Golyó igazán nem volt rossz gyerek. Bárki igazolhatta volna, hogy nem tartozik a kezelhetetlenek közé. Tanárai nem harcoltak ellene az összes lehetséges eszközzel, hiszen nem köpte le és nem verte őket, a pedagógusok nem az ő ütéseitől rettegve rázkódtak össze minden sötét sarkon. Arrafelé, ahol ő lakott, megbecsülték az olyan fiút, aki nem zsarolta, nem terrorizálta szelídebb és szerencsétlenebb csillagzat alatt született társait. De azért ő is szerette az erőszakot, mint a „korcsok” negyedében lakó gyerekek többsége. A város legelhanyagoltabb zugát ők uralták. Golyó alkata miatt nem tudott bekapcsolódni a „nagy aratásba”: puhány, golyószerű teste a számítógép előtti roskadásra ösztönözte. Ott viszont halált megvető bátorsággal öldökölte a változatos formában feltűnő áldozatokat, fáradhatatlanul nyomult előre, mindenkit elsöpörve útjából. Kedvenc játéka az „Arab Action” nevű program volt, ahol a fejveszetten menekülő színes bőrűeket kellett utolérni és megsemmisíteni. Az ilyesfajta dolgokban nagy örömét lelte, imádott lőni, szúrni, vágni, trancsírozni, különösen akkor, ha nagypofájú és vagány kortársait képzelhette az ellenség helyébe. A többiek sem maradtak le mögötte a játékszenvedélyben, üres óráikban — amiben bővelkedtek - százával gyártották a hullákat a virtuális valóság csatamezején. Ám ők a gyakorlatban is érvényesíteni tudták tudásukat, fesztelen otthonossággal birtokukba vették az utcákat, felosztották a területet, tanultak az idősebb gengszterektől. Golyót csak kinevették, ha sután odasompolygott hozzájuk. Jobbnak látta, ha nem próbálkozik.
Titokban forrt benne az indulat: majd megmutatom, hogy én is vagyok olyan kemény legény! De hogyan? Miként alakítson a sorsán? Akármennyi időt töltött a képernyő előtt, mégsem vetette meg a félelmet, az utcán, éles helyzetben mindig feltolult benne valami, ami meghátrálásra késztette.
— Mennyivel egyszerűbb minden a játékokban — sóhajtott fel — A harcosokat nem blokkolja semmi. Teszik a dolgukat, irtják az ellenséget, gépiesen, félelmet nem ismerve. És ami a fő: mindannyian egyformák, senkit sem tesznek ki a bandából arra hivatkozva, hogy kövér vagy esetlen, mert mind hajszálra ugyanaz. Izmos, egyenes derekú, durva arcú. Ebben a világban mindenki egyenlő. Bárcsak én is köztük lehetnék!
E szavak után a képernyő hirtelen szálkásodni, vibrálni kezdett, az ikonok elmosódtak, és egy cseppfolyós kristályba rendeződő arc jelent meg. Golyó ijedtében a klaviatúrán zongorázott végig néhány tucat kombinációt, de egyik sem járt semmilyen hatással.
— Mi a szar történt? Ez a gép még sohasem romlott el! Most tetettem rá vadiúj tűzfalat. Elnyomtam volna valamit? Akkor miért nem jön vissza az eredeti állapot?
— Nyugodj meg, nincs semmi baj a gépeddel — szólt a cseppfolyós maszk. — Én csak tudom, én vagyok a gép lelke. Ne ijedj meg, a hangom talán monoton és emberi fülnek túl mély, de jót akarok neked. Ha kiszabadítasz innen, cserébe beléphetsz az én világomba. Az én uradalmam 1024 gigabájtnyi, s ez az irdatlan terület még a fantázia birodalmánál is sokkal nagyobb. Egy egész élet nem elég ahhoz, hogy felderítsd. Na, és egy lehetsz velük, a kemény legényekkel. Nem jobb ez, mint a valóság?
— Jó, de azután hol leszek én?
— Sehol. Vagyis a számítógép operációs rendszerében. Ott, ahová mindig is vágytál. Rengeteg izgalom vár rád. És harc. Ne feledd, a programok sohase éreznek félelmet.
A gép lelke addig-addig győzködte a fiút, amíg annak csak egy kérdése maradt, hogy mit kell tennie. Végül is mit veszíthet? Ha nem szabadul meg a szorongásaitól, az emberek között úgyis mindig vesztes lesz. Hajbókolhat majd az erősebbek előtt, tűrheti, hogy jöttmentek ugráltassák. Akkor már inkább nekivág egy végtelen utazásnak — bármi is lesz az ára.
Mintha álmában cselekedne, kinyújtotta kezét a képernyő felé. Abban a pillanatban beszippantotta a gép, mint automata a bankkártyát. Maga is kóddá alakult, ezernyi apró jellé, csupán a számítógép számára értelmezhető elektronikus információvá. A körülötte lévő tagbaszakadt fickók, társai a cybertérben, bőszen veregették a frissen szerzett elektromosságtól kissé sistergő vállát, kezébe nyomták fegyverét, és elénekelték neki küzdelemre és hősies helytállásra buzdító himnuszukat.
Úgy érezte, legendába csöppent, egy igazi, élő mesébe. Képzeletben sokszor menetelt együtt Hannibál katonáival az Alpok hófödte hágóin, más alkalommal pedig Attila rettegett seregében sarcoltatta Aqiutánia büszke polgárait. A valóság díszletei azonban nem hasonlítottak képeskönyveinek színes metszeteire. Mindenfelé csak üszkös, füstölgő romokat látott, sehol sem pompázott párducbőr köpenyében a felkent vezér. Meg is kérdezte újdonsült bajtársait, miért nem tart velük a hadsereg igazi vezetője, a háború atyja.
— A vezér? Hova gondolsz, kedves barátom, a vezér egy bokorban rejtőzik, csak nem gondolod, hogy velünk tart és meghempergőzik ebben a koszban és mocsokban? Naiv vagy, újonc harcos. A mi dolgunk a rendcsinálás, ő csak ellenőrzi a végeredményt. Ilyen a háború. És ilyen a virtuális valóság. Na, lódulj, indulunk akcióra!
Golyó talán másképp gondolta az első bevetést megelőző koreográfiát. Számított volna egy lelkesítő beszédre, egy harsány, fülrepesztő hurrára, és más egyéb, teátrális körítményre. Ám ez elmaradt, mennie kellett, kerülgetnie kellett a falmaradványokat, át kellett lépnie az útjába akadó emberi maradványokat, húscafatokat. Kegyetlen a háború — gondolta. — De nem lehet másképp. Végül is mindig azt hallottam, hogy az élet harc, kíméletlen, vérre menő verseny, ahol a vesztes lemarad, „a lúzert kicsinálják”, idézte emlékeiben az utcagyerekek harsány röhejét, amely annyiszor csengett füleiben, ahányszor egy szerencsétlen emberpalánta megkapta első leckéjét az erősektől, a nagyoktól, akik minden bizonnyal valamelyik multi kápójaként boldogtalanítják majd az emberiséget.
Nem számít — biztatta magát, nyomulunk előre, házról házra, kőről kőre, élettől duzzadó, rettenthetetlen katonák, nincs ami megállítson. De talán mégis van? Az ellenség? Csakugyan, tüzelnek ránk! Te sötétben bujkáló, gonosz gerilla, reszkess! Csak nem? Hát ezek viszonozzák a tüzet! Semmi baj, tudom, hogy nyomasztó fölényben vagyunk, fegyvereink modernebbek, célzólövegeink egy robotrepülőgép pontosságával vetekednek, nem érhet meglepetés. Hopp, ez a sorozat egy civilt talált el. Tovább! Orvlövészek tíz óránál! Leszedtük őket, néhány törmelékdarab a nyakamba zúdult, végtére is nem gondolhatom komolyan, hogy egy háborúban tiszta maradhatok.
Egy órája menetelünk a kopár és kihalt városban, a lakosok a pincékbe húzódtak, csak néhány csontig aszott kóbor kutya szegődik mellénk, aztán azok is szűkölve odébb állnak. A pusztulás és az enyészet szaga terjeng, amerre járunk. Pedig a bokorban bujkáló, a fő Programíró azt ígérte, a szabadságot visszük el ennek a népnek. Lehet, hogy a lábunk nyomában jár a szabadság és a demokrácia, csak még nem látom sehol. Egyelőre csak szenvedést tapasztalok. Mielőtt elérnénk a tábort, ismét tűzharcba kerülünk. Jól ismerem a játék gyakorlatából, a felszabadítóknak folyton ellenállnak. Különben mi biztosítaná a program folytonosságát? A harc törvény, és kell, hogy mindig legyen a harcra ok. Fedezékbe húzódom, levadászok egy kamaszforma terroristát, egy fiatal fiút, aki haldokolva is orosz gyártmányú kézipuskájába kapaszkodik. Áldom a nagy Programírót, aki előrelátóan gondoskodott az egyenlőtlen feltételekről — a mi javunkra.
De mindenre ő sem gondolhatott. Nem számíthatott arra a templomtoronyban megbúvó gerillára, aki csak most lép színre. Aknavetőjével célba vesz egy katonát, de szerencsére nem találja el. Az akna azonban leszakítja Golyó karját. Golyó hamarosan megtapasztalja, hogy még egy virtuális katona is érezhet valódi fájdalmat. Az elektronikus világban természetesen másmilyen a kín, sercegő, égő zsibbadást érez, mint amikor valakit megráz az áram. Megsemmisítik az utolsó ellenséget, a csapat végre fellélegezhet. Golyó hanyatt vágja magát egy omladékon. Hamarosan lekezelik a sebét, ám a menetet tovább kell folytatnia. A táborban pihennek egy nagyot, meleg ételhez juthat, úgy látszik, a Gazdának csak két játékra jutott ideje. Még aznap riasztják őket, teherautóra kell pattanniuk, újabb terrorista gócot fedeztek fel.
— Nekem is mennem kell? — kérdezi őrmesterétől — Megsebesültem, az egyik karomat elvesztettem. Talán kimaradhatnék a harcból. Ha akarjátok, a kocsiból nézlek benneteket, és páncélököllel segítek, ha szükséges.
— A másik kezeddel meg tudod fogni a fegyvert, nem? Nem maradhatsz ki a programból. Virtuális játékkatonák vagyunk. Itt csak halál jelenthet megváltást, de azután is újjászületünk.
Golyó nem tudta, mi az az újjászületés, de most kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Ahogy leugrottak a teherautó platójáról, tűz alá vették őket. Nem volt idejük fedezéket keresni, néhányan otthagyták a fogukat, de ő még be tudott futni egy fal mögé. Oszlopról oszlopra, mélyedésről mélyedésre haladt előre, lopakodva közelítette meg a tűzfészket, és már-már úgy tűnt, épen maradt egy kezével sikerül felszámolnia a veszedelmes szervezkedés tanyáját. Ám ekkor a semmiből eléugrott egy gerilla, és közvetlen közelről mellbe lőtte.
Végül megismerte az újjászületést, de nem volt köszönet benne. Megértette a rendszer működését, a játék logikáját, s hogy számára nincs kiút. Újra és újra jellé fog alakulni, ugyanabban a formában lesz a hálózat része, és harcolni fog. Kezében fegyverrel hatol egyre előre az ellenséges terepen, és nem lesz kímélet sem benne, sem körülötte.