(Nézem a borítót, öreg kőfal fekete-fehérben, rajta a kis színes fotó, fényes ablak, asztalka, három szék, magyar polgári krimit fogok olvasni, gondolom, magyar Poirot-val, a kőfal mellett van a Sötétkapu, ott találják meg az áldozatokat, és a történetben érintett egy tisztes háromtagú család, gondolom, a cím egyébként tetszik, kicsit misztikus, eszembe jut a sötétkamra is, asszociálok, fekete-fehér kőfal, színes szobarészlet, fényképész is szerepel majd benne, gondolom, Garaczi Pompásan buszozunkját is sokáig ízlelgettem, mielőtt belekóstoltam volna, most is efféle történik, de aztán a szövegre vetem magam, azaz csak vetném, előbb még megfordítom a könyvet, és a hátsó borítón olvasható rövid szöveges kedvcsinálóval ismerkedem, amiből megtudom a regény végét, nos, akkor most már miért olvassam el, gondolom, de úgy döntök, elolvasom, kinyitom az elején, kezdem.)

Egy hatvankilenc éves férfi kétezer-hat november ötödikén Esztergomba látogat, hogy emlékezzen az ötven évvel ezelőtti bátyjára, akivel 1956 októberében már tizedik éve éltek tragikus körülmények között elhunyt szüleik nélkül a szoba-konyhában, illetve első és egyetlen szerelmére, az akkor tizennyolc éves Annára, az ő Annácskájára. Haláluk óta nem járt a városban, ezért különösen ünnepélyes ez a november ötödike.

(A valódi kétezer-hat novemberének ötödik napján, tehát amikor a férfi Esztergomba látogat a regény szerint, a könyv már kapható volt, ezért akár úgy is vehetem, hogy Onagy Zoltán írt egy olyan [közel]jövőben játszódó regényt, melynek elbeszélő[elgondoló/emlékező]-főhőse a [rég]múltba réved, így tehát csillogó időcsapdába kerülhet az olvasó, és eltöprenghet a saját élete és a történelem közötti nagyfeszültségű különbségen, vagyis belegondolhat egyszer ténylegesen a nagy kijelentések egyikébe, miszerint minden relatív.)

Bár az idős elbeszélő-főhős lineáris (olvasóbarát) emlékezése adja a mű keretét, amikor az ötvenhatos történetben vagyok éppen, az akkor tizenkilenc éves fiú hangját hallom, a naiv, az ártatlan és szerelmes későkamaszét. Formáját tekintve normális szöveget olvasok, semmi gondolati agymenés, semmi csupakisbetűs konstrukció. Az emlékezés nehézségei, írhatnám hangsúlyosan, de csak illesztem, hogy az ilyes párhuzamokat is pipálhassam.

„A férfi a Bazilikát keresi fel először. Tudja, ez az egy nem változhat sokat, innen indulva visszaforgathatja az időt. Talán a Bazilika az egyetlen valós, eredeti formájában megmaradt test, amire támaszkodva az új város mögött felismeri a régit.

Ha fel akarom ismerni, gondolja a férfi. Ha egyáltalán.
Ha nem kiránduló vagyok a városomban ennyi év után, gondolja a férfi.”

Amikor még nem kiránduló volt, mikor még utoljára nem az, akkor tizenkilenc évesen a bátyjával élt együtt, a tragikusan elhunyt szülők nélkül tizedik éve, második éve ismerte Annát, szerette, szerelmes volt belé, telve reménnyel a jövőre nézvést (eh!), aztán egyszer csak „fontos események következnek. A báty november elsején elhagyja a várost, Pesten vállal munkát. A lány pedig odaköltözik a fiatalhoz, az örökség szoba-konyhás házrészbe. Hogyan legyen? Mit tegyenek, hogy jó legyen mindekinek?
Vihar készül, mondja a báty ötven éve. Huszadika óta összetartás van, senki sem hagyhatja el a Dobogókői úti laktanyát. Az élelmiszerszállító Csepelek fegyveres biztosítással jönnek ki a városba. Ilyen meg nem volt. Nem tudom, mire ez a felhajtás. A katonák készülnek valamire. Készenlétben állnak.”
Ennyi. Mindig, mindenről csak alig néhány szó, úgy gondolkodik, mintha beszélne, magában, magának, vagy a városnak, oda-vissza, előre-hátra, kinyit-lezár, tiszta, egyszerűbb mondatokban, jól, könnyen olvashatóan, falhatóan, szerethetően (ha már...).

A fiú a régi-új lakást, házrészt akarja otthonosabbá tenni, hogy ő meg Anna teljes kényelemben élhessenek, ám ha a bátynak kedve szottyan hazaugrani, legyen mindig jó ágya, kényelme, meg hát az ő lakása is ez, na. Közben meg az ország is mocorog, a budapesti események előtt már készenlétben vannak a fegyveres erők, köztudott ez még úgy is, hogy október 23-án és 24-én Esztergomban, olvasódó regényem színhelyén szinte semmi nem történik. Nem vagyok esztergomi (egy botanikus barátom az), sőt, nem-esztergomi vagyok, ezért csak elhiszem, hogy pont úgy néz, nézett ki a város, ahogy olvashatom, hogy nagyjából úgy történt minden, ahogy olvashatom.
Kissé komikus (lehet, hogy többé), hogy míg a forradalom egyre közelebb kerül a városhoz, addig a fiú, a tizenkilenc éves hatvankilenc éves férfi legnagyobb problémája, hogy honnan szerez maguknak rendes ágyat. Asztaloshoz akar menni, Anna viszont a mozgolódások hatása alá kerül, úgy is mondhatnám, megmámorosodik a szabadság levegőjétől, lesz is ebből odavissza-hatás, dialektika, huzavona.

„Nem hallgatjátok a rádiót?, ezzel érkezett a bátyám, gondolja a férfi. Diáktüntetés van a városban. És elment.
Nem hallgattuk a rádiót, gondolja a férfi, egymást hallgattuk, egymást hosszan, meg röviden, halkan és hangosan, nem tudtunk betelni egymás hangjával, testével, mozdulataival.”

Október huszonötödikén, vagyis az első részben a fiú számára Anna van csak, és a november elseje utáni együttélés lehetősége, a felnőtté válás csodája, az asztalos, hogy legyen ágy. Pedig az, hogy nincs iskola, tehát Annával nemcsak tizenötperces bújócskákban lehet együtt, hanem egész nap, egész éjjel, az éppenséggel a rendkívüli helyzetnek köszönhető, a kettő tehát összefügg — párhuzamos szabadságokról olvasok. És akkor Az utolsó vacsora című fejezetben (közben asszociálok megint) Anna „Egyik kezével tálalt, a másikkal átkarolta a nyakam, megcsókolt. Végre, mondta. Már attól féltem, néznem kell valami tüzes forradalmárt.
Ekkor világosodott meg, Anna mondta ki, én csak a káoszt érzékeltem, ez forradalom. Forradalom van. Üresek az utcák. Nincs rendőr. Nincs katona. Csak emberek. Nincs Párt, gondolja a férfi.”

(A hatvankilenc éves férfi reflexiója nagyon távolról érkezik. A következő fejezetben ugyanis a jelszavakról és az erősebb kutyáról gondolkodva a teljes kiábrándultságot, a lemondó objektivitást fogalmazza meg magának, és az olvasó, bizony, egyetért vele, pedig ezután még jön az utolsó együtt töltött éjszaka, mely az első igazán igazi, indokolatlan ez a jelszavasdi, miért pont itt és így, aztán kicsit utánagondolok, a hatvankilenc éves férfi kétezer-hat novemberének ötödik napján most éppen a szívével küzd, az utolsó vacsorát nem követheti azonnal az utolsó éjszaka, tiltakozik a tapasztalat, az évtizedekig cipelt fájdalom, kell ide egy ilyen otrombaság, egy kicsit utálni az egészet, ami miatt most itt kell lennie, gondolom, és olvasok tovább.)

„Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi, akkor soha. Egyenesen a szívembe lőttél. (…)Egyenesen a szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi. Ezt is.”

A második részben, vagyis október 26-án már nem menekülhetnek a forradalom elől. Az események sodorják magukkal őket, az örök Anna, a szabad és boldog lányka ott akar lenni mindenhol, a fiú pedig nem elég erős, hogy megakadályozza. Inkább vele tart, ott van a szörnyű lövöldözéseknél, menekülniük kell, látják a halottakat, a füstöt, hallják a lövéseket, vért látnak mindenütt, elegük is lesz elég gyorsan, Anna teljesen kikészül, nem így képzelte, szépnek, játékosnak, szerelmesnek hitte, és beleretteg, hogy durva, nyers, kilátástalan. Még egyszer megpróbálkoznának a kívülállással, a saját világukba meneküléssel, de ez már csak a kétségbeesés póza.

„Szerelmespár vagyunk, akik egymásba karolva mennek valahonnan valahová, nem tudnak semmiről, a kinti világ, a forradalom, az ávó nem létezik számukra.”

Haza kellene érniük, biztonságba jutni, ez az egyedüli cél, erre összpontosítanak, erről a (haza)menekülésről szólnak a hátralévő fejezetek, nincs már asztalos, november elseje, halott báty van, aztán (a feltételezhetően áldott állapotban lévő, vagyis a közös jövőt magában hordozó) Annát is meglövik, egyetlen pillanat alatt lesz a mindenből semmi. Anna halála örök.

(A báty, a fiú és Anna hármasában Isten, Ádám és Éva hármasa, gondolom, mikor becsukom a könyvet, idekünn alig változott valami, talán percek ha elteltek, olyan rövid ez regény, bezzeg ami benne van, elbeszélői nézőpontok, idő- és térkezelt manna, gondolom, csak ez egy szomorúbb változat, modern kiűzetés a paradicsomból, itt Lucifer győz, leszakad a mennyboltozat, és csak Ádám menekül.)