meg is indokolta, miért: „Azt mondják, hogy nem minden vitriol felel meg céljának, hanem csak a magyar, ezt állítják az antimónról is. A különbség nemcsak földrajzi értelemben veendő, mintha más országban nem találnánk vitriolt, hanem filozófiai értelemben is, mert a nap ott kel fel, jelezve, hogy a vitriol és e kimmérai föld „corpusculis solis”-szal, vagyis aranyvízzel át van itatva”.
Természetesen hazai alkémistákban sem volt hiány. Közülük elsőként Chilley Borbála alakját érdemes felidéznem. Chilley Hermann gróf leányát 1401-ben jegyezte el Zsigmond király. Magával vitte a konstanzai zsinatra, de ott királynéhoz nem méltó módon viselkedett, amiért férje visszaküldte Tatára. Szép és büszke asszony volt, de meglehetősen ledér. Gyűlölte az apácákat és a szerzeteseket, a huszitákhoz húzott, halálos ágyán mégis összetört, megtért és bűnbánatot tartott. A cseh Johann von Laaz Via universalis című munkájában így írja le tatai találkozójukat: „Sokfelől hallottam, hogy a fennkölt emlékű Zsigmond király neje a természettudományokban járatos, felkerestem őt, és megnéztem kissé művészetét. A feleletekben finom asszonyi ravaszság nyilvánult meg. Szemem előtt vett kénesőt, arzént és más anyagot, melyet megnevezni nem akart, és ebből port készített, amelytől a réz fehér lett. Olyan karcot hagyott hátra, mint az ezüst, de a kalapácsütést nem bírta el. Ezzel sok embert megcsalt” A történelem kevés nő alkémistát ismer, de ezek között a leghírhedtebb Chilley Borbála, akiről még Brantôme is megemlékezett: „Zsigmond császár felesége úgy vélekedett, hogy ostoba nőszemély az, amelyik az erényességnek mindegegy állapotában leledzik; és gyakran korholá udvarhölgyeit, asszonyokat és kisasszonyokat egyaránt, kik ehhez az ostobasághoz ragaszkodtak, amelytől ő maga messze rugaszkodott: ünnepségekben, tánci mulatságokban, bálozásban, szerelmeskedésben lelvén örömét, és csúfolódván azokon, akik nem tartottak vele, vagy böjtöltek, vagy elvonultak a világtól”.
Mátyás király szerfölött vonzódott a titokzatos tudományokhoz, főként az asztrológiához. A kiváló asztrológus, Marsiglio Lorenzo Athénből jött a tatai tó partjára, Janus Pannonius ajánlására. Az asztrológián kívül mágiával, demonológiával és filozófiával foglalkozott, beszélt arab, perzsa és görög nyelven. A XV. század legnevezetesebb asztrológusa, Johann Miller (Regiomontanus) 1467-ben érkezett Tatára. Itt készítette el híres táblázatait, melyek a későbbi asztrológia alapjául szolgáltak. Mátyás király egy napfogyatkozás következtében súlyos kedélybetegségbe esett, de a tó partján megszabadította tőle Regiomontanus.
Mátyás király Kimmériába hívta Marsilius Ficinus-t is, aki asztrológus és alkémista volt. Nevezetes műve, a tatai várban írt „De triplici vita” 1489-ben jelent meg, s egyik részét így ajánlja: Florentini Marsilius Ficinus, az égi élet megszerzéséről szóló harmadik könyvének előszava Pannónia felséges királyához. „…a régi bölcsek, óh mindenekfelett boldog király, az égi erőket, valamint az alacsonyabb természeti erőket igen szorgalmasan vizsgálták. Úgy vélték, hogy hasztalan bölcselkedik az ember, ha nem önmagának bölcselkedik. Teljes joggal úgy gondolták, hogy a vizsgálódásuknak elsősorban az égi élet megszerzésére kell irányulni.”
A tudós leírja az „aurum potabile”-t, amelyet a nagy királynak ajánlott, hogy életét meghosszabbítsa: „Elmondom tehát, hogyan kapsz »aranyvizet«; gyűjts borago, bugrosa, melissa-virágot, mely utóbbit mi citromfűnek nevezünk, akkor, amikor a Nap az oroszlán jegyébe lép, vagy a kos-csillagzat vagy nyilas látja a Napot vagy Jupitert. Főzd ezeket a virágokat rózsavízben oldott fehér cukorral s a főzet minden egyes unciájára keverj három aranylapot, ezt idd éhgyomorra kevés aranyszínű borral. Végy azután desztillált vizet, melyet lencsefókuszban vagy más úton melegítettél fel, vedd magadhoz rózsavízzel, amelybe ugyancsak néhány aranylapot tettél, melyet előbb tűzben kiizzítottál, és a legtisztább forrásvízben hűtöttél. Mindezt keverd az aranyos borba és enyhítsd az italt friss tojás sárgájával. Ilyen módon egész testedben könnyen megtartod a nedveket, és azokat gyökeresen konzerválod. Végy ezért tyúk-, csirke-, kappanszívet, májat, gyomrot, herét és agyat, főzd azt kevés vízzel, sóval, a főtt anyagot őröld össze, adj hozzá cukrot, friss tojás sárgát, s a pépből készíts aranyos lepényt, amelyhez kevés fahéjat és sáfránt adj. Élj ezzel éhgyomorra naponta egyszer négynaponként, s használj italul jó bort.”
Kolozsvári Cementes János naplójának címlapján, melyet 1530 és 1586 között írt, titkos betűkkel áll: „Ez könyvnek neve boldogság, ki így él vele, mint én élek”. Megadja, mikor várható eredményes transzmutáció: „Az alkémiának, amennyire csak lehet, utánozni kell a természetet.” Hisz abban, hogy a bolygók befolyást gyakorolnak az ember életére. „Csodálathos az emberek között kinek kinek természetében distinctiot tenni. Mivel, hogy mivel különböz az egyik természete az másiktól, azonképen az tudomány is szinte azonképen mindenkinek csak eszerint vannak tudniillik, minden ember külön külön planetak alatt fogantattak és születtettek, azoknak is mind különb különb természetik vagyon. A bölcsek kövét „filosophusok porá”-nak nevezi, amely az árkánum legrégebbi magyar neve.
Gömöry Dávid Rozsnyón született 1708-ban. Jénában szerezte meg orvosi diplomáját. Érdemeiért 1741-ben nemességet kapott Mária Teréziától. Meglett korában fogott az aranycsináláshoz. Kis János superintendens emlékezéseiben írja, hogy Tatán sokszor felkereste a nyolcvanéves Gömöry Dávidot, aki azonban másról, mint alkímiáról nem volt hajlandó beszélni. Egyik legfontosabb munkájában — De Symbolica Macrocosmi et Microcosmi consideratione Tractatus problematicus, ubi ostenditur idem esse Superius secundum Hermetem, quod Inferius; et Inferius, quod Superius — azt fejtegeti, hogy a tudás tárgya a nagyvilág, a makrokozmosz; az ember maga a kisvilág, a mikrokozmosz. Ezek kölcsönösen kiegészítik egymást. Minden, ami a Földön van, tehát az ember is, egy földi látható és egy égi láthatatlan testből áll. Az utóbbit nevezik »spiritus«-nak. Gömöry hitt a bolygók és a fémek közötti összefüggésben. Érdekes az a levél, amelyet 1768-ban írt egyik barátjának: „A tűz, a víz, s a föld elemek, de szilárdság és illékonyság szerint különbözők. Nem kell keresni a földet, tüzet, vizet, mert mindenütt és mindenhol jelen vannak, de aki aranyat akar csinálni, ne keresse azt az élőkben, hanem azokban a testekben, amelyekből a természet készíti. A Föld belsejében tűz, víz, föld van, amelyekből a természet vitriolt készít, és ebből ásványokat. Ha tehát aranyat akarunk csinálni, szükséges, hogy olyan ásványt bontsunk szét, amelyből a természet is csinálja az aranyat. Ha tehát ismernéd az ítélet tüzét, akármelyik testből létre tudnál hozni egy tisztult és elromolhatatlan testet, mind a makrokozmosz, mind a mikrokozmosz egyetemes orvosságát. Ezekből világos, hogy az ember három teljesen szétválasztott tárgyból áll, amelyek egymás között aktíve és passzíve összhangban vannak. Ki a manó hinné el, hogy az ember testből és lélekből áll, holott mindkettő lény, ennélfogva teremtmény Lélektani tényezőkből és a kinyilatkozásból tudjuk, hogy minden, ami teremtetett, fokozatosan teremtetett; a szellemek azonban csak pillanatnyilag teremtettnek, tehát nincsenek szellemek. Ezekből nyilvánvaló, hogy a lélek, az angyalok nem szellemek, hanem szellemi testek, következésképpen vétkezhetnek. Ez a magyarázata annak, hogy a lélek és az angyalok egyesülhetnek…”

A kémiai menyegző

Claudius Germanus Philosophiae occultae icon (A titkos filozófia képe) című művében írja: „Utolsó műveletünk, amelynek során ásványi vízben oldott anyagunk jól elzárt edényben, lassú tűzön a bölcsek kövévé egyesül, joggal hasonlítható az embernemzéshez, hiszen itt is megtalálható mindkétféle mag: a férfiúi és a női”. A német Rosencreutz név jelentése Rózsakereszt vagy Rózsák Keresztje. A testvériség nevét feltételezett alapítójától származtatják. Szimbóluma sötét kereszt és világos rózsa volt, melyeket sokféleképpen kombináltak. A sötét kereszt áldozatot és megpróbáltatást jelképezett, a világos rózsa gyönyörködést és jutalmat. A testvérek apológétái közt volt egy luteránus lelkipásztor, Valentine Andreae is. Andreae nagyszerű tudós volt, öt nyelvet ismert, fiatalon beutazta Európa több országát, így jutott el Kimmériába is. Címere András keresztet és négy rózsát ábrázol. Szerzője volt egy rózsakeresztes regénynek, melyet minden kétséget kizáróan kimmériai tartózkodása ihletett.
„A hermetikus románc” avagy „A kémiai menyegző” Christian Rosencreutz allegorikus önéletrajza, amelyet 1616-ban nyomtattak ki, nyilvánvalóan Andreae műve. A regény egy részlete is ezt bizonyítja: „Ezekután felkészültem az útra, felöltöttem vászonkabátom, derekamra vérvörös szalagot kötöttem, mely fölkúszott a vállamra is. A kalapomba négy rózsát tűztem”. Vagyis a főhős Andreae családi címerét öltötte magára. „A kémiai menyegző” egy hermetikus csodaországba visz bennünket. Az alkémia allegóriái kelnek életre, s mint mitológiai lények, emberek, állatok, és szerszámok vesznek részt a cselekményben. A hős éppen húsvéti bárányt eszik, amikor egy angyal arany levéllel érkezik:
„Ma lesz, ma lesz, ma lesz
A királyi nász.
Ezért születtél-e
Isten rendelte örömre,
És Isten alkotta örömre?”
A királyi nász maga az alkímiai eljárás, a hét állomás, melyek során a női és a férfi princípiumok — a Király és a Hercegnő — egyesülnek. Az angyali levélhordó szemekkel borított szárnyait lengetve távozik. A főhős a levelet olvasva rájön, hogy ez az a kijelölt esküvő, amelyről hét évvel korábban már látomása volt. Az ijedtségtől elájul. Álmában önmagát látja más szenvedőkkel együtt, akik a sötétben egymás hegyén-hátán súlyos láncaikat csörgetik. Ő és még néhányan kiszabadulnak egy kötél segítségével. Felékítve magát a rózsakeresztes jelvényekkel, kalandos útra indul az Ezüst és az Arany menyegzőjére. Jelképes élelme kenyér, só és víz. Csodálatos fákkal és madarakkal, a nappallal és az éjszakával, szimbolikus kastélyokkal, egy agg kapuőrrel, gyönyörű lányokkal, arany táblákra írt különös szövegekkel, rejtélyes kapukkal találkozik, melyekre titkokat és képeket véstek. Egy díszteremben találkozik a többi adeptussal, az esküvő tanúival, és egy szűzies hajadon bejelenti, hogy másnap mindnyájukat elbírálják. Az érdemeseket a kertbe vezetik, ahol alkimisztikus állatok tűnnek elő, egy oroszlán fénylő kardját lengeti, majd egy fehér és fenséges unikornis bukkan fel. A kristály szökőkútból mindenkinek felkínálják „a csend kortyát”. Az ünnepi teremben, melyet hirtelen fekete bársonnyal sötétítenek el, lefejezik az egész királyi családot. A kétségbeesés és gyász napja jön el, melyet hallatlan események szellemítenek át.
A földalatti tömlöcben Vénusz meztelenül fekszik egy hintón, Ámor a csendes folyosókon bolyong, egy fa — ragyogó gyümölcseit az égbe hajítva — megolvad, szirének, nimfák és tengeri istennők jelennek meg, hercegek és hercegnők álomszerű rituálékba temetkeznek, és fantasztikus bárkák tűnnek föl a közeli tavon. A szűzek bezárják az alkimistákat egy toronyba, ahol a király és a királynő feltámasztásán dolgoznak. Egy főnixet állítanak elő, melynek tojását gyémánttal vágják fel. A madarat a kivégzettek vérével táplálják. Az ő vére viszont föltámasztja a halottakat, kik homunkuluszként, négy hüvelyknél nem magasabb kis lényként kelnek életre. Csodálatosan növekednek, az újjászületett férjet és feleséget pedig bársonyszőnyegekbe burkolják, egymás mellé fektetve őket óvatosan ágyba viszik, ahol &ndash behúzott függönyök mögött és Ámor felügyeletével &ndash megtörténik a misztikus nász.

A Kimmérák természetfilozófiája

A kimmérai nép természethez való kötődésére már jó néhány példát felsoroltam. Életszemléletük Spinoza életművében ért filozófiává, aki magáévá tette a kimmérák vezérelvét: „A legnagyobb jó annak az egységnek tudata, amelyben az elme él az egész természettel”.
Eddig még nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy a filozófus járt volna Kimmériában, látta volna a vörös tölgy, a piramis tölgy, a szomorú bükk, a szomorú kőris, a szomorú gyertyán, az ostorfa, a kaukázusi szárnyasdió, az égerfa, a gyantás cédrus, a fehér nyárfa, a virginiai mocsárciprus, a mezei szil, a boglárfa, a bálványfa, a hársfa, az angol szil, a tiszafa, a japán vörösfenyő, az óriás életfa, vagy az oregoni álciprus tavaszi teljesedését. Bizonyára nem gyönyörködött a jégmadár, a vadliba, a vetési lúd, a kislilik, a nagylilik, a bütykös hattyú, a fekete hattyú, a tőkésréce, a kanalasréce, a cigányréce, a barátréce, a fütyülőréce a csörgőréce, a kékcsőrű réce, a kormorán, a szürkegém, a pocgém, a vörösgém, az ezüstsirály, a dankasirály, a batla, a sárszalonka, a bibic, a vízicsibe, a nádirigó, a nádiposzáta, az apácalúd vagy éppen a halászsas röptében. Ám Spinoza konkrét tapasztalat nélkül is pontosan értett mindent, bár meglehetősen sokat gyötrődött, hogy a lehető legpontosabban fogalmazza meg a kimmérai elveket:
„Ha tehát a természetben bármit is nevetségesnek, képtelennek vagy rossznak látunk, ez azért van, mert csak részlegesen ismerjük a dolgokat, s jóformán semmit sem tudunk a természet egészének rendjéről és összefüggéséről, s mert mindezt a magunk belátásának parancsa szerint szeretnénk elrendezve látni; holott valójában az, amit belátásunk rossznak ítél, nem rossz az univerzális természet rendjének és törvényeinek szempontjából. A test nem bírhatja gondolkozásra az elmét; az elme sem bírhatja rá a testet, hogy mozgásban vagy nyugalomban vagy bármilyen állapotban maradjon. Az elme döntése s a test vágya és elhatározása egy és ugyanaz a dolog. Mint ahogy a gondolatok és szellemi folyamatok összefüggnek és el vannak rendezve az elmében, úgy a testben is annak módosulásai, a dolgok módosulásai — amelyek érzékelések útján hatnak a testre — a maguk rendjének megfelelően vannak elrendezve. Semmi sem történhetik a testtel, amit az elme föl nem fog. Isten segítségén a természet szilárd és változhatatlan rendjét, hogy a természetes események láncolatát értem. Helyes, hogy a világ a végtelennek egész természetét mutassa meg s ne csupán az ember részleges ideáljait. A gyönyör az ember átmenete a tökéletességnek (ti. teljességnek vagy beteljesedésnek) kisebb állapotából a nagyobba.”
Spinoza a nemes és tudós férfiúnak, Henricus Oldenburgnak 1665. november 20-án írt levelében viszonylag röviden, de annál pontosabban foglalta össze a kimmérák természetfilozófiáját: „minden testet, amennyiben meghatározott módon módosultan létezik, az egész mindenség részének kell tekinteni, minden test egyezik a maga egészével, és összefügg a többi testtel. Ami pedig az emberi lelket illeti, azt is a természet egy részének tartom. Azt állítom ugyanis, hogy a természetben van egy végtelen gondolkodóképesség is, s ez, amennyiben végtelen, gondolatszerűen magában foglalja az egész természetet, s gondolkodási műveletei ugyanúgy mennek végbe, mint a természet, vagyis a gondolatok tárgya”.

Kimmériai jóslatok, babonák, gyógymódok

Kutatásaim nem korlátozódtak könyvekre, levéltári iratokra. Nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer meg ne kerültem volna a tavat, szóba elegyedve idős emberekkel, és gyakorta bolyongtam keresztül-kasul a városon, valamilyen ürüggyel be-betérve egy-egy házba. Lassanként összegyűjtöttem a legérdekesebb kimmériai jóslatokat, babonákat, gyógymódokat.
Amelyik leánynak a szoknyája, köténye nagyon vizes lesz, amikor ruhát mos a tavon, részeges urat fog kapni.
Ha éjfélkor a leányok a befagyott tó jegén léket vágnak, s abba belenézne