Gaston egy felhőtlen nyarat tölt családjával kies tusculumi birtokán, ahol idilli hangulatú, bukolikus verseket ír. Az élet finom, nemes örömeit élvezve önfeledten csatlakozik Epicurus bölcsész hízói közé. Elmélyül barátsága Rodolphe-fal, a festővel, a természet halkszavú, visszavonult papjával, aki ecsetjével épp a zodiákus jegyeit eleveníti meg háza mennyezetén. Gaston hullámzó metrumokban veretes versbe önti a témát

Rodolphe és szőke, szeszélyes felesége, Miranda, a grafikusnő egy Ister-parti csónakházban állítják ki műveiket. Társul hozzájuk Mario, a jókedvű sportember, gombagyűjtő és nővadász is, aki űrlakókról, asztronautákról és meztelen, vörös sörényű csinibabákról pingál giccses képeket, melyek jóval kelendőbbek, mint Rodolphe mély értelmű, egyszerűségig letisztult, hivalkodás nélküli festményei. Elméletileg a művészkör tagja Simon, a háborodott zseni is, ám ő, ha ritkán kapatosan felbukkan, házasságot ígér minden útjába akadó nőnek tizenhárom és kilencven éves kor között, majd hajnalban Mirandáék házának alagsorában ágál gesztikulálva, és képzeletbeli beszélő partnereivel vitázik

Rodolphe a csónakházban bemutatja Gastonnak a nyájas, kövér Osmint. Osmin az esti tábortűznél andalító dalokat énekel gitárpengetés kíséretében, és rabul ejti a társaságban lévő romantikusan merengő hölgyek: Chantal és Miranda szívét. Hamarosan azonban megérkezik a nótás kedvű képkeretező nyűgös, tönkrement idegzetű felesége, Olga, ki minthogy savanyú bora a társaságnak nem ízlik, hazaparancsolja virágos kedvű férjét. A dalnok többszöri felszólításra sem hajlandó engedelmeskedni, mire a keserű asszony sértetten elrohan

Olgáról kiderül, hogy verseket ír egy kis kapcsos könyvecskébe százéves rigókról, rege-rókákról, rajokban gyülekező varjakról és a természet más ártatlan gyermekeiről. Csupán a kaszáspókoktól irtózik, akikkel már többször alaposan meggyűlt a baja. Gaston villájában valóságos kis költői műhely kezd alakot ölteni, hisz hősünket Olgán kívül a titokzatos poéta, Felix is gyakorta meglátogatja alkotásaival. Ám Felix találkozása Olgával kisebb drámával ér véget. Társalgásuk közben a költőnő hirtelen, minden indoklás nélkül felugrik helyéről, és kiszalad a kertbe, ahol kezében egy bumfordi követ szorongatva hosszan rázkódik a zokogástól. Később elmondja Gastonnak, hogy barátjával együtt szörnyen megalázták, mert az este folyamán nem valós súlyuknak megfelelően kerültek szóba az ő Elizabeth Browning-mélységű versei

Olga egyre inkább beavatja Gastont legbensőbb világába. Megmutatja neki a különös alakú köveket, melyeket szenvedéllyel gyűjt az Ister partján, és kitartóan faggatja, hogy mit lát bele az egyik ormótlan darabba. Gaston fantáziája roppant csekély lánggal pislákol. Olga elárulja származása titkát is, feltárja, hogy egy operettszerző és egy szobacica törvénytelen lánya. Elmondja azt is, hogy a Tusculumba tartó vonat egyhangú zakatolása tette költővé, munkából hazajövet kezdte ritmusba rendezni a szavakat

Olga és férje, Osmin kapcsolata kritikus pontra jut. A zenerajongó képkeretező egy kis kuckót alakít ki magának házuk tetőterében, hogy elbújva kedvteléseinek élhessen. Ennek egyik legsürgetőbb oka, hogy felesége már egyre nehezebben bírja elviselni az Osmin által buzgón hallgatott liverpooli gombafrizurás huligáncsapat zajos lemezeit. Osmin a baráti összejöveteleket is ebben a zugban tartja, hová egy korlát nélküli létrán lehet feljutni. A tériszonyban szenvedő Gaston csak szörnyű félelmek leküzdésével képes felvergődni, a helyiség belmagassága pedig nem teszi lehetővé, hogy benne fel tudjon egyenesedni. A vendégségek idején Olga általában duzzogva távol tartja magát a társaságtól. Egy alkalommal mégis vacsorával kedveskedik a meghívottaknak, ám hogy ne bízzák el túlságosan magukat, egy hatalmas késsel szeleteli fel a húst előttük, melyet az étkezés egész ideje alatt fenyegetően lóbál

Miranda, nővére, Jessica és Rodolphe ősi sicambriai regéket megjelenítő freskókkal díszítik Tusculum piszkos vasúti aluljárójának falait, hogy a helyi lakosságot megörvendeztessék. A tudatlan tömeg azonban hamarosan obszcén firkákkal rútítja el a színes, játékos, vidám alkotásokat. Az aluljáróban rendezett kiállítást Gaston nyitja meg, és a vernisszázson a baráti társaságon és a gyülevész sokaságon kívül jelen van a helyi tekintélyes, konzervatív polgármester és éltes felesége is. Hamarosan felbukkan Felix, a titokzatos költő is, aki reggel keményen összeszólalkozott idős szüleivel, akik ezért kitagadták otthonukból. Felix azóta mérhetetlen mennyiségű bort fogyasztott el, és így indulatai a megnyitón szabad utat nyernek. Haragos szavakkal marasztalja el a polgármestert, egykori iskolatársát, mint politikai szélkakast, s, mint gyermekkoruk idején, kihívja bunyózni, méltatlankodva rikácsoló feleségét pedig tömören vén ringyónak titulálja. Az őt mérsékelni igyekvő Chantalt otrombán fellációra szólítja fel, és tucatnyian birkóznak vele, nehogy nekimenjen Osminnak, ki szintén békítgetni próbálja. Az összesereglett helybéliek mindebből semmit nem értenek, ők különben is azt hiszik, hogy falugyűlésre jöttek, és a polgármestert panaszos ügyeikkel ostromolják. Miután Felix kíméletlen kritikával illette Olga költeményeit is, átkozódva távozik. A jelenlévők egy pillanat alatt szétfutnak, Gaston pedig az Ister partján sétál Olgával és vigasztalja. Itt ismét útjukba akad Felix, aki Lear királyként dühöng a viharban. A tragikus pózban szavaló férfi beszámíthatatlan állapotában egy meglehetősen meggondolatlan kérdést tesz fel Olgának és Gastonnak, melynek még súlyos következményei lesznek. Megkérdezi, hogy szerelmesek-e egymásba? - Miért ne? - feleli Olga

Gaston nem tudja kihagyni az újabb hódítási lehetőséget. Este a társaság Rodolphe kertjében a nyarat búcsúztatja. A költő félrevonul a többiektől, még Olgától is, és hagyja, hogy átjárja az élet mámoros érzése. Ám a dévaj, kaján Robin pajtás is a közelben tartózkodik. Mikor hősünk ujjongva elindul, hogy az éjjeli égbolton megszemlélje a fenségesen ragyogó Nagymedve csillagzatot, nem veszi észre a lába előtt tátongó gödröt, és mint Thales, a hajdani bölcselő, a mélybe zuhan. Az árok alján ő is hallja az egykori cselédlány huncut kacagását. A költő csontjai szörnyen sajognak, és bizonyosra veszi, hogy eltört a lába. Miután segélykiáltásait a vidáman mulatozó társaság nem hallja meg, nagy nehezen feltornássza magát a gödörből, bicegve elvonszolja magát a sértetten távozni készülő Olga közelébe, és ecseteli neki állapotát. Olga erre közli, hogy csak akkor számíthat további kegyeire, ha törött lábbal is lekíséri az Ister-partra andalogni. Gaston nyomdafestéket nem tűrő káromkodással reagál kijelentésére. Végül barátai nagysokára észreveszik az egyre kétségbeesettebben óbégató Gastont, és Osmin beszállítja kocsiján a székvárosba, egy ottani ispotályba. Az orvos megállapítja, hogy hősünk lába valóban eltörött, és kiírja másfél hónapi betegszabadságra

Lábadozása idején Gaston bűnbánóan felhívja Olgát, aki roppant módon örül jelentke- zésének, és elmondja, hogy már nagyon vágyódott utána. Buzgón látogatni kezdi a beteget, és apró ajándékokkal: víz alatti világot, havas tájat ábrázoló varázsgömbökkel és szív alakú édességekkel halmozza el. A költőnő mindennap új verseket ír hősünkhöz, melyek hamarosan félelmetes mennyiségűvé szaporodnak. Emellett a férfiról formázott versbeli személy teljesen önálló életet kezd élni, úgy hogy végül korban, termetben, habitusban, haja és szeme színében is jelentősen különbözik mintájától

Gaston már bot segítségével ki tud ruccanni lakásából, és Olgával a Neptun-kútnál beszél meg találkát. Olga közli, hogy szörnyű titkokat fog feltárni jámbornak tűnő férjéről, Osminról. Gaston ebből úgy érzi, hogy más nem derülhet ki a férfiról, mint hogy gátlástalan kékszakáll, aki előző hét feleségét megölte, és tetemüket elásta a pincében. Ehelyett Olga arról panaszkodik, hogy párja a kelleténél többet sörözik, és túl sok időt fordít zenehallgatásra. Elmondja, hogy már rendkívül nehezen bírja ki mellette az életet, és eltökélte, hogy egy gombapörkölttel átsegíti a túlvilágra, amennyiben Gaston hajlandó őt megszöktetni Borneóba. A költő rémülten hallgatja Olga terveit, és elhatározza, hogy elmenekül hálójából

Gaston egy borozóban bejelenti Olgának, hogy nincs értelme, hogy folytassák kapcsolatukat a régi formában, mert nem egymásnak teremtették őket. Olga gyáva, tunya sibaritának bélyegezi Gastont, aki nem meri vele megízlelni a szabadság csípős szelét alkonyatkor az Ister partján szaladva