Bestiárium

Tegnap majdnem elkaptak az orkok,

hömpölyögtek a digitális dombról,

állat grafikájuk volt, féltem,

alig volt már sztaminám,

kis kék lötty a léleklombik alján,

azért még odanyomtam egy fájörvóllt,

szarrá is égett majdnem mind,

a maradékot hármas fokozatú

mágikus longszórdommal levágtam,

(rohadt nehéz volt gyémántot szerezni bele —

ettől lesz jó orkokra),

de aztán betámadtak a hulkok meg a

lomha hilldzsájentek,

és már semmi erőm.

Ilyenkor hátra arc, aztán tűz,

rohanni vissza a szintkapuhoz

(a teleport jobb lenne, de

ahhoz is sztamina kell),

ráklikkelni a bejáratra, és már

meg is lógtál, bár van, mikor a

szörnyek oda is követnek,

épp pihiznél egy szinttel lejjebb,

erre ott teremnek és futni kell

tovább, visszalépni megint

egy szintet, és keresni valami

ottfelejtett  varázscuccot, ami segít.

Ha nincs, akkor meghalsz,

kezdheted az egészet elölről.

Elmosódnak a rohanó fák, füvek,

minél közelebbről nézi, annál inkább.

Körülötte álmos ingázók.

Folyékony, gyors maszat a sínparti flóra.

Munkahely az, ahol munka a hely,

ahol naponta kiderül, hogy

nem erről volt szó. Az áramlásban

matematika lappang, csak néha a

másik oldalára fordul.

Ilyenkor úgy érzed, megmenekültél.

Aztán a rendszer újra föláll.

A mérés szálai a szövetben elmerülnek,

versek képében támad a gyerekkor,

egy füstszagú börzsönyi faluban

öregasszonyok hímzik az oltárterítőt,

az erdőben valaki avarral takarja a vermet,

nagymama hajában hullámzik a régi Balaton,

virágzik, sarjad a tér, a betölthetetlen jövő.

Szintek csúszdáján öregszünk.

Fölmászik a gyerek és megindul.

A homokba már vénember lába toppan.

Áll a játszótéren és döbbenten szétnéz,

a domb mögül morajlás hallik,

jönnek az orkok, hulkok és hilldzsájentek,

előtör a végtelen osztható sereg,

ordítva rombol, a retinád remeg,

ki a homokozóból, szaladnál a múltba,

csakhogy ott is jönnek, szétfolyva, megnyúlva,

mérgező folyó nagyanyád hajából,

zúdul a tömeg, a fejedben zsoltárol,

az égen cikáznak az elvarratlan tervek,

a bizonyosság, mint a tinta, terjed,

elöntik a szörnyek a jelenségvilágot,

„nincs már menedéked” mormolják az átkot,

hűvös földágyadba feküdj bele, kérnek,

omlanak lágyan a megásott emlékek.

Müszterion

Megáll, elfordul, kérdőn visszanéz,

mielőtt a Bibliába lépne,

pernyés levegőbe rajzol a kéz,

jeleket ró az áruló égre,

a holt tómederben egy rémalak

karjai hínárját széttárja,

szemében zölden cikázó halak

hajszolják halhatatlanságba,

ami történt, eztán példa lészen,

nincs már lélek, amely befogadja,

kiszáradt: már könyvvé vált egészen.

Fölkészül a pokolbéli harcra.

Lent

A föld néha megunja dolgait. Ásít.

Eszébe jutott az ős-unalom,

Khaosz teremtő űre, melyből vétetett.

Ilyenkor a gyökerek, törmelékek, giliszták,

lárvák és ókori pénzek éjszakáján

ibolyakék áram fut át, a múlt

szakadéka megnyílt. Beszél.

Előbb-utóbb odaérnek a régészek.

Beletúrnak a szájba,

kihúzzák az idő méregfogát.

Leletnek mondják, amit a

nagy csönd rájuk bíz.

Ezt elvehetjük abból, ami halott.

Meg néhány rítust, beszédet,

az unalmi viszonyok szülte vitát,

műanyag koszorút a kirakatból,

Bergman-filmet, emlékeket.

A többi: néma föld. Házat építünk rá,

és bemászáljuk hallgatását, ha sikerül

olcsó társasutazást találni.

Visz a busz, gurul a csönddoboz,

a holttestet bemássza. Mennek, hogy

lássák, amit más tájakon megunt a talaj.

Csak az unalom érdekli őket. És néha,

amikor sikerül mélyen megunni

az érdeklődést, az emlékgyökerek,

gondgiliszták és reménypénzek között

ibolyáskék áram villan.

Ha ilyenkor egyedül vagy, meghalsz.