Néztem — biztosan irigyen —,
hogy Tamásért új Wartburggal
jött a papája.

A hatéves magam vágytam
volna, hogy autóval
menjek én is haza.

Busszal bárki járhat
de autóval,
az maga volt a csoda.

Aztán egy szép napon
tűzpiros UAZ állt az
iskola kapuja előtt.

Édesapám — karakán
önkéntes tűzoltó —
így jött vágyaim elé.

Beszálltam hát,
s könyörögtem:
Nyomja meg a szirénát!

Itt hordozom az
önkéntes tűzoltó tüdejét,
nejlon szatyorban.

Kocsmáról-kocsmára,
helyről-helyre.

Asztalok lábainál
tologatom, igazgatom lábbal:
föl ne dőljön.

Legutóbb egy kiállítás-megnyitón
borult ki. Kicsit szégyenlősen
szedtem a szatyromba.

Hónapokig készülődtem,
hogy bosszút álljak
a foltos tüdőn.

Most eljött az én időm:
Tűzvédelem vizsgán
kiborítottam az egészet
egy tűzoltó ezredes asztalára.
Megértette:
itt nincs sziréna,
nincs ugrópárna.