Hónapokig készültem a telefonálás szeánszára, hogy megszólítsam az agytekervényeim labirintusában kísértő szellemalakot, miközben valójában én nem vagyok több, mint napjaim légüres terén át sodródó, üres szkafander. Súlya csak akkor volt az életemnek, mikor gravitációd foglya voltam, és a légkörbe lépve Főnixként izzottam fel a súrlódástól. Csodálom bölcsességedet, mert hólabdányi vágyamban megpillantottad a lavinát, és időben kitértél előle, hogy önnön súlyom alatt roppanjak össze, mint egy brontosaurus a jura időszakban. Bölcsen megszakítottál velem minden kapcsolatot, de arcod Armstrong holdon felejtett lábnyoma, és telefonszámodat úgy adtad meg egykor, ahogy a gyilkos felejt el letörölni maga után egy ujjlenyomatot. Papucsférj lennék, elmosogatnám utánad a szívekről a vért, a lélekről az odaégett húsdarabokat. Érzékeim ma már műholdak, nyugtalanul figyelem homlokod felhőátvonulásait, és úgy várok egy megbocsátó, kedves szavadra, mint a SETI rádióteleszkópjai a földön-túli értelem jelére. Amundsen szenvedélyével vágyom utánad, hogy a terra incognitán halálra fagyjak az utolsó útról hazatérőben. Gentlemens agreementünk mögött hidegháború, próbálok üzemanyaghoz jutni kietlen beszélgetésünkből. Bőröd végtelen hómezőiből szeretnék egy talpalatnyi földet, szomjas állatként kóstolni a havat, egy mosolyodnyi nyáron ízlelni a tundra zuzmóinak egzotikumát. Pupilláid két sodródó jéghegy csúcsai, tőlük vagyok sebzett tanker, akinek szennyétől annyira viszolyogsz. Aki hajszálaid délkörein feljebb jut, kifoszthatja arcod, mint egy természeti kincsekben és olcsó munkaerőben gazdag trópusi országot. Génbankomban őrzöm gesztusaid, mimikád, hangszíned hajtásainak licencét. Beszéded vigasztaló és nyugtalanító, mint a bennszülött asszonyok éneke és mint Saint-Saëns Bevezetés és rondó capricciosója. Szépséged kiapadhatatlan forrás, mint a Hüttenbrennerek poros padlásai, ahol Schubertek Befejezetlen szimfóniáinak kottái várnak felfedezésre. Rólad írni olyan nekem, amilyen Mendelssohnnak lehetett bemutatni a Máté passiót, száz évvel Bach halála után. Felnőtt akkor leszek majd, mikor el tudom képzelni, milyen lehet megérinteni melleidet. Addig levegőt fújok egy óvszerbe, hogy léggömbként szálljon az álmok szféráiba.

Nem vagy több, pár vonal csak,
skicc egy vázlatfüzetben,
festmény-előtanulmány,
a színeid tubusban,
mint dívára a színpad,
úgy vár a sápadt vászon:
szemem, hogy újra lásson,
a valóság ecsetje
hiába zár a síkba,
hogy soha ne tapintva
szomjazzon a pupilla,
mint műanyag tasak, mit
agyamban mélyre ástam,
nem bomlik el emléked,
hiába pattogzik le,
mint porcelánbabáról
a szín, és az aranymáz
ajkak nyomán a csészén,
DNS-em spirálján,
sejtnyi kottafüzetben
ott voltál, mielőtt még
hallottam harsogását
tested orkeszterének:
a nukleotidokból
komponált Loreley-dalt,
csengőhangot, mely ébreszt
életnyi tompaságból,
néhány hangjegy csupán két
spirálvonalon végig;

két kondenzcsík az égen,
rákottázva a bolygók:
rejtőzködő pupillák,
két szétfoszló fonal vagy,
szétfutsz a végtelenbe.