2009 ősz
Mestyán Ádám
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Mestyán Ádám
Uranographia*
A 15. században történt egy iszonyatos, rettentő és a világ sorsára felfoghatatlan hatást gyakorló esemény: Rabbi Abraham Zacuto tökéletesítette és elkészítette az első fém asztrolábot Lisszabonban.
Az asztroláb az égitestek mérésével a földrajzi hosszúságot adja meg, de számos egyéb dologra is lehet használni: a helyi időt, a napnyugta és a napkelte időpontját vagy éppen a nagyobb és fényesebb csillagok felbukkanását is meg lehet becsülni a segítségével.
E tárgy egy igazi interkulturális találmány — az ókori görögök készítették el az első változatát, az arabok és a perzsák tökéletesítették, a portugál király asztronómusa finomította, végül a német Johannes Stöffler tette lehetővé tömeges használatát a 16. században.
Az asztroláb biztosította India és Amerika meghódítását, később az asztrolábbal jelölték ki a gyarmatok és birodalmak határait. Ez az eszköz ugyanis lefordítja a csillagok helyzetét egy absztrakt földi nyelvre, mellyel a fennálló politikai hatalom a maga szabta határokat véshette fel az új, minden eddiginél pontosabb térképekre.
Rabbi Abraham Zucato görög és muszlim kollégáival egy új tudásparadigmát készített elő. Ebben a paradigmában — vagy — Foucault-t követve, mondjuk ki episztémében — az égitestek a földi hatalom matematizált képeivé váltak.
Kecskés Péter Uranographia sorozata részben ezt az új égboltot fordítja vissza egy régebbi látásmód használatával. Mint minden visszaállítás, mint minden újraélesztés, mint minden feltámasztás, e képek is alkimista technikák eredményei: kísérletek, hosszú folyamatok állomásai, ahol a véletlen és az ösztön tudatosan szabadjára eresztett.
Nos, de mi ez a régebbi látásmód? Hadd idézzem Michel Foucault-t megint, aki viszont Crolliust, egy 17. századi megkésett, anakronisztikus francia tudóst idéz: „A csillagok, — mondja Crollius — valamennyi fű anyaméhe és az ég minden egyes csillaga nem egyéb, mint egy fűszál vagy növény, az eget kémlelő földi csillag, ahogy minden csillag égi növény szellemi formában, amelyet a földi formától csupán az anyag különböztet meg…, az égi növények és füvek a föld felé fordulnak, és nyíltan szemlélik az általuk nemzett füveket, különleges erényt oltva beléjük.”1
Foucault ezt a szöveget azon gondolatmenetébe fűzi, mely szerint a középkori reneszánsz tudást vagy legalábbis egy bizonyos típusú tudást a hasonlóság jellemez, vagyis a megismerés alapzata a hasonlóságok és kapcsolatok egymásba folyton átívelő labirintusa volt. Végeredményben a hasonlóság feltételezése egyben minden mágikus megismerés alapfeltétele is, függetlenül attól, hogy hiszünk-e ilyesmi praktikákban vagy sem.
„Az ember belső ege autonóm, csak önmagán alapszik, ám azon feltétellel, hogy bölcsessége, mely tudás is egyben, a világ rendjéhez lesz hasonló, ezt építi tovább magában, ekképp hozva le belső csillagzatában azt az eget, amelyen láthatóan ragyognak a csillagok. Akkor a tükör bölcsessége beburkolja majd a világot, amelyben elhelyezték, hatalmas gyűrűje átfogja az egész eget, sőt, távolabb is terjed, az ember pedig rádöbben, hogy a csillagokat önmagában hordozza… Ekképp a csillagzat hozzá tartozik, minden befolyásával együtt.”2 − idézi Paracelsust Foucault. Ebben az elképzelésben az embernek van valami bensőséges köze mindahhoz, ami körülveszi, mondhatnánk, az ember tudása leképezi a világ feltételezett rendjét.
Kecskés képei az eképpen értelmezhető uranographia jegyében állnak, vagyis az égbolt írásáról van szó. Ez az írás — átírás, mint ahogy a képek is egymás rétegein nyomódnak át, tolulnak át.
A képek és térképek fokozatos átfedésben látszanak egymással, úgy, hogy közben egy új szövetet hoznak létre. Régi technikával találkozunk, egy asztroláb előtti égi olvasással.
Mert — hogy Foucault-nál maradjak — a hasonlóság nem létezik a szignatúra nélkül.3 A dolgok közötti megfeleléseket valamilyen jeleknek kell biztosítaniuk, olyan jeleknek, melyek láthatóságukban a legelrejtettebbek. Olvasni és írni kell tudni ezeket a jeleket, melyek természetesen az ember belső sorsával is párhuzamban állnak, de akár egyetlen fűszállal is.
„Az értelem keresése azt jelenti, hogy napvilágra kell hozni a hasonlóságokat.”4 Vagyis ebben a konstellációban a tudás nem a mérhetővel történő kísérletezést jelenti, hanem a megfelelő hasonlóságok megfelelő feltárását − a hasonlóság adja a világban nyugvó értelmet. Ennélfogva minden olyan technika, minden olyan tudás, mely a világ rendjét a hasonlóság alapján építi fel, szükségszerű és kibékíthetetlen ellentétben áll azzal az episztémével, mely a taxonómia elvén szerveződik.
De hagyjuk el Foucault-t. Hagyjuk el a hasonlóságokat. Tegyük fel a kérdést: mit jelent az, hogy ma Magyarországon valaki asztronómiai és asztrológiai térképeket stimulál, képeket hoz létre belőlük? Lehetséges, hogy az illető tökéletesen elveszett, és fogalma sincsen arról, hogy Avraham Zacuto már régen feltalálta a fém asztrolábot? Vagy arról van-e szó, hogy az értelem és a tudás azon formája, mely a hasonlóságot, a dolgok egymásba érését és ég és föld alapvető értelemmel való telítettségét feltételezte, egyszóval ez a különös és lázadó hermeneutika csakis a művészet kazamatáiban találhat menedékre és ráadásul ott is jobb híján megtűrt zugalkimista? De hát végső soron hiszünk mi ezeknek a képeknek? Összetett alakzataik mögé nyerünk-e bepillantást? Egyáltalán, elvárnak-e ezek a képek bármiféle hitet? Úgy kérdezem: hogyan ismerhetőek meg azok a dolgok, amik ezek a képek? Képek-e egyáltalán? Vagy pedig felületek, amiket inkább tapintani kellene, mint a vakoknak szóló írást?
*A 2009. január 14-én, a KAS Galériában elhangzott kiállításmegnyitó szöveg szerkesztett változata.
1 Michel Foucault: A szavak és a dolgok (Budapest, Osiris Kiadó, 2000), 38.
2 Ibid., 39.
3 Ibid., 45.
4 Ibid., 48.