Ágy-állatom a legbosszantóbb lény, mely elképzelhető szűk e világon. Mindig akkor támad, mikor a meg vagy meg nem érdemelt pihenés reményében hanyatt vetem magam az ágyamon. Ekkor iszonyú hangot adva beugrik az ágyneműtartóba (máig sem jöttem rá, hogyan), s ott gátlástalanul rohangászik, miközben nyekereg, jajong, recseg. Ha dühödten fölállok ágyamról, föladva a relaxálás vagy az alvás (inkább hánykolódás) pozícióját, nyomban elhallgat, tudván tudva; elérte célját. Mire fölnyitom ágyam tetejét, reménykedvén, nyakon csíphetem a zargatót, már elbújik vagy kiugrik, hiába is keresgélem a dunyhák, paplanok között. Még a kárpit alatt sem találom, pedig több helyen fölhasogattam azt.
Éjszakánként aztán még inkább hangoskodik. Nem ismer megnyugvást. Ha ledörömbölök hozzá, nyekken egyet és kushad egy darabig, de amint befordulok a fal felé, hogy nyugton visszaaludjak, azonnal vonyítani kezd. Az egyik tűrhetetlen garázdálkodása alkalmával fogtam a vadászpuskám, s beledurrantottam az ágyneműtartóba. Recsegés, ropogás, és egy pengő hang volt a válasz. Aztán mély csönd. Megnyugodva hulltam vissza fekhelyemre, bízván diadalomban. Mozdulatlanul néztem a plafont és füleltem. Számoltam százig. Már éppen elszunnyadtam, mikor egy félig öntudatlan rezdülésemre rákontrázva, éles, pengő, majd kereplést utánzó hangokat adva újra nekikezdett a vadulásnak e megfoghatatlan valami.
Reggel döntöttem: túladok az ágyon, s vele, vélhetően Ágy-állatomon is. Elszaladtam a délelőttön a sarki ószereshez, eladtam neki bagóért az ágyat; „vegye-vigye”, minél messzebb...
Majd fölkerestem az egyik legdivatosabb és legkeresettebb bútorüzletet a városban, vettem egy tetszetős, kényelmes, s mint a bútorboltbéli kipróbálás során kiderült, magában semmiféle rakoncátlan állatot nem rejtő heverőt.
Hazavitettem és lerakattam a régi helyére. Fölöttébb örvendeztem, reménykedvén a nyugodt alvásban. Megebédelve kéjjel gondoltam a délutáni sziesztára, melyet új, remek ágyamon heverészve fogok élvezni. Az edényeket sem mostam el, hanem egyenesen beviharzottam a hálószobába, s ráhuppantam a vadonatúj fekvőalkalmatosságra. Ültem rajta egy darab ideig. Rugóztam erőteljeseket, majd elterültem nagy büszkén. Számoltam. Úgy ötven körül már ki-kihagytam a számokat, s rövidesen álomba fordultam volna, de elképesztő reccsenés riasztott. Fölültem hirtelen. Gondoltam, képzelődöm. Visszadűltem, de most már az elalvás közeli pillanatot sem várta ki Ágy-állatom, nyomban rázendített. Kérdőn-vádlón, hangosan nyekergett:
- Mit képzelsz?! Meg akarsz tőlem szabadulni?! Te, mihaszna ember!
Nem bírtam tovább a szemrehányásokat. Lemásztam az ágyról, rácsúsztam a földön nyújtózó perzsaszőnyeg-utánzatra, összekucorodtam, s ott végre, évek óta először — nyugton alhattam.
Azóta a föld a fekhelyem. Nem zavarjuk egymást Ágy-állattal. Én pihentebb vagyok, s ő is jól viseli magát, csöndben, nyugalomban, mintha ott sem lenne...