Tata
Igor Ravencław
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Igor Ravencław
A bakszarvú hetedik foka...
naplórészlet
E. B. tranzakció-analízisét teljesen félretettem, éjfélkor lemegyek sörözni a belgrádi James Dean-nel, aki viseltes Harley Davidson kabátban érkezik (elmondása szerint lopott), kicsap az asztalra egy szerb pornóújságot, végiglapoztatja velem, a kövér csaposnő épp akkor jön ki, megvetően biccent, hülye kis pöcsök, véli, amikor épp belátja, szerbül üvöltök valami bárgyú undormesét a hústárlatok köré. Hamar berúg ez a szerb Pinocchio (hangsúlyos koponya, széles orr, a pornóhoroszkóp oldalán a Szűz alakját jelöli meg), elsírja vízumproblémáit, isteníteni kezdi a főnököt, aki cikázó közbenjáróként húzta ki a Belgrád-melléki kisiparból. Viccelődő élcei tompulnak. Pénzről prédikál, kilakoltatásról, 25 napos tartózkodási intervallumokról. Rokkant szüleiről. Idefigyelj, haver, neked itten, ha meg akarod hívni cimborádat egy sörre, nem nagyon kell figyelned a pénztárcádat, oké… Most mondjam azt, hogy igen, nagyon is kéne; mégsem lenne igazam. Ez a derék N. (a szerb, aki velem szemben ül) eddig mindig oly mosolygós sutyerákként tespedt előttem, és most teljesen elkenődve mustrálja a XXI. Század freskóit, a Blues Brothers giccsesen felpingált szereplőit a málladozó pincefalon. Nem kérdés, szörnyűek a kilátásai. Iderángattatta magát a financiális hozsánna ígéretével, erre pont az, ki iderángatta, elengedi a kezét. Céltalanul őgyeleg munkahelyünk szellemtanyáiban, nem túl pallérozott angolsággal a vendégeknek a legjobbakat kívánja. Have a nice shit! — visszhangzik egyre bennem tavaly téli, bárdolatlan jókívánsága. Bézbólsatyesszal fedi látóterét, végigmutat magán. Ez, amit most rajtam látsz, az egyetlen váltóruhám. Méregetem szánakozó megértéssel, igyekszem arcom berendezését természetesnek láttatni, időkitöltően átkortyolok a sörbe. A Son of a Preacherman reked a félhomályban, amatőr szerb párocskák kúrnak a papiroson. Vidd el nyugodtan, nekem nem kell, közli erőltetett nagyvonalúsággal, mi a frászt kezdjek vele?, horkanok élből a korsó szélét harapva, aztán eszembe jut, mily egyedi lenne egy szerb szex-appal tréfálni munkatársakat. Közbevetem nigériai kolleganőnket, aki vasárnaponta rendszerint baptista istentiszteletről toppan be a melóba. N. kajánul elvigyorodik, yess, just do it, do it, do it. Rámosolygok erre a nagy gyerekre, és megpöckölöm az útlevelét. Tudom, miben sántikálsz, de nem hiszem, hogy egy néger nő fehér balkáni faszokról álmodozna. Elkomorodik váratlan rasszo-feminizmusomon. Olyan jó elvenni a mások örömét. Fejébe húzza a bézbólsatyeszt, majd nyurga lépteivel megindul a Rákóczi tér irányába. Végre nyugodtan olvashatom Guido Bonatti égi konsziderációit, amelyek miatt még maga Dante is a pokol fenekére juttatta.
Öt óra felé dörömbölnek szobámon. Ideges leszek, ha mélyálomból keltenek. Kirontok, mint egy faltörő-kos. Alig látni a részeges homályban, valami franciák pampognak, pontosabban nem is ők, hanem egy tudálékos, másodéves joghallgatónak kinéző kanadai ágál (valakiknek a védelmében). Nem újság, hisz’ egész nap ő kavarta nekem a szart erőszakosan sima modorával, állandóan bele akart pillantani az ágyak elrendezésébe, a lefekvési rendbe, és csak ismételgette, hogy neki itten biztos nincs meg a helye, meg ott van még a Jerome, akihez egyébként semmi köze, biztos az ő ágyára is rátelepedett valami idegen betolakodó. Később egy ausztrál lány hívná barlangászni, ám ő csak elhárítólag pampog tovább, hogy tériszonyos meg ilyesmi, meg különben sem bírja a koszos, szűk járatokat. Gratulálok magamban, és tüntelőleg elkezdek pasziánszozni az irodai gépen. Ideges leszek, ha mélyálomból felkeltenek. Nyakon ragadom, odacipelem az ágyhoz, ahol valami ártatlan luxemburgi pislog, a két francia már sápítozik, az egyik szabadkozik, a másik majdnem megüt, találok bőven két üres ágyat a sötétben, friss ágyhuzattal, nem is értem mért kell ilyen kaján mosollyal basztatni a káeurópai recepcióst, legdelíriumosabb álmai közepette, mikor bőven van itt hely, csak keresni kell, és alkalomadtán nagyon fáradtnak lenni… A kanadai kihúzza magát, a helyzet megmentése érdekében elkezdi osztani az észt, majdnem belefúrom a fejét egy arabeszk stílusú díszpárnába, hogy ővele nem lehet ilyet csinálni, mert ő bizony itt fizetővendég, na ja, egy kétezer-forint-per-ágyas közös alvóhelységben nekem ne igényeskeggyé’, főleg amikor csak a szart kavarod, fogd a cókmókod, és takarodj át a Grand Hotelbe, kisöreg. Végre gorombul, elhangzik az univerzális kötőszó, amit Kosztolányi is elültetne ott, az Üllői úton. Engem sem kell a szomszédba küldeni; eszembe jut Renier, a dél-afrikai farmer, akitől London Bermondsay negyedében tanultam az ízes káromkodást. Get the fuck outta here you fuckin’ p…!, stb., majd elhangzik részéről a képregényekből ismert grumpf! (minden bizonnyal a vérig-sértettség jele), belibeg a nyikorgó portál mögé. A franciák a háttérben már jóízűen röhögnek, végre történik valami itt a mágilyárok fővárosában. Reggelig beszélgetünk a konyhában, úgy sem bírunk már aludni. Nyilván faragatlan modoromat ellensúlyozandó, csupa ellenponti témák adódnak a csevegésben. Megcsillantom nekik Ricoeur-t meg a keserűlikőrt, a pécsi abszintlelő-helyeket, ám azon már végképp felháborodom, hogy nem ismerik Saussure-t. Ők legalább nem lőnek le, mint Örkény Dr. K.H.G.-jét.
Másnap a Borneóihoz megyek, aki hazatért Borneóból, pontosabban Pápua Új-Guineából. Hat órán át nézegetjük képeit, a Szepik folyó kanyarulatait, légi felvételeket kihűlt vulkánokról, Wagiu és Ambunti fafaragványokat tanulmányozunk, és csak mesél és mesél. Az indonéz fennhatóság kialakulásáról, a hollandus Fűszer-szigetek fénykoráról, Sarawak helyzetéről, a Szepik-menti kultúra szellem-házairól, ahol kagylóhéjjal intarziázott krokodil-fejeket imádnak, a Jayapur-i reptér váróterméről, ahol szabályos piktrogram jelzi, hogy „a bételdió-rágása közben nem lehet a padlóra csulázni”. A ’csulázni’ szó, nyilván műferdítői kolőr; imádom valamiért. Valószínűleg, mert a kanadai szerint akkora paraszt vagyok, hogy még a Szepik-menti kultúra lágyékvédő szuszpenzorát is az öreg Versace-val készíttetném, passzentos léggyökerek helyett mondjuk csancsiangi selyemből. Később a hegyi pápuák tűzrakási szokásairól beszélgetünk, a Borneói végre elemében van, imád mesélni, biológusnak tanult egyébként, végül elmegyógyintézeti szakápoló lett a Kútvölgyiben, ápolta szegény Puskás Öcsit is, akivel egyszer beszélhettem telefonon, de itt nagyjából kis is merül a futballrajongásom. Ma már az érsebészeten dolgozik másutt, specialitása az amputált betegek rehabilitációja, vagy valami ilyesmi. Persze még emlékszem néhány elbeszélésére a felfekvéssel teázgató öregasszonyokról. Nem foglalkozik már világhíres Altzheimer-esekkel. Ám mint frissen keletkezett világutazó és etnográfus is kiválóan megállná a helyét. Az egyik képen, a tengerparton, szőrösen, koszosan, félmeztelenül, egy walabit ölelget. A Walabi az valami apró kenguru. Erszényes faj, rendkívül érzelemkifejező látószervekkel. A Borneói elmagyarázza, hogy az erszényes és emlős fajok keveredésének evolúciós cezúrája valahol ott húzódik, a Szunda-szigetek és Celebesz környékén. Persze, vizionanizálom. Egy másik képen törpekrokodilust abajgat. Mögötte (ketrecben) egy felfuvalkodott gaviál keresi vélhetően a Gangesz — jóval észak-nyugatabbra fekvő — halaktól hemzsegő vizét. A gangeszi delfinek is érdekes teremtmények, vakon lokátorozzák a préda fellelhetőségét. Az ortodox-szakállú Borneói bölcsen helyesel, kezembe nyom egy jéghideg Bintangot. Ez az indonéz Dréher. Finom, komlós, enyhén észteres utózönge, a maláta-kontent kellemesen bizsergeti szájpadlásomat. Megmutat még egy Maoke-hegységből származó univerzális kapát (földművelésre, túrásra, ölésre egyaránt alkalmas), egy sisakos kazuár femúrjából (combcsont) készült faragott filéző-kést, egy disznóagyarból és kagylókból készült nyakláncot (a törzsfőnök fia cserélte el a túranadrágjáért), ill. egy-két érdekes totemet, amelyek eléggé karvalyszerűek. Tizenöt éve ismerem ezt a pernahajdert. Együtt másztunk fára vele, kamaszkorunkban, medve elől a Hargitán. Erre hazajön nekem a pápuáktól. Kiiszom bintangomat, barátian szikrázik a monitor, az ablakból átlátok a Dunán, egyenesen a Hajós Alfréd uszodára. Szinte látom jövőjét. A roppant kelet-ázsiai gyűjteményt. Végezetül elmondja, próbálta a bételt: gyömbért kell rágni hozzá, hogy a bódító termés kesernyés mellékízét legalább valami fanyar frissesség elvegye. A nyálelválasztás mértéke rendkívüli. Buai! — ennyire emlékszem így, fotók nélkül. Így hívják pápuául a bételdiót.
Mindezek ellenére édes-savanyú hét volt. Csiszolódunk J.-vel, próbálgatjuk egymás hatóköreit. Beszédben, elmehangolásban, paplanmezőben. Bioritmusunk megegyezik. Alapkarakterünk önzőségein kell hangolni. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, elővettem a lefújozott — erre az útmenti időminőségre jellemző — középső arkánumot (cancer / aquarius): „A tojás burka kicsi már, nem kínál védelmet a szerepszemélyiségnek. Ugyan a táj, ahová került, szubjektíve lehet hideg, de az első virágokat már látni, egy kezdődő nap hajnalodik. A nap erősödő fénye néhány hónapon belül eltünteti a havat. Bár nem akarod tudomásul venni, hogy a védettség ideje elmúlt, fejlődésed már régóta esedékes: legfőbb ideje, hogy kibújj a tojásból, felkészülj egy új fejlődési korszakra. Mivel mégiscsak félsz attól, hogy a túl szűkké vált formát elhagyd («de hiszen itt minden olyan kényelmes volt» — nyafogod), lehetséges, hogy a védőburkot erőszakkal, kívülről kell feltörni. Ám ha kibújtál a tojáséjből, értelemszerűen még hideget érzel, de ez hozzátartozik a Szepik-menti kultúrához. Idővel egyre több bintangod lesz, és lelked meg fog bételesedni. Ez — Platón szerint is — a legfontosabb, ami velünk történhet.” Nem, persze hogy nem esküszöm Shakespeare vándorára, a gyorsjárású égi pizza-futárra, a Holdra. Sóvárgás mint lételem? Újhold, telihold, szizigum — leggyengébb eme entitás. Előbbi alkalmával láthatatlan; elbújik a nappali fővilágosító elől. Az utóbbinál pedig — amikor hinnénk, végre dézsmáltat minket, szublunáris átutazókat — egyszerűen megszűnik „alkotókedve”, felhizlalta magát, középkori lakomák jóllakottja. A király lefordul a trónról. A következő kör újraemeli. Így megy ez. Ezért nem szabad esküdözni a „holdra”. Ezért fordította úgy Arany (aki ezüstből volt), hogy mindvégig okosabbnak látsszon Romeónál az erkélyjelenetek örökös tudora, a seggpír-bőrbe bújt bálvány, Júlia.