A testem még itt van. De belső démonaim, a minduntalan szétesésre motivált tudatom, s az ezzel fojtott szintézisben lévő külső ingerek hatására átkényszerültem egy másik planétára. Most ott bolyongok, vagy inkább toporzékolok, kaparom az ajtót, mint egy nyomorult kutya. A testem még itt feszül neki a másik testnek, a másik anyagcseréje azonban megváltozott. Hiába minden törekvésem, a szakrális nyugvópont kimozdult a helyéről. A testem még itt van, de én már kint járok egy idegen, és gerincemet csigolyánként felaprózó, előre elrendelten szubintenzív zárt közegben, melyben a rácsok oly távoliak, hogy kezeim talán sosem érik el azt. Ha megfoghatnám hideg érzéketlenségüket, talán tudnám, hogy szabadulhatok-e. Az a gyengém, hogy a reggeli és az esti fekvőtámaszok ellenére kezeim nem erősödnek, s nem tudják felemelni Őt. Átjátszottam saját érzelmeimet. Meg kell tanulnom nem kötődni. Sem hozzá, sem máshoz, sem a tárgyakhoz, melyek mind-mind csak önnön projekcióim mutáns (vagy éppen kedves) alakzatai. De mégis jó ez az önámítás. Mégis csak összekötöm magam velük. S mindig belebukom. Szép dolog hinni abban, hogy egyszer majd feloldoz e kötődés, hogy a „tárgyak” önmagukban vannak, s nem én transzcendentálom őket a létezésre. Pedig tudom, hogy Ő és Én nem lehetünk Mi, hogy a „tárgy” legfeljebb csak akkor érintkezik velem, ha — mintegy a két szubjektum határának összesimulásával — álmunkban objektivizálódunk egy közös tér-idő kontextusban. Ennek az álomnak élni cél, de mulatságos és fojtogató is egyben. Lehetnék cinikus, de inkább a siránkozást választom. Az könnyebben megy, és még nem öncélú. Még felé vezet az utam, s mégis minden pötyögés a billentyűzeten megállíthatatlanul ront a helyzetemen, s minden mentéssel távolabb kerülök tőle. Önmagam színpadán önmagamnak játszom, s a tragikomikus helyzet brecht-i elemekkel gépiesített kínpadján, már csak magamnak magyarázom a bizonyítványt, az elmaradt tapsvihart. A descartes-i geometriai gondolkodásmód sem segít abban, hogy átlássak a falakon, s így hiábavaló lajstromba venni — egzakt és tételes módon — az elszalasztott lehetőségeket. Szukcesszív eljárással építem magam, de kesernyés ízt ad a számba a lelkész, s a gyógyszertári ostya hamar feloldódik magamban — Nélküle. Vele volna csak értelme a rituálénak, s meghajolnék a szent akarat előtt. Az ágyban fekszik. Vonnegutot olvas. Dr. Kevorkian őt is átvitte a kék alagúton, s tudom, hogy nem jön vissza onnan. Közben arról panaszkodik, hogy nincs kivel megosztania az élményt. Szeretné, ha én lennék a hallgatóság, akivel együtt nevet a helyzet abszurditásán, de csak azért, mert én vagyok hozzá most a legközelebb. Már ami a testet illeti. Majd holnap kikecmereg az ágyból, kávét szürcsöl, rántottát eszik, tanul, közben szégyenlősen, talán bátortalan rám mosolyog, rosszabbik esetben hidegen elsuhan mellettem, s aztán átfekszik egy másikba. Ott már meghallgatásra, türelemre, s örömre talál. Én most képtelen vagyok erre. Tudom, hogy megérti. Mégis azt kéri, hogy legyek vele. De már nem térdelhetek háborítatlanul, kedvesen mellé. Megfognám a kezét, s együtt olvasnánk. Megfognám azt a pillanatot, amikor hagytuk, hogy az öntudatlan, hozott sérelmeinkben gyökeredző mentális kavalkád kazamatái a kiúttalanság hamis képét tárják elénk. De nem tartozom azok közé, aki meg tud ragadni. S ezzel tartozom neki.

Abban a pillanatban, az idő ama jelentős szegmensében, kiterítettem volna fekete haját az ágyra, mezítelen fehér testével kontrasztba állítva, s így csodáltam volna évekig, kifeszítve a jelent, hogy viszont lássam magam a testén, mint tüköróriást, mint keret nélküli szabad asszociációt. Az interakció, az oda-vissza áramlás hullámtörésein megálltunk volna néha — mély levegő, s víz alatti csókjaink, a fuldoklás gyönyörében, az alagút végén lévő fény reánk vetülő oltalmában magunkra ismertünk volna. Hagytam volna, hadd húzzon magához, lépjek át a vonalon, ábrándjaim lélekvesztő-helyén. Hagytam volna, hadd bújjon hozzám, alkosson szűz területet, s azon lépdeljen pumaként, őrizve a szemérmetességet. Csendre vágytam. Ő is. Szelídségre, alázatra, s mégis szenvedélyes és tettekre kész együtt-létre. De mindig dörömböltek bentről. Egymásnak feszültek a különböző identitások. Saját magunkat hívtuk ki párbajra, s tőreink mindig elcsorbultak a határozott ellenállás miatt. Lelkünk zugaiban a kis mécseseket száz oldalról fújták viharos sóhajtás utáni kilégzések, míg végül kialudt a láng. Így a csendből kiáltás lett, önsanyargató aszkézis, pilátusi kedvtelen mosoly, a víztükörben a másik töviskoszorújának véres látomása. A szelídség átállt a felkelőkhöz, zászlót bontott, s a vár tetején már idegen lobogó ékeskedik. Az alázat? Nem a dolgokra irányuló önzetlen elmélyedés, önfeláldozó, non-profit vállalkozás. Önvesztés. Jól megszerkesztett, politikailag korrekt PR-kommunikáció, korhadó félben lévő vágyálom. Ő ott, én itt. Talán tanultunk valamit, s nem fantazmagória lesz az önmérséklet és belátás, hanem a Felkent testéből csordogáló vér soha meg nem alvadó forrása, mely megtelíti szívdobbanásainkat erővel, s megépíti azt a csatornát, ami elvezet minket egymáshoz — de legalább önmagunkhoz. S e „talán” miatt szócséplés volna most már szenvedélyről és tettekről beszélni. A „most”-ban vagyok kárhozott. A remény csak felemészt, és kezet nyújt a halállal. „Végül is / Nincs kihez beszéljek, mégis mondom: / végül is a szerencse fia voltam: / kezem, mint fáradt világutazó, / arcodon és combodon pihenhetett.” Meg kell elégednem ezzel, de a „most”, mint kifeszített íj remeg a kezemben; tartom majd éveken át, s ha Érosz nyílhegyét áfiumba márthatnám, végig karmolnám vele a testét, szívódjon fel, s üvegszilánként kerüljön a véráramba. Vagy lennék Kalatin, a boszorkánymester. Jóhiszemű fortéllyal kevergetném az üstben fortyogó füveket, beledobnék egy madzagdarabkát (hadd ne mondjam, mit jelképez), megáldanám, s lecsapnék rá a pesti éjszakában, a „nagykörúti” szemfényvesztésben, s belecsempésznék poharába egy cseppet magamból, hogy reggelre már ne az alagsorban ébredjünk. Az ébredés minősége azonban attól is függ, hogy az előtte lévő időszekvenciákban, milyen mértékű volt gyomrunkban a savtúltengés. Ha volt, s nem pedig torkunkon akadtak a lélekzetvételek, akkor hiába minden mesterkedés, önsorsrontás lesz a terítéken.

Magad is, én is áztatom a növekedést. Nem tudunk róla, de vízöntőségünk princípiuma már díszíti a nászágyat, s az aktus örömében megmozdulnak a részecskék, s összeérnek az ellentétes töltésű pólusok. Nem számoljuk a cseppeket, nem nézzük, hogy meddig van tele a kehely, nem keressük egymás szemében a vádat, nem leszünk egymásnak antitézis, s még csak hipotetikus talajmenti fagy sem. Nem fordítunk hátat. Csak ha szükséges, hogy megbolygassam fájós derekad, hogy aztán kincseidet megoszthasd velem, s magam is bátran ledobjam ruhám, s elinduljak veled Kháron csónakját meglékelni. Átúszunk, s egymást lélegeztetjük. De hiába a kereszt alakú konstelláció az égen, mégis Gaia haragja építi a határvonalat. A megmunkálatlan föld már szétfeszíti csontjainkat, s a test nem képes arra, hogy megadja magát a léleknek. Szemünk előtt ódon palást, s nem látjuk a keresztet, Jób fekélyes testén a megváltást. Elbújva törtetünk magunk is, s nem értjük a szubsztancia fogalmát. Az akcidenciák körbefonnak, mint testet az aura, de nem védnek meg minket a sugárzástól, hanem behatolnak nemzőszervünkbe, s elveszik tőlünk a reprodukció lehetőségét. Önmagunk pótlékaként, kápráztató trompe l’oeil-ként játsszuk el a maghasadást, de Aornosz mocsarából a felszálló gőzök lerakódnak nyelvünkön, s nem tudunk szólni egymáshoz; nem látjuk alteregónk intő sírhalmait, így az újjászületés elmarad. Rossz karma.

Szabad akaratomból akadálymentesítem magam, nem érdekelnek az a priori rontások, szembeszállok a fölényeskedő alakzatokkal, s kiszakadok a körforgásból. Nem játszom ugyanazon forgatókönyv szerint. Nem játszom el, hogy ennyi lerakódás elég ahhoz, hogy feladjam, és az önsajnálat hóhérjának fejszéje alá tegyem a nyakam. Nagyon fájt, amikor elém ugrottál, s elrántottad a függönyt. Szótlanul kérleltelek, hogy ne tedd, te megszántál, s csak mikor már a magam testén is hólyagosodott a nem tenni akarás, az állandó kifogások bűne, akkor húztad el. De ekkor már késő volt. Előbb kellett volna a pofonosztás, hogy ne legyünk ’agyak a tartályban’. Most már csak a színfalak mögötti káosz emléke rendelkezik olyan tulajdonsággal, ami kizökkent, hogy újra gondoljam önmagam, de ezen attribútum nem csak a sajátom, a te lélekanyag-mozgásod manifesztációja is. Hiába őrizték kerubok hajlékunk, többet ért nekünk a fa, mint az egymás bőréről lehulló aranytallérok. Egymás képét írtuk a másikra, azzal a ki nem mondott, talán tudattalan céllal, hogy a sajátunkat felismerjük a tükörben. Addig tetszelegtünk, míg önszuggessztív pszichotechnikáim által el nem veszítettem önmagam, elhitetve veled, hogy az éghajlatváltozás elmarad. Így a regresszus, az objektumból való alászállás, a benned való részesülés is elvesztette kiterjedését, s önmagába záródott, mint mozdulatlan mozgató, mint ősszubjektum, a másik felettes egójának pollock-i kiállító terme. Elveszítettem önmagam, s így kerültél a paraván mögé. Így hagytalak el téged, s adtad fel te is a metafizikai liaison feloldozó békéjét. Elkülönített testek vagyunk. De mintha már láttalak volna valahol. Egy kánon utáni stoptábla tövében.

Megérintelek. Az önreflexió áldásában visszafelé zuhan az eső, a föld kiszárad, s nedves lesz az égbolt, éjtelen, ősóceáni áldozathozatal. Lent a porban gyermekrajzok emlékeztetnek önmagunkra, de már megérettünk arra, hogy ne relativizáljuk az időt. Körülöttünk a fénypontok hatásszünetet tartanak. Fekete lyukak mélyén kallódunk, aztán egy váratlan rádióhullám elhozza hozzánk az üzenetet. Ennyi eszement és értelmetlen viaskodás után végre megrántjuk a kötelet. Köldökzsinórunk megfeszül, ajkunk összeér, jegyességre lépünk az odaadással, s bezárjuk a rácsokat. A transzmutáció azonban csak akkor eredményes, ha a hidegség önmaga ellentéte lesz, ha reszkető szemhéjunk végre magába roskad, és a quint essencia is térdre borul önmaga előtt. Aztán kilépünk a testünkből. Consummatum est. Az álom pedig nem tárgyiasul többé. Megmerevedik, és állandó lesz. Ha azonban az ötödik elem viaszba öntött mintáját tesszük fel csupán koronának, s nem várjuk ki a mágikus szerencsét, akkor bábuk maradunk a barlang torkában, titkunk műhelytitok marad, alkimista önáltatás, és ismét belefeledkezünk a saját kudarcunkba. Azt mondod, hogy az a bizonyos ’csaló’ kápráztatott minket ennyi időn át? Mátrix-foglyok voltunk, önámító illuzionisták? Belátom, a hamar gyúlékony szalmával lefedett porondon furcsa tranzakciókat végeztünk. Játszottuk a szülő-gyermek viszonyt, olykor a felnőtt-felnőtt együttállást, de mégis akkor voltunk a legtisztábbak, amikor gyermekként közeledtünk egymáshoz. Pedig a gyerekek tudnak a leggonoszabbak lenni. Mert még nincsenek tudatában a bűn fogalmának. Az evidenciák olykor, mint renitens agitátorok, addig verik az ajtót, míg ránk nem törnek a kételyek, s így restaurálni kényszerülünk a kényelmes és komótosan felcicomázott rezidenciánkat. Gyermeklétünk akart mindenáron multidiszciplináris projekt lenni, biogenetikus rezervátum, ahol egymás szabályait nem ismerve klónoztuk játékainkat. Közben eldobáltuk az értékes darabokat, ráuntunk minden jövevényre, s azt hittük, hogy a globális hatalmi harcok irányítói lehetünk. Jobb lett volna szemlélődni, nem taktikázni a felnőttséggel, hanem vállalni a kisded viszonyt, bűnös-büntelen, doppingszer nélkül. Így maradni a játszótéri hintában, egymást felváltva lökve, hogy mindketten lássuk az eget néha. De a hinta a tér egy rossz pontján merevedett ki, s most utólag azt gondoljuk, hogy olcsó mulatság volt minden. Kiszolgáltuk a nagyérdeműt, ami a drága belépő miatt, minden esetben magunk voltunk. Na és kedves plüssállataink, szeretetre éhes tengerimalacunk — üvegbe zárt emóció gombóc, egyetlen utódunk, a megmaradás jelképe.

Spirót olvastam neked — nevettünk. Fájt a szemem (talán már szemüveg kéne), de a homályos betűk között is láttuk a kalandot, melyről azt gondoltuk, hogy összeér egy örök szimbiózisban. Aztán a szokásos tűzijáték fényében, a partvonalról (az ablakból) hallgattuk a csinadrattát, és a szomszéd redőnyének mélyrepülését. Minden zuhanása egy katapultálás volt számunkra, egy megkésett levitációja testünknek. Ugrottunk volna mi is néha, ki a hetedikről, de tudtuk, hogy a ’hetes’ számmal sosem értünk volna földet. S mégis ott ragadtunk. Le se kellett néznünk. Húzott az alattunk elterülő beton, és odalent a gulági kertben Clarissa pompás virágai, s mire észbe kaptunk, már rég elhasaltunk az önfeledt szórakozásban. És most mások mulatnak rajtunk. Gúnyosan pöffeszkednek összetákolt trónjukon, pedig a színpadkép már rég megváltozott. Ők is alászálltak, csak éppen nem tűzik ki mandzsettának a tartaroszi szenvedéseket. Zakójukból sav szivárog, ráég a testükre, s mégis a mi ruhánkat becsmérlik. Természetesen nem miattuk akartuk lecserélni a felékesített clown-jelmezt, de öntörvényünk nem engedte a metamorfózist. A transzfiguráció küszöbén megtorpantunk. Szent Péterrel nem kívántunk kokettálni, ehelyett Beliált hívtuk segítségül, hogy a testté lett Logosz előtt legyen az ügyvédünk. Rossz választás. Szívünk dicsekedett önmaga előtt. Fenőkövünk ott lapult a zsebünkben, s arra várt, hogy felszabadítsuk magányából, a rongyos, telesírt zsebkendőkkel teli kárhozatból. Sokáig azt hittük, hogy magunk vagyunk az ősanyag, az arkhé, de a homogenitás ábrándja szertefoszlott. A parúzia fenyegetettségében összerándultak a szívizmok, lebénult a bal kéz, erős nyomás a mellkasban, és már nem hittük többé, hogy a vulgárszolipszista nézeteink helyet kaphatnak a csapszéken, ahol maláta helyett mannát mérnek, s Anubisz a csapos. Ugyan adamitának születtünk, a vörös termőföld az otthonunk, de kettévált jóhiszemű, csonkává alacsonyított akaratunk, s nem tudtunk megmaradni egynek. Ha egy kezem sem volna, akkor is százat nyújtanék feléd. Most már, hogy nem ülök a „nyeregben”, rájöttem, hogy jobb lónak lenni, mint azt „ostorozni”, s kivetíteni rá minden fájdalmamat, amíg az el nem fárad, s össze nem omlik egy emelkedőn. Legyünk inkább mi ketten a lovak, és közös szekerünk a sors… Már nem akarok egy lenni veled (csak, ha álmaimban engeded), inkább megtanulom becsülni a szögesdrótokat, a kinti lételemek sivárságát, s onnan nézek rád. Így nyerem el önmagam, s ha elfáradok, felváltasz. Amikor kiterjesztettem testemet, addig a pontig, míg azt nem gondoltam, hogy már érintelek, te, mint res cogitans ellenálltál, s megőrizted autonómiádat. Így jó. De nem tudtuk betartani a ’négy kardinális erényt’, mert túlságosan is túldefiniáltuk a magunk szerepét. Túldimenzionált önhittségünk, a túlzsúfolt színek végül seszínűvé váltak, így a vérátömlesztés önbizalom hiányában elmaradt. Ezt a hiányosságot, az önemésztést, az önlebecsülést, mint poszttraumatikus gyújtózsinórt használtuk, s a robbanással kacérkodtunk. Elég lett volna elfogadni a szerepzavart, s nem kellett volna a teátrális gesztusok, a kölcsönsznobizmus terápiájának fejet hajtani. Nem az ebből következő játékkal van baj (ki meri ránk dobni az első követ?), hanem a szabálytalan műveletekkel. A hiúság, a rendíthetetlen önigazolási kényszer szánalmas csatlósaiként vonaglottunk, miközben arra vágytunk, hogy feslett dominanciánk a másik immunrendszerét erősítse. Szeretetéhségünk mint falósejt bomlasztotta gázmaszkunkat, míg el nem emésztettük azt, s ritkulni nem kezdett a levegő. Pedig elég lett volna, ha letérdelünk, s megvizsgáljuk a mikrokozmoszt. Nem lehetünk makronauták, ha kényelmességből, az elemi részecskéket szabadjára engedjük, és a spontán reakciók hazardírozó játszmájában várjuk a feloldozást. Elmaradt a kopernikuszi fordulat. Képtelenek voltunk a testen kívüli élménynek átadni magunkat. Paralel univerzumunk csak ritkán ért össze, pedig láttuk a végtelenben az összeérő sínpárt. Féltünk a kisiklástól, s ez determinált az ütközésre.

Nem tudtunk az agyagból totemet gyúrni, egy ikont, egy képet a magunk hasonlatosságára, hogy betegyük azt szentélyként a sarokba az ágy mellé, hogy mindig figyelmeztessen bennünket. Két gyertyát meggyújtottunk, de a párnacsaták szétzúzták a vibráló életet, és homályba borult a passiójáték. A fadobozba zárt goth dzsinn sem segített, pedig kiterítetted az álmaink mellé. Aztán sátradba csaltál és levágtad a fejem. Ez a te áldozatod. Így mentetted meg önmagad, s tartottad távol az ellenséget. A fej majd új testet keres, új földet, új Jeruzsálemet. Engesztelő áldozatot hozok érted, az oltárra helyezem az oszthatatlanság révületét. Neki vágunk a gondolataink által minduntalan változó tájnak, ahol már nem kell elszámolni senkinek. Elég, ha a csillagok útját követjük, s tudjuk, hogy bármikor kiszállhatunk. Heliocentrikus kinyilatkoztatást teszünk, a nap majd egy ideig klórszagot áraszt, de mi ez ahhoz képest, amit eddig átéltünk? Az ego állandó perzselésének bűzét. Magunkban tartottuk az erek feszülő hangját. Fel kellett volna vágni, és szerződni a ’mindig-mostban’. Felelőtlenül, álsámánmaszkba bújva táncoltunk az életfa körül, míg elég gombát nem főztünk ki ahhoz, hogy bátorságot merítsünk belőle. Aztán felmásztunk végre, s mint Hermész, mi is követek akartunk lenni, de a saját üzenetünket sem értettük meg. A sámándob rezdülései sem ébresztettek fel, de hogyan is gondoltuk, hogy mindez lehetséges, amikor a rítust összekevertük a konyhában lévő tányércsörömpöléssel? Bejártuk a galaxisokat, kerestük egymást, tereket hajlítottunk (és mosatlan evőeszközöket), féregjáratokon kúsztunk, mint hernyótalpas, lövésre kész tankok, miközben mindvégig egymás mellett voltunk, csak éppen nem vettük észre.

* Elkülönített test