Kedves András,

Kimondani is nehéz, és főleg nagyon illetlen, hogy milyen régóta ismerjük egymást. Valamikor a nyolcvanas évek legelején — Te még emlékszel pontosan, hogy mikor? — kerültünk közel egymáshoz. Mondhatnám, és nagyon fennkölten hangzana, hogy a közös értékek, célok, az őszinteség, igazság és a szabadság iránti sóvárgás hoztak közel egymáshoz minket, és ez sem állna távol a valóságtól. De ez csak féligazság lenne, márpedig az legtöbbször kevesebb, mint az igazság fele. Barátságunknak ez is fontos cementje volt, de nem az alapja. Ma úgy vélem, hogy kettőnk személyiségének a kémiája döntött, és a tudat csak ráerősített erre.

Amikor felidézlek Téged abból az időből, előttem egy fiatal — ez fontos —, bátor, tervekkel teli, akarattal és elszánással megáldott, tehetségét már korán bizonyító költő jelenik meg. Furcsa, hogy azóta is mindig úgy gondolok Rád, mint aki jóval fiatalabb nálam. Persze, tudom, hogy fiatalabb vagy, hiszen az én ötvenedik születésnapomat nemrég együtt ünnepeltük, de nem annyival, mint amennyivel én annak látlak. Szinte mindegy, hogy most hányadik születésnapodat ünnepeljük, Te az én szememben még most is az vagy, aki akkor voltál. Ezt nem elsősorban a külsődről írom, bár tagadhatatlan, hogy az évek nagyon kegyesek voltak Hozzád, de hát ezt is ki kell érdemelni, keveseknek sikerül megőrizni a tekintet tisztaságát, az ábrázat derűjét, az arcvonások fiatalságát. Nagy szó, hogy elmúlt évek sok-sok megcsalt reménye, illúziója és annak elvesztése, a soha be nem teljesült vágyak oly kevés nyomot hagytak Rajtad. Régi barátaink közül sokan megkeseredtek, mások korukhoz idomultak, vannak, akik reményeikkel együtt hitüket is elvesztették, és néhányan bizony örökre elhagytak már minket. Te még mindig őrzöd Magadban egykori elszánásunkat, hitünket, nagyot akarásunkat. Mert a nyolcvanas évek elején mi mindannyian valami mást, nemesebbet, nagyobbat és igazabbat akartunk, mint amit a késő Kádár-kor szürke, kisszerű világa felkínált nekünk. Közös volt bennünk, hogy nem fogadtuk el a ránk kényszerített realitásokat, mert belülről fakadó meggyőződésünk volt, hogy ezek a visszataszító realitások elsősorban annak köszönhetik létüket, hogy az emberek fásultságból, félelemből, megszokásból elfogadják őket, beletörődnek, még rákérdezni sem mernek. Kardos Tiborcz barátunk gyakran csúfondárosan Brecht soraival szította bennünk a harci kedvet, bár erre sok szükség nem volt: „ha minden tovább így marad, az ember végül elrohad”. Ha valamiben biztosak voltunk, akkor abban, hogy nem akartunk elrohadni, a morális roncsok szeméttelepén végezni.

Ugyanahhoz az igazsághoz, vagy kevésbé emelkedetten: ugyanahhoz a célhoz sok út vezet, és mi ketten is általában külön utakon jártunk, de a mi útjaink az elmúlt csaknem három évtizedben, na jó, több mint két évtizedben gyakran találkoztak. Az első fontos találkozási pont a Jelenlét folyóirat volt. Ennek a folyóiratnak — amelynek lelke és motorja voltál, Nélküled bizonyosan nem lett volna, vagy más lett volna, és most meg sem emlékeznénk róla — az akkori bölcsészvilágban önmagát messze meghaladó jelentősége volt. A hivatal, nevezhetjük hatóságnak is, bizonyára úgy tekintett rá, különben aligha engedélyezte volna, mint a bölcsészkar szépirodalmi ambíciókat dédelgető diákjainak önképzőköri fórumára. Mekkorát tévedtek, szerencsére. Mert a Jelenlét csak látszólag és kis részben volt ez, valójában a másfeledik nyilvánosságnak a mi köreinkben az egyik, vagy talán a legfontosabb intézménye volt. Nálatok a közlés határai tágasabbak voltak, mint az első nyilvánosságban, nem csak politikai, de esztétikai értelemben is (mert ahol zsarnokság van, ott a szabad önkifejezés minden formáját korlátozzák, nem csak a tartalmat cenzúrázzák, de a formát is kalodába zárják). Azt persze nem állítom, hogy cenzúra egyáltalán nem volt, elvégre ez is a kádári Magyarországon működött, Te erről sokkal többet tudsz, mint én, aki a Te jóvoltodból lehettem szerzője a Jelenlétnek. Arra például jól emlékszem, hogy a Nektek írt novellám eredeti címe rögtön szemet szúrt az éber felügyelőknek, bár különösebb éleslátásra aligha volt szükségük ez esetben, hiszen az Alkotmányvédelem cím már önmagában is elég provokatív volt akkor, én is annak szántam. A címet végül megváltoztatták, de az írás teljes egészében, minden további változtatás nélkül megjelenhetett. Nagyon hálás voltam Neked, aki biztatott a megírásra, majd harcolt a megjelenésért. Az én születésnapomra írt köszöntődben megtiszteltél azzal, hogy a novellám kapcsán írónak neveztél, ezt Tőled nem gúnynak, hanem kitüntetésnek tartom. Ha akkor író voltam, akkor botcsinálta író, akit nem tehetsége, hanem tehetetlensége inspirált. Ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy elmondjam őszintén a véleményemet arról a világról, ami akkoriban körülvett minket. De még ilyen formában is csak a Jelenlétben tehettem ezt meg. Akkor túl voltam már néhány hangos közéleti botrányon, ma már azt is tudom az azóta kikért állambiztonsági aktáimból, hogy évek óta Segélyező fedőnéven operatív megfigyelés alá vont célszemélyként éltem, semmilyen más lehetőség nem adódott, csak ez, és ezt Neked köszönhetem. Ha Te kitartóan nem sarkallsz, biztatsz, majd pedig nem harcolsz a megjelenésért, akkor még szomorúbbnak, reménytelenebbnek és kilátástalanabbnak láttam volna a helyzetemet, mint így. A magyar irodalom természetesen semmit nem veszített volna, de azzal hitegetem magam, hogy nekem, barátaimnak és a Jelenlét közönségének fontos volt ez az írás akkor.

A Jelenlét nemcsak folyóirat volt, hanem egy mozgalom is. Kardos Tiborcz, közös barátunk, Isten nyugosztalja őt, Jelenlét-revüje és a Jelenlét cégére alatt bemutatott előadásai, performanszai az akkori bölcsészkari, sőt budapesti egyetemi ellenkultúra kitüntetett eseményei voltak. Nem csak az előadások üzenete, de kihívó formavilága is harsány tagadás volt, a realitások pimasz kiröhögése. Erre persze a hatóságok is hamar rájöttek, és ha az ország kulturális közéletét nem is tudtuk felrázni, előadásaink az államvédelem berkeiben tartós izgalmat váltottak ki. Ezt már akkor is éreztük, amikor a győri diákszínházi fesztiválon a nézők között sok kefefrizurás, bőrkabátos érdeklődőt fedeztünk fel, de utóbb bizonyosságot is szerezhettünk erről, mert ennek lenyomata az aktáinkban is fellelhető.

Amikor már szűkösnek éreztük a másfeledik nyilvánosság viszonylagos szabadságát, érthetően a második nyilvánosság felé fordultunk. Együtt kezdtük szervezni a Dialógus Békecsoportot, és csináltuk is mindaddig, amíg rá nem jöttünk, hogy a hatalom ezt is kisajátította. Akkori lelkesedésünkről, ezt persze nem tudtuk, szorgosan jelentett a Kedves presszóban tartótisztjének az egyik, sokáig barátunknak hitt társunk. Közben szamizdatot olvastunk, terjesztettünk, ha emlékezetem nem csal, még röplapoztunk is együtt. Kicsit később Te a JAK egyik meghatározó személyisége lettél, az írók, költők lázadásának voltál egyik vezéregyénisége. Jól emlékszem, hogy egyik találkozásunk alkalmával engem is arra biztattál, hogy lépjek be a JAK-ba és folytassuk azt, amit a Bölcsészkaron a Jelenlétben kezdtünk, majd a Dialógusban folytattunk. Ez végül nem történt meg, de a Te meghívásodra többször lehettem vendég a nyári szokásos JAK-táborokban, ahová lázítani érkeztem (ha emlékezetem nem csap be, akkor ez Tatán volt), de hamar rájöttem, hogy köztetek én már jóformán konformista ellenzéki voltam. A hangulatot fűteni már aligha tudtam volna, elég forró volt az már magától is.

A rendszerváltás után ritkábban találkoztunk, de egy percig sem éreztem úgy, hogy távolabb kerültünk egymástól. Az elmúlt másfél évtizedben többet olvastalak, mint hallgattalak, és írásaid soha nem keltettek csalódást. Költőnek ismertelek meg, és csak a rendszerváltás után tudtam meg, hogy kitűnő esszéista vagy, de voltál a franciaországi belpolitika értő, elemző újságírója, most pedig, elsősorban erőteljes regényeid okán, íróként tartalak számon. A sok megcsalt remény és várakozás után sem vonultál elefántcsonttoronyba, nem vetted fel a splendid isolation-t, az arisztokratikus különállást. Esszéistaként, újságíróként, íróként is mindig arról írsz, ami van, ami körülvesz, ami szorongat, ami fenyeget. Téged nem a környezet hízelgése, talmi elismerése motivál, de azért tudom, hogy gyakran bánt a közöny, rosszindulat, a pályatársak féltékenysége, irigysége. De tudnod kell, hogy ez a féltékenység és irigység a legőszintébb bókolás a tehetséged előtt.

Milyen bölcsen mondja Pál apostol a Korinthusbelieknek: „a ba­bérkoszorú nem azé, aki fut és nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené”.

Kedves András, Isten áldjon, Isten óvjon születésnapodon, és maradj meg még nagyon sokáig annak, akit én régen-régen megismertem, és akit ma is büszkén barátomnak vallok.