Tata
Tatár Balázs János

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Tatár Balázs János
Latinos építkezés
Bajtai András: Az átlátszó város és Puskás Balázs: Élő szövet című köteteiről (Parnasszus Kiadó, 2006)
Két huszonéves. Két kötet. Két első kötet. Régen úgy tartották: költőavató. Most nem tartják sehogy. Előtte is költőkkel találkoztunk úton, útmellékeken, most mégis mondhatjuk: kötetes költőkké lettek — kis meghunyászkodással és helyenként korrekcióval. Fontosnak tartom ezt megjegyezni. Nem a patetikus hangvétel miatt, de mégis köszöntenem illik mindkettejüket, gratulálni és kezet fogni velük.
A kötetek bemutatnak. Két embert. (Most megint nem megyek bele abba a kérdésbe, mitől lettek ők költők, mitől két költő, mitől két ember Bajtai és Puskás.)
Az építkezés minden területével
Mérnöki pontosság — kezdeném, jellemzőként a szerzőre, kigondolt, átgondolt koncepció. Négy ciklusra bontja Az átlátszó várost. A Legőszintébb mozdulataim az első. 11 vers, mérnöki. Bizarr képekkel próbálkozik, hatásosan írja: jósolni neked tócsákból, mosolyból (Mint a mesemondók), de azt persze, hogy ez alatt mit ért, talán az egész vers bemutatása, mint ahogy a kötet egészével történő hasonmódú eljárás: botorságként hatna. Beleképzeli magát profán környezetébe és közben — itt még — önmagáról beszél, versei E/1-ben konganak, nem ironizál, nem hozza a szokásos trópusokat, egyszerűen pofán csap. Szinte mindenhol! A Legyen az angyaloké című költeményben ilyet ír: és ma, nem szívesen bár, de szavaimat is olcsón adom. Nem akarom azt mondani, hogy tökéletes, de tényleg nem találok rá jobbat. Legyen inkább: hibátlan. Néhol megszólaltat magából egy csepp Tandorit, madarakra utal, melyek mintegy körbelengik a teret, formát adnak bizonyos képeknek — főként a differenciálódás jegyében. Hogy hol ír magáról, hol ír a bizonyos teről, inkább nem akarom eldönteni. Jó így olvasni, döntetlenül. És aztán ír még egy kicsit egy miről is (hömpölygő mondatainkkal — Én örültem). És megint odacsap, nehogy lankadni támadjon az éber jegyzetelésem: Az asztalon hagyott szódabikarbóna még megbocsátható (Gondolni se). Nem akarok különösebben okoskodni, de azt a fajta várost, melyről a költő szól, még felépíteni sem könnyű. Teszi ezt Ő, hogy majd „mi” (, akik olvassuk) építkezzünk tovább belőle (mind a téglákból, melyeket elénk rak — még ezt is mérnöki pontossággal, odafigyel! —, mind Bajtaiból), rakjuk össze a komoly precizitással elkészített koncepcióból azt a tömböt, melyben utalásrendszere világossá válik. Folytatom a ciklust, idelapozok, odalapozok, keresem a szavakat (megint madarakról ír), találó, ahogy összeköti a szégyellni való álmokat a gyerekkori mackókkal és árnyékomat árnyékodért, ha engednéd, én mégis szökni hagynám ma éjjel ciklust záró soraival (Árnyékomat árnyékodért).
Aztán jön a következő ciklus, kávé kell (majd később a Puskás-kötet kapcsán látjuk, hogy nem is kell kávé, adja magától a figyelmet, figyelem nemlankadtatást a kötet maga). Időről is kezd beszélni az Aminek nevet adtam ciklusban, mégis az az érzésem, hogy itt valami őszinte jön majd és mérnöki. Legalábbis műszaki. Aztán az időkezelésnél belefog az utalásrendszer kiépítésébe, kijelöli a kedd van, fél hat (Az ő idejük) időpontját, megy tovább, nem hagy békén, pár sorral lejjebb már a napnyugta a szúnyogokéról mesél, tényleg mesél, nem érzem, hogy telnének a percek, ólmosítja őket. Nehéz ügy. Kezelni egyszerre a tudatosság ilyen fokú mélységét és azt a fajta precizitást, melyről fentebb már írtam. Megy neki. Méghozzá keményen vagdalja nekem itt a pontokat, vesszőket, mondatokat, tovább folyik az építkezés, de már tényleg nem tudom, hogy a földszintnél járok, vagy a kerület másik egységének tervezésénél, a várost egyszerre koordinálja. A De most az öröm című versben keretet szerez, nem mond igazából semmi újat (folyamatosan ezt hozza elém, körbejárja a témákat és megállapodik náluk, mondhatnánk: ma ez a trendi irodalom), mégis az első — Nem kerestelek. — és utolsó mondat — Pedig nem is kerestelek. — között a töménység nem aprózódásban, a technika nem kihagyással, hanem teljesen és könyörtelenül jelentkezik. Mondhatnám, megint mérnökien ír, de utálom ismételni magam (és mégis). Aztán megtalálom az első valóban érthetetlen verset, Néha sietni kell címmel. Pánik jön, megy, szaladgál, nem értem. Úgy gondolnak ránk, ahogyan mi a hamutálakra. Még mindig nem kapizsgálom, mit akar, honnan hova, meddig miért. Ezt így egyszerre mind, ahogy a csövön kifér. Aztán kezdem ezt a valóságos szürreált (k. kabai lóránt) összepakolni, egyszerre jönnek a képek, mint egy montázsban, a címmel még baj(t)aim (vass tibor) vannak, de minthogy én is sietek, a megértéssel (is), ezért nagyjából helyrepakolom magamban a szöveget. De megakasztott, tény. Meg- és kiakaszt néha a képeivel, távoli fogalmakat, tárgyakat köt össze, asszociációs sorait nem mindig érzékelem, hogy jutok el egyről és közel sem a kettőre, hanem valahol a pí környékére. Mert ezt csinálja, hagyja, hogy egy ideig kövesd, aztán bumm és valahogy így lesz a csokápik. Vagy hogy.
Lapozok. A küldetés lehetetlen című opusz következik. Megint akadozok, mondhatnám: értetlenkedek. Eltalálta! Ezt írja: Gyógyítani jöttem, de a titkot, akár a szerelmet, még nem merik rám bízni. Érdemes a közelit figyelni, hogy építi bele a minimális mondandójába azt, amitől igazán fekszik az egész. Közelivel igyekszik megvilágítani, fókuszálni, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel, mert megint meg kell állnom meg szoktam, sőt élvezem ezeket a megállókat, leszállok, várok a következő járatra, majd utazok egy kicsit és megint le… újabb követhetetlen áthallások a Puskás-kötet utazásmániájával), csak akkor merek igazán szólni, ha úgy érzem, a mellettem álló néni is érti miért szálltam le és várok egy másik buszt. (Azt persze meg sem említem, hogy közben a város továbbépül, közeledik az avatás — gondolom én.)
Aztán elkezd végre magától írni, a városról, A visszaút című darabban Hogy térkép nélkül barangoltam be a várost — elhanyagolható mondatok (pedig olyan az egész, mint Móricz Úri murija, minden a helyén, nem szabad kivenni semmit), aztán értekezik. A Valami történt-tel zárja a ciklust, de csak a vers legvégén értem meg: mire ment ki a játék. Eddig húzta, halasztotta, hogy megmondja nekem (, mint olvasónak), hogy viszik, viszik a tárgyakat, amiknek nevet adtam a sötétben (cikluscím). Jó, értem. Erre mondtam: utalásrendszer. Fáradok. (És még a vége messze, haj.) Rendellenes éjszaka címet adja Bajtai harmadik ciklusának. Eddig kivétel nélkül magát írta, vagy a kedvesét, vagy pusztán csak egy teről beszélt, akit nem definiált. Most vált, fiktívnek tűnik az ő — de gondolom a szerző tudja kire vonatkoztat. Kihez is. Nem akarok belemagyarázni, de mégis távoli az őszinteségétől ez a fajta hang. A ciklus 8 versének első mondataiban fellelhető gondolta igei kijelölés erősít meg abban a hitemben, hogy tudja mit ír. És tényleg tudja! Nézzük apránként: szaloncukorpapírba csomagolt szavak (Nem az a nap); de csak miután testét egészen ellepték a csigák, tudott újra elaludni (Miféle titkokat); páratlan napokon a keresztnevek semmit sem jelentenek (A hegy árnyékában); üvegek száraz csöndje (Mintha volna még történet); hangjában nyárral, tenyerében téllel (később pedig:) a szerelem metaforája fém (Titokban indult). Nem részletezném képalkotási technikáját, csak egy tényt szeretnék leszögezni: ezeket a kapcsolatokat nem akárhogy hozza össze, titkon félek kicsit, hogy majd meg akarja magyarázni de közben csak csodálkozok, mennyire helyre kerül minden itt, mennyire megértem mit akar: közeledni, mégközeledni, nagyonközeledni, aztán ideérni.
Vagy ezt csak a negyedik ciklusban próbálja meg? Vetkőzni legalább címet adja, újabb tény: a város kész, most már másra is lehet figyelni. Így is kezdi a fragmentum-orientált verset: Így vagy úgy, de elölről kezdeni mindent (Miután megjöttél), egyszerre törli el az eddigi kialakult akármit és tesz a helyére egy bármit. Kissé magamat érzem leírva (és mosolygok is rendesen, ahogy tőlem telik) jegyzetelni, ahogyan arcom elkenődik. Voltaképpen Bajtai itt olyat tesz, amit még nem tapasztaltam a kötetben. Sűrít és bővít egyszerre. Hogyan? Képeket sorakoztat egymás mögé (alá, felé, elé…) és létrehoz egy koordinátarendszert, amiben pontosan meghatározza a minden helyét, a semmit esetlegesen kihagyja belőle, még az origónak is más nevet ad, átnevez, átnevet, kiröhög engem. Önfeledtem röhög a képembe, hogy okkal tehessen majd pontot a végére — később. Mármint mind a röhögés végére (talán ez lenne a Reményik-féle lecsendesült higgadtság? — E. Nagy Sándor szavait idézve), mind a mérnöki képdzsungelének végére. Ebben az utolsó részben különösen sokat vizionál, látomásosságra nincs ok gyanakodni, mégis mikor olyan fut elém, hogy hosszúujjú esők (Rombolni is talán), akkor megnyugszok kissé: költő. (Nagyanyám szokta mondani, hogy ma nincs művészet. Na igen, ha ezt odaadnám neki, pláne a Puskás-kötettel együtt… Még inkább nem lenne szerinte. Nekem meg tetszik.) A Mintanő című versben szójátszik. Így kezd: Mered vagy nem mered, aztán így fejezi be: Marad, nem marad. Vagy mellényúltam és most mond is valamit? Vérző fejű kábeleket szórt volna szét a járdán — oké, mégis csak beszél Bajtai, finoman szól, nem kifejezetten a szóhumor van előtérben (bár nekem kiszúrta a szemem), hanem a szeretkezés utáni állapot, nem a közvetlen utána, hanem sokkal, többel, mondanám: egy bajtainyival utáni. De valami irónia mégis van a közelben, kicsit odébb így ír: etessem a bennem élő páratlan ujjú patást (…) vagy fogjam be inkább számat, és tűrjek, mint egy szórólaposztogató (Menjek-e utánad). Azt bátran mondhatom, hogy a kötet egészében lélegzik egyfajta humor, inkább fekete, mintsem érteném, de ahogy már itt, ilyen felszabadultam, sokkal letisztultabb (értsd: számomra is érthetően) él ezzel a pennával, az tetőz. A Szóval furcsában megint fragmentumokból építkezik (fragmentum-várost hoz létre?), talán a legkedvesebb képének könyvelhetem el magamban a kötetéből: a gyerekek szétázott teásfilterekkel aggatják tele a fákat. Aztán, hogy a várost elhagyva, talán készen lévén visszatér gondolatban — mintegy felavatni azt — mennyi az utánérzés ebben az átlátszó városban — és aggódom a hidakért. (Bízom benne, a hidat nem akarja felavatni.) És nem hagyja annyiban a várost, önállóéletrekeltetten se, nem, neki itt dolga van, tudja: ezt az összefirkált papírvárost és a kishitű lakóit (Kifordított álmok) irányítania kell, bűnözés, katasztrófák, miegymás. Ja meg a fertőtlenített trapézok.
Külön érdemesnek tartom a kötet utolsó versét egy hosszabb bemutatásra, nemcsak a kötet apropóján. Nem, akinek ajánlják (Nemes Z. Márió) és a szöveg közötti összefüggéseket keresem — hanem a részek összefűzését célzom meg értelmezni. Ilyet nem találni máshol a kötetben, sehol nem bontja meg az egységeket, ha sorkihagyással is él, akkor is tudja, hol járt, hova tart, mit akar. Itt is — csak itt bont és egyesít, követeli a figyelmet, szinte harsog — visszafogottan persze. …a lassan rád boruló falak. * A félelem tart életben. Asszociál, beborítja a te(re)t és utána folytatja a fokozást, nem hagy békén! … mint egy táska, amit a csomagmegőrzőben felejtettek. * Kipakolni egy elvesztett női táskát. (még ezt is ideteszem:) Hentesmunka. Itt már konkrét, előbb egy hétköznapinak tűnő tárgyról beszél, utána kijelöli annak helyét (és mikéntjét is!), az pedig, hogy még megtoldja Vasadi Péterből, a kötet fülszövegét írójából ennyit vált ki: Kitűnő. Szerintem ez mindent elmond. További rész-egész kapcsolatok: … hátha egy nap visszatér egy ismeretlen nő. * Mert megkívánok más nőket is, néha nem vagy elég nekem. Itt az időben vált, a következőnél a térben (újra): Én már jártam a tapéták mögött. * A városok a tapéták mögött.
Ez az össz-pimaszság képes áthidalni az épeszűség határán fekvő hullát (jelenesetben engem) azzal, aki alkotta mert most már a város, mint lény (transzcendencia ide vagy oda, tényleg felettünk áll, önkormányzat, kormány, tudjuk jól, még ha átlátszó is) létezik, szívja a levegőt (szmog?) és elhelyezi önmagában a költőt, a költő Bajtait, méghozzá így: Sztriptíztáncosnő vagyok, az évek alatt legalább vetkőzni megtanultam. * Ébredés után türelmesen megvárom, …A vers innentől önmagát írja, a kötet innentől létezik, létezni hagyja lényegét, a város épül, bővül, aztán a haza meg kékrederüli önmagát.
Panem, circenses et Puskem!
Textus a vivid — akinek ezen szavak nem mondanának semmit, vesse össze Puskás Balázs kötetének címével. Élő szövet, visszafordítva a latin címet, akár az alábbi megfelelőkre is találhatunk: textus — vég, úszóhártya, rotációs henger, pókháló, penge, szövedék és szövet; ugyanígy a vivid — életteli, eleven és élő. (Így a visszafordítás után a kötet az Eleven rotációs henger címet is viselhetné — ha volnának még latin (vissza)fordítók.)
Géczi János, a kötet hátsó bortóján szereplő ajánlót jegyző író így mutatja be Puskást: „közönséges római”. Minden bizonnyal a hétköznapi beszédben élő szövetről aligha eshetett szó, mint ahogy a többi költői kép is inkább modernségére hajaz, azonban grammatikai rendszerében (is) valami merőben mást, követhetetlen zsánert tesz elénk. Teszi ezt úgy, hogy közben marad ideje egyenként — mondhatnám sejtről sejtre — tanulmányozni a szöveteket. A kötet 5 ciklusának ívéről, annak vonulatáról idősíkon nem érdemes beszélni. (Puskás nem foglalkozik az idővel, Bajtai kötetétől ennyiben is tér el.) A haladást, néhol a feloldozást, feszességet megfigyelni — emberi munka. Ha nem is versről versre, de a fontosabb motívumokat, íveket megkísérlem bemutatni, helyenként a 2006. november 10-i edelényi Városi Könyvtárban tartott kötetbemutatót mankóul hívva (Berka Attila, a Spanyolnátha olvasószerkesztője beszélgetett Puskás Balázzsal).
Kötetcímmel kezdi ciklusainak sorát, élő szövet. 11 etűdverssel (Berka Attila) indít, a rejtőzikben a kötet életében betöltött helyét, miről is fogunk olvasni, mit mutat majd be: néhány kedvenc pillanat — és tény, az első ciklusban még csak kedvenc pillanatokkal találkozunk. (Bár kérdéses lehet, hogy Puskás hogy emlékszik a kevéssé kedvenc pillanatokra, használná-e rájuk a kedvenc jelzőt.) A verset a kötet egyik legtöbbször hangoztatott képével zárja, belakja egész lényem / mint reggelente / az első korty forró kávé / ahogy végigfut ereimben / az optimizmus. A kávé, mint kezdés, lendületet ad — tudjuk; ámbátor érdemes megjegyeznünk, hogy ez a lendület meddig képes fennmaradni, mire használja később ezt a fajta optimizmust a szerző, mennyi marad belőle a kötet végére (erről majd a jelölt helyeken). Tárolja azt. (Mint fentebb megjegyeztem, itt nem lesz szükség külön kávézgatni, ellát vele a szerző.)
Berka Attila hívta fel figyelmem a kötet másik vezérmotívumára: az utazásra. Az utazás. Mindig, mindenhonnan, mindenhova, de Puskás megy. Vonatozik. Busszal közlekedik. Villamoson van. Távolsági busz. Satöbbi. Az első ciklust értelmezhetjük egyfajta prológnak az egész kötethez (11 versnyi prológ), mert lényegében itt mondja el az alap-definíciókat magáról, a létezésének evidenciáiról, valamint arról, hogy mennyiben élő és mennyiben szövet (valójában élő szövet-e?) a tudata. Ezt támasztja alá a zsebemben gyűlnek című vers, melyben az utazásról ír először, de egyből összegzi is azt, nem létezhetetlen mivoltáról, az alatta történő események/gondolatokról (mint ahogy majd később teszi), hanem magáról az utazásról, kiemelkedően: otthonosan mozgok / edelény és budapest között / zsebemben több száz kilométernyi / összegyűrt emlékkel. A távolságot fontosabbnak tartja, mint az időt, míg előbbire emlékezni fog (talán épp kedvesétől való egyre messzebbre kerülése miatt), addig utóbbival nem foglalkozik, nem méri, ritkán beszél róla a kötet alatt. Ha meg is említi, kis intervallumot használ (gyakori a reggel és a hajnal képeinek az ébredéskor való említése), rövid terminusba sűrít. (Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Bajtai-féle városban kiemelkedő helyet — talán egy egész negyednyit — jelöl ki magának, gondolom nem tudatosan, más jellegűleg mégis konvencionálisan beleillik.)
Helyet kapott a kötetben egy vers, melyet minden kötetbemutatón elolvastatnak Puskással, mindig elmondják, hogy ezt csak egyedül ő képes felolvasni és az ő szájából üt igazán. Akinek akárcsak egyszer is szerencséje volt a szerző közelébe férkőzni, bizonyára érti, mire utalok. A betmen dala című opusz valóságos becsületkódex. Önirónia és Ady-éhség. Cseppnyi modern és csöppnyi antikvitás. Hallani kell.
A ciklust záró prototípus című versben mondja ki egyedül élő szövet, így zár: a belső fémváz hiányán / lehet hogy nem is vagyok. Kérdezhetnénk ráérősen, hogy akkor most létezik-e Puskás Balázs, vagy valami fantomképet jelenít meg (elbújik-e a Bajtai-város sikátoraiban), anonímuszt akar-e magából csinálni, ha már igen, akkor miért nem mondja meg nyíltan (költői dekadencia)? Nem akar nem létezni, össze akar zavarni — kezdeném, ha biztos volnék a dolgomban. Nem könnyű azonban elintézni ennyivel, közelebb kell menni és megnézni az arcát. Látni rajta a mindig bujkáló (jó értelemben véve) gyermeteg mosolyt, hogy azért meghecceli az olvasót, hátha a kávéjától ébren maradva többször is eljut ehhez a vershez és megérti majd. (Török-Szofi Lászlót idézte Berka Attila: ha valaki végigolvassa a kötetet, akkor jó két hétig nem is kell kávét innia, annyiszor szerepel benne a kávé vagy a kávézás rítusa valamilyen formában — fentebbi tézis ehhez is köthető.) És a megismerést az alábbi sor teljesíti ki (vagy épp véghetetlenül zavarja össze — kinek mi) egyetlen ponttá zuhannék össze.
Ezzel az egyetlen ponttá összezuhant Puskással már a kiskifli-nagykifli című ciklusban találkozunk újra, ahol a legtöbb — és merem állítani talán legerősebb verseket is — mutatja be. Így képzelem — mondja az első vers címében, és a kötet ívéről írtak érvényesülnek. A második ciklus egészét áthatja egyfajta létkeresés, tudatosságkeresés és közben a költő önkeresés és —megtalálása is. Ahogy kialszik az izzóban a szál / naponta nehezül a csend / szövete egyre sűrűbb — (néha tudományos-) felfedező hírébe állítja magát Puskás, a rómaiból talán most egy spanyol kereskedő-felfedező (alkalmasint tudós a hajóján) úriember lett.
Továbbra is utazik, most épp vonatról ír, pályaudvarlás kisciklusa előtt azonban álljunk meg egy kicsit. Három versből áll össze,: az (egy személyes) az (egy szem éje) és az (újra) darabokból. A hármat kompozícióba úgy foglalja, hogy az utolsó sorokkal köti össze a következő első sorait, különleges, önmagát reprodukáló mátrixot hoz létre, mert a harmadik egység az első kezdésével ér véget. Befordulásról szó se lehet pusztán a forma kapcsán, nyíltan kimondja Puskás: meg fülbe / súgva csak hogy / a fontos / nem a vonat / / a személy (egy személyes). Az utazás csak maszk, elrejti mögé a személyt, egyszerre játszik a személyvonat és a gyorsvonat szavakkal és közben végtelenül egyszerű és szerethető alakot mintáz, természetesen a személyről. (Fontos kapocs Bajtaival. Ő nem beszél konkrét személyekről, elfedi arcukat, mégis kijelöli a helyüket, mozgatja őket. Puskás ezzel ellentétben pont az arcokat skicceli fel, kevésbé mozgatja őket — csak az utazások alkalmával, de akkor is inkább a sajátját.)
Újból utazás, kissé csapongok én is, hol ide nyúlok, hol oda, hol meg szimplán ki. Gyors a kötet, lapozom, kapkodni nem akarok, inkább kiélvezem minden cseppjét, mint a kávénál. Ez sosem hűl ki, még szerencse. Három vers, megint közös nevező, utazás, végigegyszerűsítek vele. Nézzük, mi marad. Értjük egymást / egyetlen hang nélkül / olvasunk szájról / szép dolog (buszablak); a hangodnál több / kell hogy itt legyél (…) pár hajszál / s az illatod / ittmarad hogy emlékezzek (kétszázhúsz); nedves csókkal ünnepeltük meg / a járdán kikerült meztelen csigát / megtárgyaltuk a duna-parton (séta). A testi érintkezés megléte (vagy épp annak hiánya), melyről hallunk foszlányokban szólni, az érzésem mégis, hogy Puskás megint játszik, most épp komolyan, az utazást kihagyva a versekből sokkal mélyebb dolgokra akadunk.
Mint ahogy a meztelen csiga is objektív, ugyanúgy válhat személyes (és saját, sőt inkább szuberszubjektív) emlékévé a párnak — akiket folyamatosan követünk, mondanám velük utazunk, ha nem mindig különutaznának — az a pár hajszál a másiktól, vagy épp a némán mozgó száj. Puskás eltalálta, megfogta a lényegét, sokkal közelebbi ez a fajta költészet, mint a túlkonkrét és kevésséelvont, ez kell. (Kenyeret, cirkuszt és Puskást a népnek!)
A játszadozáson túl undorító dolgokat is olvashatunk — persze az előbbi kijelentésemben igyekszik bujkálni irónia! Puskás így ír: a konyhában két angyal cigarettázik / / lerágott körmeiktől / ropog a padló reggelente (a konyhában két) — hogy mennyire emberközelinek és egyszerre — távolinak is tűnik ez a kép, azt mi sem hangsúlyozhatja jobban, mint ahogy pár oldallal később a minél mélyebbre című vers befejezése: szájból szájba a lélek / nem csak hálni jár. Költői mivoltot, az egyszerű (közönséges római) magatartással egyesíteni szebben talán nem is lehet.
Kihangsúlyozza, hogy bár angyalokról beszél (utalva a két szerelmesre) azok mégis földiek — nem földhöz ragadtak! — és a padló reggelente talán izgalmukban (rejtett erotika is akár) rágott körmeiktől ropog. Az pedig, hogy mivel tudnak rágni — evidens: szájjal, az a másik idézett részben kerül előtérbe, mondhatnám erős belemagyarázással, hogy szájból szájba a köröm is járhat… De azért, kérem, mégse! A képeit indokló Puskás mit sem törődve a kereszthivatkozásokkal, könnyedén és egyszerűen, végtelenül megkönnyítve az olvasó dolgát: ír. Mindaddig, amíg az olvasó nem akarja megérteni, hogy a szavak mögött milyen lehetőségek bújnak meg. Puskás sosem dönti el, merre akar menni, befordul, lebukik, feljön a víz alól, de nincs döntés. (Járkál sikátorról sikátorra.) Azt az olvasóra is hagyhatná — de még ennek a lehetőségét is elveti, precíz. Második ciklusát a legkisebb című darabbal zárja, melyben felleljük a ciklus címét, melyet egy szocreál emlékkel köt össze, valamint az ívet továbbhúzva (feszítve?) magyarázza meg kinek volt ő az, ami (és ki az neki, ami): kiskifli-nagykifli / szoktad mosolyogva / és a legkisebb matrjoska baba / / mondtad én vagyok neked.
Így: külön. Mindent szétválasztani igyekszik, töri a tükröt, maga és a kedves képével együtt. Név más ok-ban így ír: megszokhatatlan / / nekik sem vagyunk ők / ő és ő / így: külön / két darab / egyes szám / / és egy harmadik személy. A kedvenc pillanatok, melyről az első ciklus kapcsán írtam, valahol itt törnek meg, az ív teljesnek tűnik még, a kezdeti optimizmus nyomokban fellelhető (a harmadik személlyel pedig nem érdemes foglalkozni). Mégis pont a megszokhatatlannal jelöli ki azt a tudatosságot, mely egyszerre fájdalomba csap, egyszerre paradigmát vált és egyszerre megoldatlanná tesz egy lezárást — mint tudjuk: ez már csak így szokott lenni. Erről az időszakról keveset beszél a szerző. (Mint Berka Attila is említette: nem véletlenül ez a legrövidebb ciklus a kötetben.)
Másképp nem képes lezárni a kapcsolatot szoba mélyén / parazsad fölizzik / hamuja hangtalan porlad / szét te belül (szét te belül). Nem képes kipihenni magából a kedvest, emlékszik rá, megérti azokat az összefüggéseket, amelyek miatt születnek a versek (majd a kötet is!), ugyanakkor keserűen szól: szembogara épp visszazárja szárnyait / megpihen minden / belenehezül hiányodba. Mit lehet tenni ilyenkor, veti fel kissé bújtatottan a kérdést, vagy inkább csak egy lehetséges utat mutat: visszatér a kezdethez, újból a kávéhoz nyúl (mint valamilyen drogkészítmény, gondolhatjuk joggal) kávéscsészémbe / leszáll az éj / fekete masszát / hagy reggelre az alján / (…) hiányod / keserű / mint a csésze aljába / ragadt éjszaka.
Negyedik ciklus, sötétedés után. Puskás vált. Eddig a fővonal az utazás, a kávé, a hajnal és ezek metaforái köré keveredett szellemek voltak, most estébe csap, ahogy írja az esténként című versben: árnyakat gyűjtök magam köré — a szellemek letisztulnak, árnyak képében maradnak, mintegy fal, melyre az emléket nem vésték fel, de az árny(ék) ott maradt. Beleégett akár. De az égési seb alatt még ott rejtőznek a már megismert Puskás-jegyek. Az álmatlan-ban felidézi a kávét, de most már este szürcsöli, kávémban olvad az épphogy-hold és csak utalni mer a reggeli kávéra (az estitől egyébként is talpon marad, ez pontosan illeszkedik az elgondoláshoz, hogy a kávét végigviszi az egész könyvön), most még bátortalanul, az optimizmusa csekély. Talán nem hisz benne. Nem tudom. Ahogy olvasom tovább a verseket, képek úsznak át az agyamon, amiknek a fényerejét nem tudom szabályozni. Puskás letiltotta ezt a funkciót, így hagynom kell, hogy ő vezessen. Tényleg sötét van. Valamivel sötétedés után / akkor az összeszorított fogak / csikorognak sokáig éjjelente — hideg, most már nem félek, hanem fázok Puskástól.
Sötét van / néma havazás (éjjelente) ebbe a környezetbe vezet a vég felé a szerző (legelső megállapítás a latin szavakkal újból helyesnek tetszik, minthogy a textus véget is jelent), kezdem azt hinni, már nem tudja mit akar, csak vezetni, hogy kövessem, vagy nem is akarja még ezt sem — nem tudok semmit. Darabos, grammatikailag még inkább szétesik minden szöveg, nincsenek értelmes megnyilvánulások, mindazonáltal amit művel — gyakorlatilag félzombiként — az szenzációs. Figyel, közben pedig szenved. Igen. Majdnem sima — szól a ciklus utolsó versének címe, melyet így kezd: ragadoznak akiknek ez a dolguk és megmondja, hogy gyakorlatban neki nem is ez lenne, még ha ennyire ki is hajintották otthonról (?) csak ébren, de meddig még.
Nehéz olvasmány, a Bajtai-kötettel együtt (ha egyszer ezek kötelezők lesznek…), fel kell fogni. Utolsó ciklus. Humor. Feloldódik. Felejt. Nem néz hátra, nem néz hátra, nem NÉZ hátra! Inkább vezérli azokat az emlékeket is, megállapít. A nők pe / pecsek (…) a férfiak pö — most már tényleg tetszik amit csinál, elhiszem, mert ja. A cikluscímet adó az összetörés lehetősége című poéma a kitartott hangot akaromban teljesül ki, mondhatnám én is: persze sosem fogom elmondani / nincs is mit / szuggerálom magam / nincs is mit — vagy inkább győzködhetném magam? Pedig van mit! Ezekről a kötetről akár mégtöbbetvanmit. De egy kicsit még feltétlenül! Kiemelés jelleggel, erősen és képenvágva: ezt az elviselhetetlen déja vu-t mintha már éreztem volna — okos ötlet, a déja vu déja vu-je. Kezd bezárni a bolt, Puskás asztalt bont. Még egy kicsit teleshoppol minket, aztán majd hátha elenged. (könnyű és finom ); (mert megérdemlem); (i’m lovin’ it) vagyis közvetlen ajánlat. Puskástól. Az olvasónak. (A hic et nunc itt többszörösen is érvényes — lévén római költőről van szó.) Apró giccs, ahogy az első ciklus betmen dalára intenzív (kórházi osztály!) módon így válaszol, fogyasztói társadalom, hedendsoldersz, meg az áztatás? Minek? Itt a kényelmes hazugság / hátradőlhetek (mert megérdemlem), aztán kattinthatok a távkapcsolóval (rosszabb esetben fel kell állni, odamenni a tévéhez és ott váltani, rossz a duracell) a következő teleshoppingra. Ezt nektek emberek, populizmus? Na majd jön a Puskás, aztán olvastok/láttok valami nem azt. Mert ez nem az. Az pedig különösképpen nem, amit a végén művel, Berka Attila gondolatát szemezgetve: Kontroll Csoport, fény és bogarak, az első sikertelen öngyilkosságom után. Puskás: az első sikeres öngyilkosságom után. Lezárja a kötetet, nem hagyja utóiratban, pontosan írja: néha eltűnnek a dolgaim / mintha valaki még mindig pakolászna.
Inkább kint hagyom az asztalomon az Élő szövetet is. Hátha elkezd oszlani, Az átlátszó város meg országgá terebélyesül. Meg úgyis rég tanultam latint építkezés közben.