2009 ősz
Csorba Piroska

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Csorba Piroska
Csokonai kúrája
Aki megfordult már a tapolcai Barlangfürdőben, s nem türelmetlenül, sietős léptekkel haladt át az előcsarnokon az öltözőszekrényekhez, hogy fürdőruhába bújva minél előbb a gyógyvíz csodálatos hatásának adja át magát, hanem szétnézett a különleges fürdő szecessziós stílusú előterében, az megcsodálhatta a hatalmas, nyitható üvegkupolát meg az oszlopokkal körülvett, átriumszerű szökőkutat, melynek közepén egy nőalakot formázó szobor áll. A figyelmes látogató elolvashatja az emléktáblát is, melyen — kissé régies írással — ez áll:
„A tavasz olta a Diós-Győri, most utóbb pedig a Miskoltz szomszédságában fekvő Tapoltzai Hévben kéntelenítettem hosszas Curat tartani.”
Kétszáz évvel ezelőtt íródott az a levél, amelynek a részletét idézi a felirat. A levél írója pedig nem volt más, mint maga Csokonai Vitéz Mihály, aki többször is megfordult Miskolcon.
1801-ben több hónapig lakott egyik barátja — egy gesztelyi földbirtokos — miskolci házában. A tapolcai termálvíz jótékony hatásait megtapasztalta a saját bőrén és belső szervein.
A sovány, aszténiás testalkatú költő gyenge tüdejét megviselte a tél meg a fűtetlen szobák hidege, a gyakori megfázás, és az is, hogy sihederkora óta szenvedélyesen pipázott. A fizikumát próbára tevő bajok mellé ott volt a léleké is. Alig több mint két esztendeje múlt, hogy imádott Lillája — a szőke, hosszú hajú, fehér bőrű komáromi szépség — egy dunaalmási kereskedőnek adta a kezét. Márpedig a költőszív olyan különös anyagból van, hogy ha a csalódás sebet üt rajta, az be nem gyógyul soha. Így járt-kelt szegény Vitéz is haláláig a szívén a reménytelen szerelem nyitott sebével. Igaz, azt a sebet nem láthatta senki, mert befödte tréfával, huncutsággal. Csodálatos teremtmény volt ez a Csokonai: minden oka meglett volna a szomorúságra, mégis örökké vidám volt: a természet megáldotta őt a legnagyobb adománnyal, jó kedéllyel. Ha ez hiányzik az emberből, akkor a legnagyobb szerencsében és sikerben is megtalálja azt, ami miatt bosszankodhat vagy kesereghet. Neki már csak lett volna oka keseregni: nincstelen és állástalan volt, a kedvese más asszonya lett, mecénást nem talált magának kerek e hazában, betegeskedő volt, ráadásul olyan előnytelen külsővel verte meg a sors, hogy még azt is csak nagy jóakarattal és sötétben lehetett rá mondani, hogy egy fokkal szebb az ördögnél.
Azt mondják, hogy egy tapintatlan, együgyű lány — mert ugye az okos lányok sosem tapintatlanok — amikor egy társaságban találkozott a poétával, összecsapta a kezét, s cenzúrázatlanul szaladt ki a száján a megjegyzés:
— Kendnek borzasztó nagy orra van!
Mire a költő kivette a szájából a pipáját, s nagy nyugalmasan így válaszolt:
— Dejszen nem nagyollaná a kisasszony, ha már látta volna a másikat!
Az együgyű leányzó erősen csudálkozott azon, hogy ez a különös szerzet, ez a garabonciás költő kettőt is magáénak mondhat abból, amiből neki, meg más emberi lénynek csak egy van. Nézegette a Csokonai képét, de bizony ott csak egy szaglószerv hegylett, igaz, nem is fért volna el a keskeny arcon mellette egy másik. Akkor szemrevételezte a költőt oldalról is, hátulról is, körbejárta kétszer, még a hajfürtjeit is megemelte:
— Hát hun a másik?
Csokonai megint kivette a pipaszárat a szájából, s huncut fényekkel a szemében felelte:
— A nadrágomban — s a koordináták pontos megjelölése végett a pipaszárral az ágyéka felé bökött.
Nagyot sikkantott erre a kisasszony, majd sarkonfordult, és szélsebesen elrohant, Csokonai és a barátai pedig a hasukat fogva nevették. Azután még hosszú évekig azt mondták Miskolcon a rémüldöző fehérnépre: „Megijedt, mint az együgyű lány a Csokonai orrától.”
Csoda-e, hogy rangra, felekezetre való tekintet nélkül mindenki kedvelte a költőt? Sziporkázó szellemével, éles nyelvével, játékosságával, humorával elkápráztatta a társaságot: ő volt a középpontban. Ha valaki akkoriban azt látta, hogy egy fogadóban vagy kocsmában jóízűen nevetve vesznek körül a vendégek egy füstfelhőt, biztos lehetett abban, hogy annak a füstfelhőnek az okozója egy tajtékpipa, aminek a szára a Vitéz Mihály bajusza alá bújva a szájában végződik. Irtózatosan sokat pipázott Csokonai! Földesúr barátja — a gesztelyi Puky István — próbálkozott mindenféle fortéllyal, hogy leszoktassa róla, de nem járt sikerrel.
Egy alkalommal, mikor fürdő után a költő félig felöltözve a pipájára gyújtott, a jó barát elemelte a nadrágzsebéből a dohányzacskót, és eldugta a maga holmija közé. Tömné meg a pipát újólag Vitéz jófajta verpeléti szűzdohánnyal, de nem találja sehol az utánpótlást. Rájött persze, hogy csakis Puky rejthette el előle, s kérte-követelte, hogy adja vissza.
— Hát nem elég neked, Miskám, a zacskó, ami a combod között fityeg?! — kérdezte a barát tréfásan.
— Hiszen az csak használatra van nálam, valójában nem az enyém, hanem a jányoké — replikázott a költő.
Nem tehetett mást a barát, visszaadta a dohányzacskót, s nézte, ahogy Csokonai megtömte a tajtékpipáját, s szép bodor füstfelhőket eregetett belőle.
A tapolcai fürdő vendégeinek száma alaposan megnőtt, míg a költő ott kúrálta magát. A víz nemcsak a testet, a szellemet is könnyűvé tette: szó hozta a szót, nevetés a nevetést. A legjobban Csokonai mondásain tudtak mulatni az urak:
— Kendet felírhatná receptre az orvos, mint a kanalas orvosságot! — mondta az egyik köszvényes, sápkóros atyafi.
— Hogyisne! — mosolygott a költő. — Még képes lenne meginni egy hajtásra, s nem maradna belőlem semmi!
Nem lett belőle orvosság — s megmaradt belőle, ami emberből csak megmaradhat halála után: a versei, a szavai és a tettei, miket legendává duzzasztott az idő és az emlékezet.
Egyszer — nyakig a vízbe merülve — azon vitatkoztak, hogy melyik az ember legfontosabb része. Puky István azt mondta, hogy a szív, egy másik a kézre szavazott, megint mások a gerincoszlopra adták a voksukat. Csokonai viszont úgy vélekedett, hogy a legfontosabb az emberen a száj, s hosszasan fejtegette, hogy mindennek, ami jó, köze van a szájhoz:
— Az édes anyatejet is, meg a pipáját is azzal szívja az ember. A testet tápláló főtt-sült eledelnek is az a legelső kapuja, arról már nem is beszélve, hogy a lányok szerelméből is a száj veszi az első kóstolót a csókon keresztül… S a legfontosabbat akkor még nem is mondtam: a jóféle boritallal való csókolózást! És a nóta meg a költemények? Az udvarló meg a prédikáló beszéd? Lássák be, hogy a száj a legfontosabb!
Elfogadták a költő érvelését, s ebben maradtak. Akkor valaki tovább kérdezett:
— Hát a legértékesebb részünk, az mi lenne?
Ültek félkaréjban, nyakig vízben, csak egy tucat — kopasz vagy nagyhajú, szakállas, bajuszos, borotvált állú — fej látszott ki belőlük, meg néha egy-egy kéz, amint megvakar egy hozzá tartozó fejet, s hümmög hozzá. Akkor megszólalt Csokonai:
— Megmondom én, hogy mi légyen a legértékesebb részünk. Hát az Ádám botja!
A társaság hangos kacajra fakadt, a barlang falai visszhangzottak tőle. Az Ádám botja ugyanis olyan marsallbot, amit minden férfiember a nadrágjában hord, s nem a tarsolyában, ahogyan azt a katonákról mondta a nagy Napóleon.
— Már hogy lehetne az Ádám botja a legértékesebb, mikor a jányoknak nincs is! — tett tréfás ellenvetést valaki.
— Hisz épp azért! Hát nem mindenre képesek, hogy megszerezzék maguknak?!
Na erre még nagyobb lett a nevetés.
A jó Csokonai nemcsak tréfálni szeretett, hanem inni is. Nem vetette meg a boritalt — ahogyan azt Petőfi Sándor is megénekelte —, s a hegy levének élvezete gyakran úgy elragadta, hogy nem ismert mértéket. Így volt ez a miskolci tartózkodása idején is. A barátja — ki féltette a betegeskedő Vitézt — rimánkodva kérlelte:
— Ne igyál, Miska cimborám, mert így egykettőre elvisz a Szent Mihály lova!
— Akkor legalább nem kell gyalogolnom! — hunyorított tréfásan a költő, de a hosszas kérlelésére megígérte, hogy aznap már kezébe se veszi a borosüveget meg a poharat.
Tudta a barát, hogy ha Csokonai megígér valamit, meg is tartja, s megnyugodva ment el otthonról, hogy elintézzen valami sürgős ügyet. A szobában ugyan a bortartóban ott sorakoztak a pintes üvegek, de az adott szó — ebben biztos volt — megóvja a tartalmukat attól, hogy Vitéz Mihály torkán lecsurogjanak.
Hát mikor jó fertályóra elteltével visszatér, s bepillant az ablakon, látja, hogy az ő Miska barátja a szájával akrobata módjára fölemel egy pintes üveget, majd ügyesen a combjai közé helyezi, aztán ráhajlik, s a fejével fura köröző mozgásokat tesz fölötte. Erősen gyanakodni kezdett, s mikor a szobába lépett, a gyanúja beigazolódott. Csokonai Vitéz Mihály — ígéretéhez híven — valóban nem fogta kezébe se a poharat, se az üveget, hanem az utóbbiból a foga közé szorított dugóhúzóval kibűvészkedte a dugót, aztán a dugót is, meg a húzót is az asztalra köpte. Utána — még mindig csak a fogai segítségével — megemelte az üveget. Ahogy az emelkedett, úgy hajtotta ő egyre hátrébb a fejét. Szakasztott úgy festett, mint egy zsonglőr, aki a száján egyensúlyoz egy teli üveget. Aztán a vékony nyak bőrén át szinte látni lehetett, ahogy a gégéjében lefelé kígyózik a hegy leve. Az üveg ütemes „glutty, glutty” hangot adott, s a bor szép lassan helyet változtatott — átömlött az üvegből az emberbe. Mikor kiürült az egyik — tudniillik az üveg —, akkor a másik — az ember — odaejtette azt a szájából a tölgyfaasztalra, s a szobában elképedve őt bámuló barátról tudomást sem véve, mutatóujját a plafon ege felé emelve mámoros temetési beszédet rögtönzött a szerteszét heverő flaskáknak, dugóknak és poharaknak:
— Láttyátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony bor és hamu vagyunk… Bor és hamu… Ahogyan a Bibliában meg vagyon írva: borból vétettünk és borrá leszünk… — majd a szónoklatot váratlanul megszakítva eldőlt az ágyon, és egy szempillantás alatt elnyomta az álom…