Gáspár György: András, régi, visszatérő vendég vagy nálunk, 16 éve már voltál itt egy beszélgetésre. Most folytassuk az akkor megkezdett gondolatsort. Beszéljünk először a '90-es évekről.

Petőcz András: 1990 határkő volt a számomra. Nemcsak azért, mert rendszerváltás volt ebben az évben, hanem azért is, mert lezárult egy tízéves periódus a pályámon. Ugyanakkor ez az év nemcsak a pályám szempontjából, hanem a megújult avantgárd szempontjából is fontos határkő volt. Nevezhetjük a 80-as évek experimentális művészeti törekvéseit akár a „szituációs avantgárd” korszakának is. Hiszen az az avantgárd hullám, ami a '80-as éveket jellemezte Magyarországon és Közép-Európában, elsősorban az irodalompolitikai, társadalmi és politikai berendezkedés elleni lázadásnak a kifejeződése volt. Mi, azok a 80-as években indult fiatal alkotók, akik az avantgárd mellett tettük le a voksot, tulajdonképpen azt akartuk kifejezni, hogy másképp is lehet gondolkodni, irodalomról, társadalomról, politikáról. A másképp gondolkodás irodalmát akartuk megteremteni. De a helyzet megváltozott abban a pillanatban, amikor minden ténylegesen is megváltozott — vagyis amikor ténylegesen is megnyíltak a lehetőségek, új irodalmi, társadalmi és politikai berendezkedés született egyik napról a másikra.

G.Gy.: Ennek kapcsán álljunk meg egy kicsit. Forgassuk vissza az idő kerekét a '80-as évekig, a Jelenlét szerkesztésére és a Médium-Artra.

P.A.: A Médium-Art című lapot és az azt kiadó egyesületet 1983-ban hoztam létre. Miután befejeztem a Jelenlét szerkesztését. A Jelenlétet 1980-ban kezdtem szervezni, aztán 1983-ban egyszerre csak elegem lett belőle, úgy éreztem, nem szívesen szerkesztem tovább a lapot. Ennek számos oka volt, a lényeg az, hogy számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a Jelenlétből ki kell szállnom. A lap 1983-ban időlegesen meg is szűnt, néhány évig nem jelent meg több száma.

G.Gy.: Holott ez egy egyetemi lap volt, lehettek volna folytatói.

P.A.: Igen, egyetemi lap volt, és lehettek volna folytatói, de nem lett folytatása. A folytatással vártunk egészen 1987-ig. 1987-ben ismét kedvet éreztem a munkához, újraszerveztem a lapot, és különszámként megcsináltuk a Szógettó antológiát, aztán utána még egy-két számot kiadtunk. Utána megint leállt a lap. A Jelenlét a fennállása alatt mindig ilyen hullámzást írt le. Hol megjelent, hol meg évekre leállt a szerkesztése.

G.Gy.: Voltak sokak számára emlékezetes számai, mindegyik különszám volt, de kettőre nagyon élénken emlékszem: a Rehabilitáció magyar és lengyel számaira.

P.A.: Mindez jóval később volt, 1997-ben, már a Budapesti Jelenlét időszakában. Engedd meg, hogy röviden periodizáljam a Jelenlét történetét. A Jelenlét a Bölcsészkaron a szerkesztésemben 1981 és 1983 között jelent meg, 21 évesen indítottam újra. Utána 1987-től 1989-ig ismét létezett a szerkesztésemben, azután pedig 1997-ben indítottam újra, először Jelenlét, utána pedig Budapesti Jelenlét néven. 2003-ban jelent meg utoljára. Az 1981-es indulásban jelentős szerepe volt Csűrös Miklósnak, Koczkás Sándornak és Király Istvánnak is, aki akkoriban irodalompolitikai tényező volt, különösen a Bölcsészkar életében. Fontos volt az ő hozzájárulása is. Számomra, 21 éves fiatal számára fontos volt, hogy szülessen egy lap, és ez a lap jól sikerült, utólag úgy érzem. Izgalmas dolgokat tudtunk közölni, akár politikai értelemben is. Mondok egy anekdotát ezzel kapcsolatban: volt a Bölcsészkaron egy nagyon népszerű büfé, ott árusították a lapot. Egy alkalommal, amikor ott ültem, megszólított egy idősebb, ősz hajú férfi, megkérdezte, hogy én vagyok-e Petőcz András. Igen, mondom, én vagyok. Azt mondja, őt Krassó Györgynek hívják, gratulál a laphoz, mert a Jelenlét számára nagyon izgalmas, és szeretné megkérdezni, mikor jelenik meg a következő szám. Ebben a beszélgetésben két dolog volt fantasztikus. Az egyik, hogy Krassó György, aki akkor a demokratikus ellenzék meghatározó figurája volt, akit a politikai rendőrség folyamatosan figyelt, ismerte az általunk szerkesztett Jelenlétet, a másik, hogy én 22 éves koromban nem tudtam, nem is tudhattam, ki is az a Krassó György. Én csak azt tudtam, hogy megjelent egy ősz hajú idősebb férfi, fülhallgatóval a fülében, és nagyon kedvesen érdeklődik arról, hogy mikor jelenik meg a Jelenlét, és megdicséri azt, amit mi csinálunk. Az érdeklődése elsősorban Rainer M. János az Irodalmi Újságról szóló tanulmánysorozatának szólt, ez a tanulmánysorozat akkor nem jelenhetett meg máshol. Mi tudtuk közölni, mert a miénk egy periférián lévő kispéldányszámú lap volt.

G.Gy.: Mondhatjuk azt, hogy a szamizdat és a hivatalos irodalom közti határt, a különleges helyzetben lévő szituációt lehetett kihasználni?

P.A.: Pontosan erről volt szó. Már az általunk szerkesztett első számban fontos gesztust tettünk: Háy Ágnes rajzait közöltük, aki akkoriban Krassó György élettársa volt, és „indexen” lévő művésznek számított. A helyzetünkből adódóan olyan írásokat is közölni tudtunk, amelyeket például az akkori Mozgó Világban bezúzattak. Hogy konkrét példát mondjak: Sükösd Miklós, aki akkor egyetemista volt, készített egy riportsorozatot Lengyelországról, ahol akkor zajlottak a sztrájkok és az egyéb megmozdulások. Ezt a cikket az utolsó pillanatban a Mozgó Világból ki kellett venniük a szerkesztőknek, nem közölhették, a már megjelent számot bezúzták. Sükösd Miklós nekünk adta az írását. Az írás címét megváltoztattuk, és le tudtuk hozni, mert másik csatornán ment az engedélyezési eljárás. Mi a Kiadói Főigazgatósághoz, a Kulturális Minisztériumba adtuk be a készülő lapszámokat, és ők adtak arra megjelenési engedélyt.

(...)

1983-ban aztán leálltam a Jelenléttel, és nem is jelent meg a lap évekig. 1983-ban határoztam el, hogy létrehozok egy alternatív lapot és egyesületet. Az egyesület a Médium-Art Stúdió. Előtte fedeztem fel Galántai György képzőművésznek az Aktuális levél /Artpool Letter című kiadványát, amely szintén szamizdat kiadás volt. Megtetszett maga a forma, megtetszett az, hogy engedélyezési eljárás nélkül, gyakorlatilag illegálisan kiad egy kulturális-művészeti lapot, így elhatároztam, hogy én is valami ilyesmivel fogok foglalkozni. Közben egyre nagyobb presszió érte a Jelenlétet, s amikor már ott tartott a dolog, hogy az egyik számot felvittük a Kiadói Főigazgatóságra, s ott eltelt 3-4 hónap, mire rányomtak valami pecsétet, és amikor megkérdeztük, mégis miért tartott ilyen sokáig az engedélyezés, azt mondták, hogy a KISZ Központi Bizottságba is el kellett azt küldeni, akkor megértettem azt, hogy egyre nagyobb az ellenállás, a politikai ellenállás a Jelenléttel kapcsolatban. Elhatároztam, hogy létrehozok egy lapot, amit teljesen illegálisan készítek. Ez volt a Médium-Art.

(...)

G.Gy.: Mennyiben volt ez korosztályos lap? Hogyan jutott eszedbe pont ez a cím? Médium-Art - az artot érti az ember, a médiumot is érti. Mi ebben az összefüggés?

P.A.: Tulajdonképpen az akkori elképzelésem az volt, hogy a költő, a művész mintegy médiumként közvetít. Tudom, ez kicsit idealisztikusan hangzik. Semmiképpen sem valami transzcendens erőre, nem valamiféle Istenre kell gondolni. Mégis: ekkoriban úgy éreztem, én vagyok az a médium, aki közvetít önmagán keresztül a világ felé valamiféle üzenetet. És ezért az abban az időszakban született köteteimben valamilyen módon mindenütt megjelenik a Médium-Art, annyira fontosnak éreztem ezt a közvetítő szerepet. Egyrészt van a világ, amit közvetíteni akarok, másrészt van egy másik világ, ahová közvetíteni akarom az információt, és így rajtam keresztül válik az információ művészetté. Mindez a gondolat aztán jól felhasználható volt, különösen később, amikor a vizuális költészeti antológiát szerkesztettem. Gyakorlatilag ezért lett a '90-ben megjelenő vizuális költészeti antológiának is Médium-Art a címe, hogy érzékelni lehessen, hogy itt a szépírás és a képzőművészet határán, valahol a kettő között elhelyezkedő művészetről beszélünk. Én a művészetet, mint médium art-ot fogtam fel. Erről egyébként írtam is aztán A jelben-létezés méltósága című könyvemben egy nagy esszét. Gondoljunk csak korábbi megvalósulásokra olyan képzőművészeknél, mint Gilbert és George, akik mintegy önmagukat állították ki. Múzeumokban kiállították saját magukat, mozdulatlan szoborként, azt üzenve, hogy ők maguk a művészet. Vagyis: mondjuk ki, hogy a művészet maga az ember, és így minden egyes gesztusa a művészete része. Tehát, ha dokumentálom azt, amit csinálok, akkor művészetet csinálok, mert magam vagyok a művészet. Ez természetesen a művésznek, illetve az író szerepének furcsa felnagyítása, de egy más típusú felnagyítása, mint például a vátesz-szerep. Mert a vátesz esetében, azt mondjuk, hogy a költő, a művész mintegy a „közösség lelke", aki ráérez bizonyos, a közösséget érintő dolgokra, megjövendöl eseményeket, vagy akár irányítja, vezeti az adott közösséget. Itt nem erről van szó. Ebben az esetben a művész olyan individuum, aki azt mondja magáról, hogy neki minden egyes pillanata a művészete része, mert önmaga a művészet. A médium-art ez utóbbit próbálta megjeleníteni, ezt próbálta sugallni, vagyis azt, hogy én vagyok a művészet, én, Petőcz András, minden gesztusomban, minden cselekedetemben, én vagyok a költő, én vagyok a művész. Ezért volt fontos, hogy az első kötetekben a Médium-Art kifejezés szerepeljen. És még egy nagyon fontos dolog volt ebben az időszakban: a második könyvem, ami szintén '84-ben jelent meg, Önéletrajzi kísérletek címmel, és amelyiknek az alcíme ez volt: válogatás a költő hagyatékából. Ide is odaírtam, hogy Médium-Art. Tulajdonképpen, akkoriban úgy képzeltem el, hogy létrehozok egy életművet ezekkel a kötetekkel, ami egy lehetséges költőnek az életműve, és ebből a lehetséges költői életműből „válogatok", mintha ez a költő már meghalt volna. Amikor a „költői hagyatékot feldolgoztam”, eljutottam egy végpontra, ahol elkezdek egy új fejezetet. Mindez a Non-figuratív című kötetig nagyon következetesen tetten érhető.

G.Gy.: Szükséged volt arra, hogy cezúrát tarts?

P.A.: Igen. A Non-figuratív című kötet egy következetesen bejárt útnak a végpontja. Tulajdonképpen ez az a kötet, ahol megvalósul az a fajta konkrét- és vizuális költészet, amikor a mű már tökéletesen önmagát adja. Vagyis csak önmagáról beszél. A Betűpiramis és az Önéletrajzi kísérletek című kötetektől a Non-figuratív című kötetig hosszú utat tettem meg: elindultam a kiáltás típusú avantgárdtól, és eljutottam egy teljesen nyelvszemléletű, jel-típusú avantgárdig, ahol is azt a fajta konkrétista, ma már tudjuk, idealisztikus állapotot próbálom megvalósítani, ami a képzőművészetben a De Stijl csoportra, elsősorban Piet Mondrianra és Theo van Doesburgra volt jellemző a XX. század elején. Theo van Doesburg egyik tanulmányában úgy fogalmaz, hogy „a konkrét mű nem beszél semmiről, csak önmagáról”. Tehát azt mondjuk, hogy egy műalkotás helyet kap a világban, és önmagát mutatja meg. Nem a világot mutatja meg, hanem önmagát.