A közelben csapódik be, a két gyerek összerezzen. A kislány megszívja az orrát, a szája elnyílik. Alsó ajkát a felsővel alig látható nyál-szálacska köti össze. Ahogy nagyobbra nyitja a száját, a nyálzsinór megnyúlik, majd elpattan és eltűnik: felszívódik a nyálkahártyában. Az alsó- és a felsőajak kisvártatva újra összezárul, majd az apró, hegyes nyelv szétfeszíti az egymáshoz simuló húsdarabokat, végigsiklik rajtuk és eltűnik a fogsor mögött.

     — Nemsokára majd bejönnek az amerikaiak — formálja a szavakat a kislány szája.

      A kisfiú nem ért vele egyet, mégsem ellenkezik. Kinéz az ablakon, a víztorony még mindig ég. Nem mondja, hogy nem jönnek be, hisz Amerikában is ez van. Ha netán rákérdez a lány, úgysem tudná megmondani, honnan tudja.

     — Apukám mesélte, hogy egyszer már nem jöttek be — folytatja a kislány —, de most szövetségesek. Jönnek.

     Újabb detonáció hallatszik, valaki felsikolt a falakon túl. A két gyerek egymásra néz, percekig nem szól egyik sem.

     — Gyerünk — nyögi ki végül a kisfiú. Kibotorkálnak a szobából. Szürkület van, s napokkal korábban elment az áram. A szomszédos helyiség valaha előszoba lehetett, most nyitott, a mélység fölött imbolygó, féltetős térség: akár sífelvonókabin az elpattanó drótkötélen a halálos zuhanás előtti pillanatokban.

     — Ki kell mennünk az épületből — jelenti ki a kislány bölcsen. — Apa mondta, hogy földrengéskor és bombázáskor nem szabad fedett helyen lenni. Most nem bombáznak, de valami hasonlót csinálnak. Menjünk!

     A kisfiú nem kérdezi, honnan tud ennyi mindent apa, némán követi a kislányt. Csakhamar egy lépcsőhöz jutnak, lebukdácsolnak rajta, ki az utcára.

 

A sarkon túl fegyverropogás. Kettétört fa mögött kushad egy állat (eszébe jut a szó: kutya), innen is látni a bőre alatt végigfutó, remegő izmokat. A saját karjára pillant. Ránganak a bőre alatt végigfutó, remegő izmok. Távoli képsorok merülnek föl belőle: taposta a bokrokat, kurjongatott és az egyik kezében tartott bottal püfölte a másik kezében szorongatott bádoglemezt. Kongó és visongó hangok feszítették az erdő békéjét. A madárcsicsergés, lombok zúgása, bogarak neszezése, rovarok szárnyzümmögése és hasonló szelíd zajok alkotta burát tompa puffanások és éles rikkantások döntötték romba. Hallotta a mellette haladók kíméletlen lépteit, bakancsuk talpa alatt széttörő ágak jajszavát, a torkukból feltörő, harsányan felszabaduló rikoltásokat. Hosszú percek, végenincs negyedórák múltán megorrontotta azokat a (hangzavar minden más összetevőjétől eltérő) zörejeket, amelyek csakhamar csörtetéssé erősödtek. Látta a megvillanó hátat, a csattanások a mellében rekesztették a levegőt. Érezte a szúrós szagot, talán a puskaporét, talán másét, érezte a félelem szagát, megcsapta a halál bűze. Az emse szája sarkából keskeny vérpatak csordogált, hátsó lábai hevesen rugdalták a semmit. Bőre alatt rángó izmok.  

 

— Pincét kell keresnünk — jegyzi meg a kislány az utcán. A kisfiú tud egy pincét, nem messze a lakóteleptől. Baj nélkül odajutnak. Három halottat látnak útközben, az egyik egyben van. A kislány gyakorlott mozdulatokkal átkutatja a zsebeit. Néhány használható tárgyat talál. A pinceajtó nehezen nyílik. Foghíjas lépcsőn botladoznak lefelé. Mikor elfogy a lábuk alól a grádics, a kislány megkérdezi a sötétséget, rejteget-e valakit. Miután nem kap választ, meggyújtja az öngyújtót, amit a hullától vett el. A halvány derengésben három arc válik el a sötétségtől: egy nő és két gyerek nyúzott ábrázata.

 

Kidőlt villanyoszlop, felborított szemetes konténer, újságosbódé. Egyiktől a másikig kushadva, szapora léptekkel fogyatkozik a távolság. A bódé falának veti a hátát, ziháló mellkasa lassan megnyugszik. Fütyülés, pár másodperccel utána pukkanás. Jobbról, aztán balról. Lehunyja a szemét. Üres szobát lát, a falakon átszivárgó fényt. Ha nem ülne, hátát a bódé falának vetve, ledöntené lábáról a hirtelen, roppant erővel rátörő magány. Megnedvesíti az ajkait, sóhajt. Kinyitva a szemét felszakított síneket lát, felborult villamoskocsit. Rajta színes, kövér galambok, balkáni gerlék, kékesen ragyogó varjak. A nap tűz, mégis hűvös van. Újabb fütyülés, fakó pukkanás, füstoszlop a látótér bal felén. Idegenszerű, szorító érzés a mellkasban. Kaparó torok.

 

— Mióta vagytok itt? — kérdezi a kislány.

— Nem tudom — feleli a sötétségbe foszló női arc megkönnyebbülten, majd a gyerekei felé fordulva suttogja:

     — Semmi baj, ők is csak gyerekek.

     — Nem, mi nem vagyunk csak gyerekek — csattan fel élesen a kislány, a zsebéből előhúz egy revolvert és az öngyújtó fénykörébe emeli.

     — Nem gáz, elhiheted. Nem is szir-szar flóbert — mosolyog. — Van kajátok?

     A nő nem ijed meg, nyugodt hangon válaszolja, hogy nincs semmijük.

     — Apukám szerint ilyenkor a pincékbe kaját kell felhalmozni — oktatja a nőt a pisztolyt markoló kislány.

     — Milyenkor? — érdeklődik a kiokosított pincelakó.

     — Zavargások, háborúk, csetepaték és fosztogatások idején — szólal meg végre a kisfiú is. — Mikor rendetlenség uralkodik.

     — Hát, most valóban az uralkodik. Hetek óta — sóhajt a nő, majd ártatlan hangon érdeklődik:

     — Apukád miért nem halmozott fel élelmet egy pincében? Miért csak mondta, hogy ezt kell tenni?

      — Nem volt abban a helyzetben! — mordul a kislány. — Folyton szolgálatba járt!

      — Most is szolgálatban van? Vagy hol mászkál éppen? Miért nincs veletek?

      A kislány gúnyosan elhúzza a száját.

      — Azt hiszed, okos vagy? Harcol.

      — Ki ellen harcol?

      − Mindenki ellen.

      — Az utolsó rádióadás világháborúról beszélt, talán az atomfegyvereket is bevetették már − keseredik el a nő.

      — Ez hülyeség! Csak egy ilyen hülye ringyó mondhat ilyet! — a kislány vonásai egészen eltorzulnak. Aztán hirtelen, szinte átmenet nélkül újra mosolyba rendezi a száját. Mint aki maszkot cserél.

     — Akkor már ki-fing-tunk volna — mintha fogyatékosoknak magyarázna. A revolver nehéz lehet, mert leengedi a teste mellé. Lógatja, akár egy telipakolt bevásárlószatyrot. Izzad a tenyere a markolaton.

 

A villamoskocsi. Mikor a közelébe ér, már érzi a szagot. Tépett testek a fémkoporsóban. Egy varjú rugaszkodik el, ráérősen, akár egy lassított felvételt nézne. Egy másik madár őt figyeli, tekintetében nincs félelem. Varjú, igen, varjú, ismeri a szót, tisztában van azzal, hogy e fekete madár megnevezésére szolgál. Az is nyilvánvaló, hogy karnyújtásnyira tőle egy villamos dőlt az oldalára, benne egymás hegyén-hátán hullák hevernek. A 3-as villamos, a tábla a lába előtt hever. Utca. Ahol mindez történik vele, ahol mindez a szeme elé tárul, az egy utca, két oldalán egymáshoz simuló házak, falaikon az erőszak nyomai. Fák. Tört ágak, a kék égboltra szegezett felhők. Részletek, töredékek. Nem állnak össze egésszé. A nyomás nem szűnik a tarkóján, egyes izmai akaratától függetlenül húzódnak össze és ernyednek el. Kúszik egy fél métert, összegömbölyödik, a villamos testéhez simul. Orrát facsarja a bűz. Ahogy lehunyja a szemét, az agya újra vetít. Nyári meleg volt a vízparton. Strand, jut eszébe a szó. Mindenütt emberek feküdtek, álldogáltak, ücsörögtek, sétáltak. A vízben is emberek tobzódtak. Akkor nem érezte olyan erősen a magányt. Mert (ismerte a szót) magánynak nevezik azt az érzést, ami néhány perccel korábban, az újságosbódé oldalában letaglózta. A strand fölött zúgva elhúzott egy fémszerkezet, penetráns eső hullott a nyomában. Valami miatt, ki emlékszik arra, miért, vidám volt az a helyzet, bár bosszantó is egyben. Kinyitja a szemét, varjútekintet átható feketesége vonzza.

 

— Tehát, nincs kajátok? — a kislány hangja érdes, reszelős.

Mivel amazok nem felelnek, tovább faggatózik:

      — Kutya, macska, tengerimalac?

      — Ott még nem tartunk!

      — De fogunk!

      A kisfiú csak nézi őket. A társát, a három másikat. Nem mondja, hogy ha világháború, akkor úgyis mindegy. Azt sem mondja, hogy pedig tényleg az van. Világháború. Kétség kívül. Az amerikaiak is azért nem jönnek. Azért sem, hogy pontosak legyünk. Eszébe jut az a nyári délután. A víz kellemesen, bizsergetve simogatta. Utána a Nap olyan gyorsan szárította föl a bőréről a vízcseppeket, hogy miközben figyelte, olyan érzése támadt, mintha gyorsított felvételt nézne. A strandon hangos zene szólt, a bátyja focizott a barátaival. Aztán hirtelen megjelent egy repülő, a nyakukba szórt valami büdös permetet. Az emberek káromkodtak, egy részeg kővel kezdte hajigálni a gépet, de az egyik visszazuhanó kődarab egy idős hölgy fejét találta. Utólag az anyja és az apja már nevetve emlegették: micsoda káosz kerekedett egy barom pilóta miatt! Hát, most is káosz kerekedett...

 

A varjú ijedtség nélkül figyeli, ahogy mozdul. Feltápászkodik, ösztönös óvatosságát leküzdve átvág az üres téren, a házak falához érkezik. Fütyülést hall, amit az elvárt, megszokott pukkanás követ. Recsegés, nyüszítő hang. A kutya, villan az eszébe, de el is felejti azonnal. Betaszít egy ajtót, hűs, tágas lépcsőházba lép. Csend. Lépcső felfelé és lépcső lefelé. A falakon, szinte azonnal eszébe jut a szó: salétrom. Lefelé indul. Dohos szagot lélegzik be. Jobb, mint a pusztulás bűze odakinn, ahonnan távoli robajok hallatszanak. Lépcsőfokot lépcsőfok követ, olykor egy-egy hiányzik, helyén csak kőmorzsalék. Végül vasajtó, ütött-kopott kilincs. Kicsit megpihen, mielőtt benyitna.

 

— Ne állj itt, mint egy rakás szerencsétlenség — hallja a kislány hangját a kisfiú. — Nézz körül, igazat mondanak-e!

      Körültapogatja a helyiséget. Apró szoba, a falak mentén polcok állnak, a polcokon vastárgyak és üres vagy lommal teli dobozok.

      — Nincs itt semmi — mondja.

      — Mi vagyunk itt — válaszol a kislány, aztán halkan felszisszent. Valami hűvös ér a lábához. Próbál odavilágítani az öngyújtóval: egy béka kínlódik előtte. Nagy varangy, vonszolja magát a padlón. A kislány újra fölszisszen, aztán különös hangot hallatva teljes erejéből rátapos az undok állatra.

      — Békacombot eszünk! — kiált föl diadalittasan.

      Megint nagyon közelről hallatszik egy robbanás. Az öngyújtóból kifogy a gáz, szép lassan elalszik a lángja, így titokban marad, hogy a pincelakó nő a gyerekeivel együtt kikerekedett szemekkel bámulja a sötétség azon pontját, ahol korábban a kislány állt. A kisfiú öklendezik a fal mellett.

 

A kilincs azonnal enged a nyomásnak. Tárul az ajtó, belép. A dörrenést hallja, a dörrenéssel csaknem egyidejű, égető ütés hanyatt löki. Elveszti a talajt, úszik a levegőben, majd puhán elérkezik valahová. Egy arcot lát maga fölött, a száj szavakat formál, a kétségbeesés hullámai elborítják. Még hallja a szót: apa, még eljut a tudatáig, mit jelent, aztán valami furcsa zuhanás, utána a csönd és vége.