Gubbasztottunk a sátorban és szagoltuk az esőt. Nem volt szerencsénk az idővel, merthogy a sátorozó magyar ember — ellentétben a norvéggal — zokon veszi az égi áldást. A Seres meg az Olexa még csak-csak elszórakozott: ezek olyan elképesztő szamárságokkal tudták múlatni az időt, hogy az én képem attól rendszerint elfancsalodott. + Állati gyerekesek tudtok lenni! — A szemük összevillant, borzasztóan élvezték dohogásom. — Ne gyújts itt rá, bazmeg! — Kazán szagú a pulóverom. Egész este felém szállt a máglya füstje. Seres gitározott, én meg a festőpalánta lányokkal énekeltem. Szerencsére ők nem ittak sokat. A két üveg Zöldszilváni így is a múlté. — Milyen tájszólással beszélsz? — kérdezte a kisaranyos. + Szatmári. — A határőr srác egyre közelebb óvatoskodott tüzünkhöz. Két nóta között tapintatosan indokolta kilétét. — Csak szeretem a zenét, nyugodtan folytassátok. + Gyere, haver, húzd meg a flaskát! — Az önálló életre kelt hangjegyek a Duna csillaggal dekorált tükrére hullottak, onnan fölpattantak, s átszökkentek a szemközti szigetre. — „Neked írom a dalt! Neked énekelek!” — visszhangzott némi késéssel vissza. A kisaranyos fát dobott a tűzre. Olexa halkan a fülembe dünnyögte. — Nézd, milyen pici keze van a csajnak! — Nekem a másik tetszett, a dús sörényű. Bódító hónalj-illata volt.
Te, Seres, hány mérföld a távolság Zebegény és Miami között? Francosul kinéztél az anyád vásárolta prolikockás ingeidbe. Ámbár én szerettem rajtad azokat az ingeket. Ritkán értettünk egyet, az ördögbe is! Bitang rossz természetünk van mindkettőnknek. Én sokszor semmiségeken pöccentem be, melyet nehezen viseltél. Te viszont szeretted szántszándékkal félreérteni a szavaimat, hogy aztán lehessen amiatt veszekedni. Adtunk egymás idegeinek néha rendesen. Te, hogy tudod most elviselni azt a sok hisztérikus amerikai bigét?
Hajnalig danáztunk. A lányokkal nemigen lehetett zöldágra vergődni — szende lelkek voltak. Pedig a dús sörényű után kirázott a frász. Tömérdek sötétbarna hajából ítélve elképzeltem, milyen bundás punci-szőre lehet. — Jaj, olyan klassz hangod van! — lehelte rám nyílt rajongással. Minden alkalmat megragadtam, hogy gömbölyű fenekét a retinámra fókuszáljam. Aztán a nóta elapadt, a tűz kialudt, a zsarát is elhamvadt, a két lány visszatért az alkotótáborba, mi meg virradatig ténferegtünk Zebegény zugai közt. Olexának támadt egy születésében halálra ítélt ötlete. — Ha már így alakult, nézzük meg a napfelkeltét!
Délelőtt alvás; az eső kopogása ébresztett. De nem hiányzott. Kedélyállapotunk akár egy kifakult, feslett klott gatya, amit már nagymamám is a sparheltba vetne. — Miért nem húztad be a csajt a bozótba? — dünnyögte száraz hangon Olexa. + A dugásnak meg kell adni a módját. — Seres nyújtózkodott, vonításszerűt ásított; hosszú szőke bozontja, mint összekuszált kenderkóc. — Hüm, ha egy csaj így bámulna rám… + Mit jár a szátok?! Az dumáljon, aki már dugott! — Kénytelen voltam kikászálódni, pisilnem kellett. Vigasztalanul csüngtek Zebegény fölött az esőfelhők. Duna-szag meg pára töménysége nehezedett tüdőmre, a fák haragos zöld színe megdöbbentett. Sohasem láttam még ilyen iszonyúan zöld fákat.
Miamiban milyenek a fák, Seres? Lásd, a fákról nem is beszélgettünk, mikor itthon voltál. Valahogy más lettél. Minden évben új autód van, holott valaha azt mondogattad: meg sem akarsz tanulni vezetni. Szerettük és ismertük a történelmet, most meg azzal jössz nekem, hogy Auschwitz nem is létezett.
Gubbasztottunk a sátorban és szagoltuk az esőt. Hogy is kezdődött? Már nem emlékszem pontosan. Talán Olexa koppantotta karóráját a gitár oldalához. A hangszer megébredt, hivalkodón búgott bele a nyomasztó csöndbe. Seres mohón kézbe kapta. — Szerezzünk egy új számot! — Ujjai a húrokba csaptak, a sátor szűk légtere harmóniává lett. A lendületes dallam oldani kezdte a gyászos hangulatot, vértelen arcunkba visszatódult az élet. Azt a néhány köbmétert egyszeriben betöltötte valami víg összeesküvés. Minden előzmény nélkül tört ki belőlem: Miami! Miami! Miami! A Duna-parton, Zebegénynél verte az eső azt az NDK-s zebracsíkos sátort, melyben három őrült óbégatta: Miami! Miami! Miami!
Seres, hallom, egész jól megy mostanság neked. Magamról ezt korántsem állíthatom. Tehetős, világlátott ember lett belőled. Viszont az is a fülembe jutott, hogy nő-gondjaid vannak. Az úristennek se tudsz összevakarni egy valamirevaló fehérszemélyt. Látod, én legalább jól elvagyok a gömbölyű seggű, selyem-puncis, derék magyar nők között.
Délutánra elállt az eső. Szétszedtük, elcsomagoltuk a sátrat. Előhalásztuk az utolsó fillérjeinket, vettünk egy nagyobbacska sülthekket. Fröccsre, sajnos, már nem jutott. Evés után stoppal indultunk haza. Eszedbe jut néha Miamiban Zebegény, haver?
Hol van már az a sátor meg az a dallam! Olexa neves grafikus lett, én pedig maradtam, aki voltam: munkás-paraszt, nótafa, zugfirkász: „echtemagyar”.