Ünnep ez a Spanyolnátha-lapszámbemutató: az olvasók, az idősebb kollega és természetesen a debütáló ifjú poéták ünnepe, akiknek első kötetéről szeretnék szót ejteni. Bán Olivér: Minden állomáson és megállóhelyen, Puskás Balázs Élő szövet c. kötetéről.
Az öröm ideje e két kötet megjelenése, örüljünk hát együtt a két fiatal alkotóval, mi jövendő, potenciális olvasók avassuk költővé őket, jogunk és lehetőségünk ez, éljünk vele és helyezzük el homlokukon a képzeletbeli babérkoszorút, mint tették azt az ókori rómaiak. Nem véletlenül említem a költő-avatást, az én indulásom idején — a hetvenes évek második felében — költő- és íróavató volt az első kötet, később elveszítette ezt a funkcióját és lehetőségét, hiszen a kiadók elszaporodásával ma könyvet adhat ki boldog-boldogtalan, ha van rá pénze. Áthághatatlan dzsungel a könyvpiac — az volt persze Babitsék, József Attiláék idejében is —, ahol ezrével nőnek a nem kívánatos bokrok, fák, tenyésznek a bolondgombák. Nehéz észrevenni köztük az igazi értéket. Bán Olivér és Puskás Balázs könyve ilyen érték, jelzi ezt a rangos kiadó — Parnasszus — neve, a „fülszöveg”-írók személye, Zalán Tibor és Géczi János. Az ő nevük mintegy védjegye, márkajele, minőségi szavatolása a két kötetnek.
Remélem, az ítészek és az olvasók respektálni fogják a fiatalok teljesítményeit, feljutnak kiadójuk névadó hegyének csúcsára. Mindenesetre osztozom örömükben, sose felejtem azt az örömet, amit akkor éreztem, amikor a magam első kötetébe belelapozhattam és lúdbőrző gyönyörűséggel, egy szuszra elolvashattam elejétől a végéig, 1978 májusában a szirmai Nyárfa bisztró csatakos asztalánál... Első kötet, a szüzességünk elvesztése, izgalom, fájdalom, gyönyör. Cezúra, vízválasztó, amihez viszonyítani lehet, amihez képest van előtte és utána. Előtte általában folyóiratközlések vannak, izzadt próbálkozások, utána… utána ugrik a majom a vízbe. Az első kötet lehet és kell is, hogy költőavató legyen, de a második kötet mutatja meg igazán a tehetség természetét, jelöli ki a várható pályaívet. Az első kötet egyértelműen lehetőség, öröm inkább, a második igazolás, hitelesítés.
Valamikor a hetvenes évek derekán kérdezte esszéje címében Veress Miklós: „Az agónia lírája, vagy a líra agóniája?” Elsőkötetes költők munkáját értékelte. Efféle kérdést ma is sokan föltesznek, mint ahogy a Gutenberg-galaxis pusztulását is sokan hangoztatják. A 20. század második felét posztmodern kornak is szokták nevezni, a talán ötvenes évekkel kezdődő korszak vége, amely gyökeres változásokat hozott észlelési és gondolkodási rendszerünkben. Ezt a változást nevezzük a modernből a posztmodernbe való átmenetnek, másképp paradigmaváltásnak. A posztmodern legfőbb irodalmi ismérvei: a kimerülés, az anarchia, a szórtság, szöveg műfaj helyett, metonómia metafora helyett, az androgínia és immanencia. Ezek a jellegzetességek általában negatívak, de nem minden esetben. Az irónia például megszabadította költészetünket a fennköltség páncélruhájától.
A költészet, főleg a rendszerváltás óta veszített jelentőségéből. Hol van a hatvanas-hetvenes évek eufóriája, amikor szinte az egész ország olvasta, mondta Nagy László szépen zengő, metaforában gazdag verseit? Mára valahogy ez a szépség is megkopott, más fejlődési irányt vett költészetünk. Megkérdőjeleződik a Nagy László-i líratípus, a nemzeti őrszellemként funkcionáló, a lelkiismeret letéteményesének számító tradicionális költészet, az önmagát irodalmilag szavatoló, önigazoló nyelvi struktúra ellenében. Én nem török lándzsát egyik mellett sem, éljen mindkét irányzat szimbiózisban egymással az irodalom és az olvasók javára. Annál szebb a rét, minél több fajta virágot terem, egy szimfónia, minél sokszólamúbb.
Kárpáti Aurél írta egy hetven évvel ezelőtti antológia előszavában: „A mi korunk nem kedvez a lírának.” Pedig abban a hajdani antológiában olyan költők jelentkeztek, mint Radnóti Miklós, Weöres Sándor és József Attila. Vajon Balassiék, Petőfiék kora kedvezett-e? Történelmünk voltaképp sohasem kedvezett a költészetnek, ennek ellenére a líra nem sorvadt el, nem halt meg. Vas István himnikus soraival élve: „De van, mint végzet a magyar költészet: / Nem vesz rajta erőt a halál országa”. Hiszem én is, hogy a mai kedvezőtlen korban — amikor a politika diktatúráját a pénz diktatúrája váltotta fel —, tehát a monetárdiktatúrában sem hal meg a költészet, hiszem, hogy megteremti, megtermi a maga értékeit, s ezen értékek közé fognak tartozni Bán Olivér és Puskás Balázs verseskönyvei. E látszólagos kitérőben a társadalmi és irodalmi hátterét szerettem volna fölvázolni a két ifjú poéta első kötetének, remélem nem fölöslegesen.
Minden állomáson és megállóhelyen, ez Bán Olivér kötetének címe. Jó cím, mondhatom, egy kötet esetében fontos a cím, a jó cím. Ki ne hallotta volna már pályaudvari hangosbeszélőn a fenti mondatot, persze itt a megáll ige nélkül, aminek következtében enigmatikussá lesz a mondat. Tehát mi is történik, mi van, mi lesz minden állomáson és megállóhelyen? Megállunk? Süt a nap, vagy esik az eső? Emberek, utasok szállnak föl és le. A cím persze metaforikus, itt nem vasúti szerelvényről, hanem az életünkről van szó. Ám a költő kezéből kikerülve már minden vers az enyém, azt gondolok róla, amit akarok, amit nekem sugall, a költői szándék indifferens, csak én, te, mi, ti, az olvasók számítanak. Lehet, hogy éppen az én értelmezésemre mondaná a szerző Arany Jánossal szólva: gondolta a fene!
Bán Olivér versei szószegény textusok. Verseiben nincs semmi felesleges, annyira lecsupaszítja a szöveget, amennyire csak lehet, hogy még érthető legyen. Vigyáz arra, hogy ne kerüljenek bele költészetidegen elemek és eleget tesz az Erdély Miklós-i kívánalomnak, miszerint: „versírás közben el kell felejteni a költői magatartást.” Bán Olivér bízvást elkerüli. Versei kopárak, puritánok. Gergely Ágnest idézem: „A lázasan létrehozott műnek is hidegnek kell lennie, akkor üt igazán. Bán Olivér versei hidegek, s javarészük üt. A szavakkal, érzelmekkel, költői eszközökkel való spórolásban Pilinszkyhez hasonlít, de csak ebben. Versei megdolgoztatják az olvasót a kihagyásos technikából, implicit beszédmódból adódóan. Nekünk, olvasóknak kell megfejtenünk abból, amit elmond, azt, amit nem mond el, amit elhallgat. Arányosan, feszesen megszerkesztett kötet ez a három ciklusra tagolt hatvannégy vers. Bán Olivér versei nagyon is „bánolivéresek”, de amikor olvasom a verseket, én vagyok a vershős, mintha mégiscsak rólam írt volna, az én életemet mondaná. A kötet egynemű, koherens szövegegyüttes. Szelíd irónia, korrekt, pontos mondatok. Nem hiányzik a humor sem, idejön és azt mondja J. A., hogy játszani is engedd, szép, komoly fiadat. Engedi, sőt kéri erre. Befejezésként egyetértőleg idézem a Zalán Tibor jegyezte „fülszöveg” megállapítását: „Tűnődései, filozófiai fintorai, csavarásai és telibe kapott érzelmességei azt jelzik, hogy nem a helyét keresi az irodalmi kánon különféle polcain. Kijelölni készül azt. Legyen szerencséje…!” Úgy legyen!
Néhány verset olvastam már Puskás Balázstól folyóiratokban — akit Vass Tibor, a Spanyolnátha főszerkesztője indított útjára az Új Holnapban —, de kötetét csupán egy hete vehettem kézbe, még nem volt idő behatóan foglalkozni vele — impresszióimat közlöm most. Élő szövet, ez is jó cím, kifejező és metaforikus cím. Élő szöveg, az élet átitatta szövegek gyűjteménye. Móricz Zsigmondról írta valahol Esterházy, hogy a valóság eleven szövetéből tép magának egy-egy darabot versnek, regénynek. Mintha Puskás Balázs is ekként cselekedne, a valóságból tépi anyagát a versnek. Fiatal kora ellenére tapasztalt embernek mutatják versei, legalábbis ezt hitetik el velünk ezek a versek, elhiteti, ha nem is az és nem is törekszik annak látszani. Olybá tűnik, tapasztalt, sokat tudó. A líra a mintha tudománya. Hazudj, költő, csak rajta ne kapjanak!
Nagyon érdekes, és azt hiszem, pontos is, amit a könyv „fülszövegében” Géczi János ír: „Hihetetlen, de tudható: a latin nyelv, amelyen történetíró, orvos, költő és ezer más klasszikusok beszélnek, amikor még élő nyelv, nem volt arra alkalmas, hogy az egyszerű, a hétköznapi beszédet rögzítse. Arról a beszélt nyelvről nem tudunk semmit. A latin irodalomból hiányzik a tömeg sok-sok szava, meglehet éppen emiatt nincs a római elitén túli ismeretünk a rómaiakról. Puskás Balázs közönséges római.” A közönséges itt egyszerűt, sallangmentesen jelent, üzeni, hogy a szerző a köznyelv szavaiból, fogalmaiból építkezik. Puskás Balázs versei empirikusak, nem csűri-csavarja a szót, nem téved a pátosz kísértetkastélyába, ahol nem az látszik, ami van.
Nem túl nagy birodalom a Puskásé, de az szépen megművelt, a gondos, jó gazda keze nyomát viseli magán. Irónia lengi be a kötetet, a sorok mögül mintha Arany János bácsi somolyogna deresedő bajusza alól, a humor is meg-megcsillan. Pl.: betmen. Puskás Balázs versei mögött hiába keresem a múltat, a magyar költészet hét évszázados múltját. Első nézésre legalábbis nem találom. Kérdés, hiányosság ez vagy érdem? Ám, ha tovább nézelődik, kutakodik az ember, halványan földereng néhány arc, de mint a pára, hamar szétfoszlik. Kiss Iréné, Takács Zsuzsáé, de hát hogy jönnek ők ide. Jean Follen is eszembe jut, magyar hangja Illyés Gyula, de ő is hogyan, miért?
Puskás Balázsban földimet is köszöntöm, örülök, hogy a Bódva-völgy irodalmi térképére Perkupa, Szögliget után fölkerült Edelény is. Ízelítőül idézem egyik legkedvesebb Puskás versemet: Keserű: „kávéscsészémbe / leszáll az éj / fekete masszát / hagy reggelre az alján / elpárologsz te is / belőlem / sokáig érzem / hiányod / keserű / mint a csésze aljába / ragadt éjszaka.”
Kedves Olivér és Balázs, mindkettőtökre gondolva felelősséggel és derűsen mondom: Ecce poéta! További sok sikert kívánok!

*Elhangzott a Spanyolnátha őszi lapszámbemutatóján, 2006. október 17-én a miskolci Ifjúsági és Szabadidő Ház Ifi-Net Kávézójában