Csak kezem van ezer, szavaim nincsenek saját. Szót kaptam. Még az elején szókapáson értek, elkapálhattak volna szó nélkül, ha nem tudtam volna kezelni már akkor.
Figyelj, Lajos, mondom: ezer kézzel is egy az ember, legyen zett vagy nem zett, zetorvezető vagy élvezető, egy tőről törlő, élvezővessző és éltorló, férfiisten, Thor, angolban Man Thor. A végzet vagyok, az egyenetlen egyetlen lenvászon zakós vátesz, emberfia és fehérlófi, Lajos, figyelj, mondom!
De tényleg, csak kézből, Lajosom, nincs téblábolás, nincs más, csak az igazi erőszak! Nincs más bicsak, első kézből, alvó érből csurgó patakversvörös pengén folyósított vérrím. Testvérrím! Testvérrém, tesvérkém, te ezerév éhvérből származó egyhetes test, egyenest nyesett, betonra vérzett beforradalmártír!
Ó, mennyi szót kíván mennyi erőszak! Ó, mennyi erőszag, madzag vagy angolul: Mad Zag, mennyi bűzlőtt seb, kézrá-tételes-gyógyirtás-gyogyó!
Mégis: nincs szám, mert nincs rá szóm.

***

Csá a fa buláknak, csá a mű faroknak, csá a gatyában megbújó vérbő vigéc végtelen tagoknak! Tagbaszakadás, szakadár ingujj! Elzakózik mindenki, aki bújt, aki buja, lebujban böjtölő vérzéki vámpír, te! Csá bit, csá bitó! És cső, Szadó és csé, Mazó! Szaddám szólásszabóság, lő, intsz te, Lajosom, hangosan hurkolok, az éjjelitálba lóg a kötél, felébrednék, de most már klisé az évelés, evvel évelődöm, ma is fordul a régi év, szév ez, lehajolsz, ahogy mindenki, én pedig a gerinchúrod közé kilóbájt csapok.
Szép a kötélhátsód, megbabonázlak, a fenéket!, fenekedre fenem a fogóm, déli harangszót adsz és befogadsz ma északára, lefoglalsz, magadba, nyugati áron keleted magad. Nem ismersz, nem tudod, ki vagyok és hány szoknya alatt találnád meg ezernyi kezem. Nem tudod, ki vagyok, egyre csak alacsonyodsz. Aszfaltra téved a térded, legombolsz rólam mindent, megtetetem veled, amiről én álmodok!
Nem ismersz, felállítod a rendszerem, nem fogsz ki rajtam, ott állsz és buksz el, ahol a beton időközterületenként elföldeli a régi földet, ahol gumikerekek koptatnak otthagyott-felejtett lábnyomokat.
Nincs rajtad bugyi, pucéron élveszel el. Vége a tűzharcnak, arcpírod megvámolom, mosolygok rád és közben élve szúrlak agyon. Utolsó lábdobanásoddal együtt már tudod: egy óra múlva monitoromon dördül a jel, ezerkezű rendszeretők egysége villan.
Mert jelrendszerváltás van, újraszorítják a vezérműszíjat a nyakon, szorul a húr, az üzemhő a vérszín mezőbe ér. A vezérlés értékegysége mától egy gumilövedék.

***

Fáradsz, Lajosom! Alámerülőben vagy, betonba fúrt lyukak jelzik, hol a föld. Odasüllyedsz, ahol mindenki más, újralékelik a bezárt varratokat és a kiömlő vért négyes metrónak nevezik. Nem el, inkább vissza. Helyreállítják a mozgalmat, lezárják a Lajos-teret, körbeveszik szabadsággal és komisz szerelemmel. Valójában földet gyűjtenek, a lyukak jelzik a betonrendszeren. A földet ezer kéz hányja, egyetlen váltóakarat, ezer pénz, egy forint, azt nyilatkozom, hogy diktátor vagyok, az M1 leadja, megkötésekkel a nyakam körül. Ki vagyok én? Diktálni akartok, hullik a nyaktiló, a kihányt lyukak telnek, az idő vizes és hideg lesz. Valaki mindig pucéron állja a sarat, valakinek meg nem áll fel a lépcsőfokra és nem lenget vastag testszínű zászlót, amúgy is befest minden túlélőt a vízágyú. Továbbsüllyedsz, sírnál.
A hantnál mélyebben már az ősszép barkavirágzat, de amit a gereblye fellazít, kiforgat az ásóél, a kapa kiránt, a szél magával fúj, mégis büdös és rohadt lesz. Miért? Maga jut eszembe, Lajos, ott, mélyebben, sötétebben, a szellemisége lidérchatárán. Maga is büdös, Lajos?