Aki mert belevágni abba, hogy csak író legyen, gyakran (ez a klasszikus megoldás) elrejti magát ebben a foglalkozásában, de hiába. Nem mintha nem sikerülne tényleg elhallgatnia azt, amit szeretne (mert fél tőle, szégyelli, utálja vagy érdektelennek tartja). Sikerülhet, de akkor is látszani fog valami. Nem lehet úgy nem látszani, hogy valami mégis ne látszódjék.

A szépirodalom elhallgatás. Valaki a szöveg kitalálásával elhallgat valamit önmagáról, miközben nem hallgatja el. Sose fogok rájönni arra, hogy minek akarja elhallgatni? Miért nem az a jó, hogy közvetlenül, pont azt írja meg, amit? Halálosan pontosan azt, ami van. Minden kendőzés nélkül, közvetlen hozzáféréssel a vanhoz, természetesen nagyon fogalmazva, ravaszul fogalmazva, de a pontosságon kívül semmi másra nem tekintettel. Azt megfogalmazva, ami tényleg van. A pontosság tét. Még a képzelet működtetésekor is. Hogy megbonthatatlanul szép legyen.

Akár a van, akár a kitalálás: nagyon sokat kell gondolkodni ugyanarról, hogy egyetlen mondat róla sikerüljön. Egy író nem ettől író? Nem igaz, hogy a jó mondat háttere a sok gondolkodás a tartalmáról? Az írás magától menjen? Kipattanjon? A semmiből? A gondolat nem a semmiből születik? Kezdetben van a semmi, aztán a gondolat, és ebből a mondat. Vagy eleve minden készen van, és csak meg kell fogalmazni?

A formabontók örök vágya, a formabontás, úgy tűnik, magától megy. Indulatból. Ettől fest úgy, hogy az írás is magától megy. Gondolkodás nélkül. Mondat a semmiből: közvetlenül. Csak ezt ne!

Aki belevág abba, hogy csak író legyen, az kockáztat. Lehet, hogy csak írónak lenni ezért merészség. Egy egész életen át kitéve annak, hogy folyton ismételni kell a semmiből a valamit? Azt, ami ő, és megismételhetetlen? Vagy a puszta kitalálást? De az is csak ő! Akkor meg minek köntörfalazni, kitalálni? Minek ide szépirodalom? Vagy éppen szép irodalommal lehet még annál is okosabbnak lenni, mint amilyen okos valaki?

Figyelem ezeket. Igazi írók. Nem tréfálok, noha azt hiszem, hogy nagyon vicces, ha ilyesmit mondok: van bennük valami különlegesen vadállati. Ez az önfelmutatás, amely vagy el van rejtve a kitalált szövegben, vagy nem kitalálás, hanem közvetlenül van megfogalmazva. Mert azért ilyen író is van. Az Ént felmutatni! Van, aki íróként, főfoglalkozásban űzi, hogy csak magáról ír, de az ilyenek között összehasonlíthatatlanul több az elhullás. Mintha futóbolondok volnának. Mindig csodálkozom, ahogy közülük néhány olykor mégis bekerül a kánonba. Lehet, hogy kritikusnak lenni is ugyanolyan nehéz, mint írónak: folyton kell valakit találni, akit meg lehet írni.

Írónak, de egyáltalán: művésznek lenni, ez a társadalmon belüli létért való küzdelem legnyíltabb vállalása. A legnyíltabb verseny. Vagy van írói teljesítmény vagy nincs. Nem segít se szakszervezet, se közös érdekvédelem, se biztosítás az öreg napokra, se másik író. Mindenki csak saját magán segíthet. A többi pusztán beszélgetés, biztatás. Ettől még nem lesz valaki író. A semmibevevés, az talán segít. Azoknak, akik kibírják.

Ebben a versenyben vannak a leginkább egyedül. Talán azért, mert nincs versenytárs: csak önmagukkal versenyeznek. A mérce, csak önmaga, megragadhatatlan. Az író csak addig versenyez önmagával, amíg dolgozik. Ez azonban minden munkával így van. Akkor meg mi a különbség művészet és nem művészet belső, lelki világa között? Ha bölcsességre törekszem, nem ugyanúgy magammal kell megbirkóznom, hogy eredményre jussak?

A belső verseny nagyon szabad dolog. Könnyen elhihető, hogy versenyben vagyunk, noha szinte semmit sem csinálunk. Azt hazudjuk, hogy: látomás és indulat. Nyilván, ki ne tudná! Olykor elég is, meg ott is van mindig, ha sikerül a mondat; de egy életen át? Folyton csak látomás, meg indulat? Akiknek látszólag belső verseny nélkül, magától, állandóan előjön: rakásra pusztulnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy csak önmagukról tudnak írni, vagy kitalálnak valamit. Lelki roncsok, beszélni nem lehet velük. Korán halnak, ha szerencséjük van.

Hosszabban marad meg, aki óvatos. Az óvatos duhaj. Ápolja magában azt, ami veszélyes — a látomást, az indulatot — de nem bolond teljesen szabadjára ereszteni (ha egyáltalán olyan erős benne). Felhasználja. Mondhatnám: visszaél vele, megtéveszti, kihasználja. Hogy megszülessék a meredek szöveg. A mélység. Erre nincs mérce, nincs fogódzó ebben az önmagunkkal folytatott versenyben. Hiszen a mérce konkrét, az intuíció nem. Az utóbbi a semmiből, a semmiben talál, s ezért az, amit talál, magán viseli a mélységet, a semmi üzenetét. Még csak nem is biztos, hogy amit talált, van. Hogy az, ami. Lehet, hogy csak agyrém. Hogy jót sugall, miközben maga az irtózat. Hölderlin, öregen. Erre bízni egy kenyérkereső életet?

A legóvatosabb persze nem mond semmit, csak működteti a rutint. De azért az is láttatás. Ők is írók.

Vagy ha nem keres (vele elég) kenyeret, milyen alapon várja el, hogy mások keressenek neki? Miért érdem, hogy nem keres? Csak azért, mert nem képes rá? Vagy mer' mert kockáztatni, és csak író lett, semmi más?

Nyilván, az eltartandókból nagyon kevés marad meg, a lét nem jótékonysági intézmény; bizonyára ezért múlnak ki sokan közülük. De hogy mégis kell belőlük valamennyi, ez afféle visszacsatolás. Az ilyenek olyasfélék, akár a nyomelemek. Valami nagyon különlegeset közvetítenek a semmiből, amire látszólag csak nekik van igényük, de valamiképpen mindenkit jellemez. Nem fedeznek fel újat, nem szakemberek. A szakember felfedezi az elektromágnesességet; ők csak arra tudnak a létükkel, zagyva vagy kevésbé zagyva szövegeikkel utalni, hogy amiről nincs fogalmunk, ami nekünk semmi, nem úgy semmi, ahogy hisszük. Különbséget tesznek ott, ahol más nem. Valójában afféle fejlődésbiológiai vagy társadalom-egészségügyi folyamat öntudatlan részesei. Elenyészésükkel, feleslegességükkel, semmire valóságukkal specifikusan trágyázzák a kultúrát. Azt a társadalmi televényt, melyben a megmaradók — annak fényében, hogy nini: megmaradtunk — vidáman lubickolnak. Ugyanakkor fennmaradó szövegeikkel ők is, akárcsak a magukat írásból eltartani képes kenyérkeresők, a társadalom belső nézését, a látást fejlesztik. Nem pusztán a nézést, nézni mindenki tud. Látni, egyre részletesebben. És hogy eközben, a teljesebb, tisztább, elvontabb, pontosabb látás képességét ne homályosítsa el a látomás, hogy az eszköz ne telepedhessék rá az eredményre, nagyon sokuknak vagy tönkre kell mennie, vagy (szerencsés esetben) ki kell válnia, ha még képes rá, hogy más foglalkozás után (is) nézzen. Mert látomásból vagy nagyon kevés elég, vagy nem szabad, hogy az előtérbe kerüljön, mert a mélység csak addig az, ameddig a szélén állunk és nem benne. Veszélyes foglalkozás a művészet. Erre tenni egy egész életet? A keresőképtelenek valójában a belső versenybe rokkannak bele. Maguktól mennek a Taigetoszba. Elég spártai dolog, de ezt megakadályozni, abba meg a társadalom pusztulna bele.

Akik megkeresik az írásaikkal a kenyerüket, a leginkább rátermettek. Ők se fedeznek fel újat, de legalább annyira tágítják a látást, a megkülönböztető képességet, mint a keresőképtelen művészek nyomorult tömegei. Talán nem mindegyikük annyira különlegesen, talán nem mindegyikük merészkedik a belső versenyben egészen a szakadék szélére, ráadásul többségük esetében gondolta a fene, de ők tudják a legjobban kordában tartani a látomást, a legóvatosabb duhajok. A belső versenyben meg tudják őrizni magukat (mert nem csak látomás van és indulat), nem pusztulnak bele.

A külső, a társadalmi, az egymás közötti versenyben irgalmatlanok. Ugyan érzékenyek, de még mennyire! Az írónál irgalmatlanabb, kétszínűbb versenyző talán nincs is. A képzőművészek náluk sokkal érzelmesebbek.

Kétszínűek, mert miközben érzékenységük következtében jelentős részük (különösen az elmúlt 20. században) humanista, legszívesebben minden elesett gyámolítója lenne, az embert nagyra tartják (ez a humanizmus, ez nem biztos, hogy mindig a többséget fogja jellemezni), pontosan tudják, hogy nem tehetnek semmit. Nem is akarnak. Olyan mértékben az érzéki láttatás foglyai, hogy ennek fényében a humanizmus, erkölcs, a jó és a rossz irreleváns fogalmak.

A főfoglalkozásban kenyérkeresésre képes írónak sikerül pénzre váltania a reményt. Úgy mennek el elhullott pályatársaik tetemei mellett, akár katonák a roham közben két lövészárok között. Legfeljebb a professzionális politikusokhoz meg a bűnözőkhöz hasonlítanak, de sokkal ügyesebbek náluk. Nem adják el magukat az ördögnek, és mégis vele cimborálnak.

A temetéseik! Ahogy összegyűlnek és figyelnek. Kétségtelenül néznek, itt a látás azért nem olyan fontos. Ki van és ki nincs itt. Ott. Ez persze minden temetésen így van, de azért azok a szövegek! Ahogy profilírozni tudják magukat emlékbeszédeikkel a tetemek fölött! Még azt hinné az ember, szeretik egymást. De a szövegek emelt csiszoltsága, a mondatok hasadékaiba bekomponált mélység szakadékai, melyek feketeségét úgy mutatják föl a világnak, ahogy a pávák szétterpesztik a faroktollaikat, arra utalnak, hogy lehet, hogy szeretnek, lehet, hogy maguk is nagyon félnek a haláltól, lehet, hogy ők is ugyanolyan érző, esendő emberek, mint bárki más, de a szövegezésnek ebből a sötét csillogásából mindenki másnál lukratívabb üzletet tudnak csinálni. Ezek az írói barátságok! Politikusok nem számítanak ennyire pontosan.

Nemcsak hogy meg tudják keresni (úgy, ahogy) a tejbe aprítani valót, de ráadásul az életminőségük se látja kárát. Fent vannak. Fölül. Legeslegfelül. Mert az érzéki láttatás foglyaiként azért tényleg rá is látnak a világra. Bár az isten tudja, hogyan, pontosan milyen ez náluk, bennük. Néha vannak kétségeim. De egyikük, egyszer, azt mondta nekem: Csak ezt érdemes csinálni. — És szinte megrázta fejét, egy egészen kicsit. Néztem az enyhén húsos száját, a nevető szürkészöld szemét, a szép, félszeg, férfias mosolyát (a sok nőre gondoltam, akik csak úgy dőltek számára), magas, soha nem elhízó fiú maradt még éltesen is, és igazán elhittem neki.

Némelyikük ugyanis olyan mértékben gondolkodásellenes, pontosabban: ellensége minden beszélgetve kifejtő, a mondatokat az élőszóban logikusan egymásra építő, a következetes okfejtést szem előtt tartó, egyáltalán: arra vágyó viselkedésnek, hogy ez igazi fölény. Hiszen látni a teljesítményükön, azon a prózán, de főleg: azokon a verseken, hogy tényleg — valóban teljesítmény, amit létrehoznak. Az ilyen nem hülye! Akkor meg miért tetteti? Igaz lehet, hogy tényleg csak makogva tudnak beszélgetés közben fogalmazni? Igaz, hogy ha tudnának mégis, épp ez volna kárára a teljesítményüknek írásban, amikor önmagukkal versenyeznek? Nyilván, nem a kifejtő gondolkodás hősei, de annyira nem? Az ilyenek a szó szoros értelmében tetszelegnek abban, hogy hülyék. Ott ül a pódiumon, félszeget játszik, jobbra-balra néz és nyekeg, vagy szinte kihúzza magát, fejét magasra emeli, de így vagy úgy, mindegyik jelzi: ő nem, ő nem arra való, hogy beszélgetéskor is fogalmazzon. Színlelt alázatosságuknál már az is jobb, aki megvetése jeléül legalább poénokra képes.