Kedves András!

Rég volt... Nézem a negyedszázada, Super8-ra készült, később katasztrofális minőségben VHS-re átírt, a Jelenlét Rövü „road-show”-jára készített kisfilmünket, amit — ha jól emlékszem —, az Írószövetségben és a Fiatal Művészek Klubjában láthattak a „szerencsések”. A szereplők: te, Kardos Tiborcz, Szurcsik Józsi, Kukorelly Bandi, Sziládi Zoli, Czipott Gábor és jómagam. Lélekben persze a többiek is ott vannak, akik akkor, a Bajcsyn, a Zóna bisztróban nem voltak ugyan jelen, de a mi Jelenlétünkben annál inkább. Nagyon-nagyon a teljesség igénye nélkül: Garaczilaci, Márton László, Németh Gábor, Greguss Zoli, Hekerle, Endrődi Szabó Ernő, Bodor Béla, Nagy Attila Kristóf, Csontos Sanyi és tényleg még sokan-sokan mások. Közülünk szerencsére többen megéltük, hogy „ezüstrókák" legyünk, akik nem, azoknak — az említettek közül négyüknek, s a te kedvedért — feltámasztottam Haralambust, s mindőtöknek ajánlom ezeket a sorokat.

Két kicsi Haralambus-álom Petőcz Andrásnak

Haralambus és a „Nincs-Kapu”-álma

„Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak – legfeljebb torony, oszlop... de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.”

                                                                                                                      Rilke

„Bár betűink velünk öregszenek, mindannyian életünk végéig
egy történetet írunk.”

Haralambus tudja, hogy léte villanásnyi. Élete a keresés volt, jeleket, nyomokat hagyott, igyekezett önmagára találni, és reménykedett, hogy valaki őt is megtalálja.

Senki se csodálkozzon hát, hogy Haralambus, az ezüstróka, lehajtott fejjel — ahogy illik — lép át a kaputlan Nincs-Kapun, amin, bár nyitva áll mindenki előtt, irgalmatlanul nehéz átjutni. Ez az a kapu, ami kinyit minket, minden más bezár: az ösztönvilágba, képzeletbe, szorongásba, gyűlöletbe. Haralambus tudja, vannak másfajta kapuk is, amelyek elzárják előlünk mindazt, ami fontos, kapuk mögé rejtik, ahol oroszlánkutyák, szigorú kulcsárok, kőszívű cerberusok rázzák kulcscsomóikat. A kapuk mögött titkos termek, poklok, mennyországok, apokalipszis és az utolsó ítéletre váró, a mindig rossz sorban tülekedő tömeg. Haralambus azt is tudja, hogy a kapu fontos helyeket jelez. Szimbolizálja az átjárást két állapot, két világ között, az ismert és ismeretlen, a fény és a sötétség, a gazdagság és a szegénység között. A kapu rejtélyre nyílik, utat mutat, felhív, hogy átlépjük.

„Az ajtó nem csupán falba vágott nyílás, vagy fadarabok együttese, amelyek sarokvasakon forognak. Attól függően, hogy nyitva van-e vagy zárva, kulcsra zárják vagy becsapják, egy ajtó jelenlét és távollét, felhívás és tiltás, perspektíva és vaktérkép, ártatlanság és halálos bűn.”

Haralambus lehajtott fejjel belép a „Nincs-Kapun”. Az ajtófélfán, kőtáblára vésve az álomparancsolatok:

Álmodd saját álmodat!

Tiszteld álmaidat, hogy hosszú életű légy a Földön!

Ne imádj idegen álmokat!

Ne kívánd meg felebarátod álmát!

Ne ölj álmot, sem a magadét, sem másokét! Ha álmot ölsz, álmod megöletik!

Ne erőszakold be magad mások álmába, és a te álmodat védd meg a betolakodóktól!

Ne tedd nevetségessé, ne vond kétségbe, ne kérdőjelezd meg mások álmát, és ne hagyd, hogy a tiéddel bárki ezt tegye!

Ne kényszerítsd rá másokra az álmodat, és ne hagyd, hogy más rád kényszerítse az álmát!

Haralambus tudja, hogy a „Nincs-Kapun” túl más törvények uralkodnak. Furcsa tanokat hirdetnek a kutak mélyén, oszlopok csúcsán elmélkedő helybeli bölcsek. Azt mondják, ami egyéni, az szent. Nincs csúnya felhő. A virág virág, és minden virág gyönyörű. A „Nincs-Kapun” túl úgy tartják, a valóságot csak megtapasztalni lehet, úgy, mint a hideget és a meleget. A madarak énekelnek, a víz folyik, az eső esik, az emberek szeretnek. A kapun túl vallják, hogy a víz nem oltja a szomjat, ha csak nézik, vagy gondolnak rá. Mint ahogy a láb viszketését sem csillapítja, ha a cipőt vakarják. Az élet elől nem lehet elmenekülni. Mindenki olyan mértékben önsorsrontó, amennyire hűtlen a saját törvényeihez. Minden csalóka nagyság és látszatfontosság előbb-utóbb szétmállik a redukáló álom láttán, amely kegyetlen bírálattal veszi górcső alá. Sose hivatkozz - tanítják a „Nincs-Kapun” túl — az álom elérhetetlenségére: ez nem érv az ideállal szemben: az eszményképek világítótornyok, és nem célok.

A „Nincs-Kapun” túl nincs különbség: legyen a legmélyebb völgy, vagy a legmagasabb hegy — egykutya. Haralambus sokáig úgy gondolta, hogy a boldogság máshol van: el kell menni valahová, meg kell tanulni valamit. De rádöbbent: igaza van az ezüstrókáknak, akik azt vallják: a jó megtanulásától nem tűnik el a rossz. Valójában a rossz alakul át jóvá. Mehetünk bárhová. Mint a mítosz indiánja, elzarándokolhatunk, ameddig csak engedi a föld, és amikor a világ végére érünk, megkérdezhetjük az élőlényeket és a dolgokat, de ránk is olyan csalódás vár, mint a rézbőrűre: „Csak hullt a könnye; imádkozott és nyöszörgött. De közben nem hallott semmiféle rejtélyes morajt, még csak el sem altatták, hogy álmában a bűvös állatok templomába vigyék. A legcsekélyebb kétsége sem lehetett: nem kapott ő senkitől semmiféle hatalmat...”

... és a vég...

Haralambus — nyilván valamelyik végzetes vétke miatt — végül a „Nincs-Kapun” kívülre űzetett. Azóta elborult elmével, eszkimó turistaként, idegenül zarándokol a sivatagban, mélyhűtött érzelmekkel, az olvadás legcsekélyebb esélye nélkül. A sivatag-aluljáróban hullámpapír dobozba zárt lények nyújtják felé kezüket alamizsnáért, kukucskáló ablakukon tekingetnek ki üres és reménytelen tekintettel, a védettség hamis tudatával. Befalazva, semmitől sem védő védőruhában, álarcban és papírpajzzsal. Lárvaarcukon könnyek gördülnek, talán rádöbbentek, hogy két hiányjel alkalmi együttlétéből sosem születhet jelenlét. Totemoszlopok ők, szkafanderben, statiszták és vendégművészek egymás színjátékában, egészen a nagy kirendezésig...

Haralambus hal-álma

Közeleg a hal-apokalipszis. Nyakunkon a sprotnilét utolsó stációja. Halszagú, halandó emberhalak végül mind fennakadunk a nagy emberhalász hálójában. Rádöbbenünk, hogy szabadságunk korlátozott hal-szabadság. Lehetünk bár halpárok vagy agghalszűzek, fogolyhalak, őrhalak vagy halőrök, csalihalak, máglyahalak vagy mártírhalászok, orvhalak, élhalak, netán belehalászok, tetszhalak vagy hírhalászok. Tőkéshalként és aranyhalként vagyunk a tőzsde cápái; csikóhalként a diszkóakváriumok császárai, vagy fűrészhalként a kisbetűs élet segédmelósai. Kardhalként vitézkedhetünk alig használt, téves csatatereken, repülőhalként mímelhetünk kamikázét. Hírhalakként híradók előtt csillapíthatjuk szalonképes, polgári vérszomjunkat. Mindeközben úszunk szemben az árral, bizonygatjuk, hogy élünk, mert tudjuk, hogy a döglött halak mindig az árral együtt úsznak. Tudjuk, hogy fejétől bűzlik a hal, de nem szól szánk, nem fáj fejünk. Álcázzuk zsebgyávaságainkat, mondván: „Sok mondanivalóm van, de a szám tele van vízzel”. Mikor a hálóban vagyunk ki-, ha kívül vagyunk, belekívánkozunk. Halászként pedig csakis azután a hal után epekedünk, amelyik kiugrott a hálónkból.

A halbölcsőtől a halkoporsóig élvezhetjük a haladékot a haláltól, de a legritkább esetben választhatunk: gátlástalan rablóhalak legyünk, vagy rettegő áldozathalak; snecik vagy nagy, sunyi óvatosak. Áltathatjuk magunkat mindenféle bárgyú mesével, halandzsázhatunk a haladásról: az ebihalból — bárhogy áhítja is — sosem lesz bálna, a makrélából sem halászlé, és az éhenhal sem változik fején átbucskázva aranyhallá. A cigányhal sosem üti meg a főnyereményt; csak álmában szórhatja két, lapátnyi kezével a halnép közé a halpénzt. Nincs semmiféle mesés átjárás a külvárosból az operahalbálokba. Menekülhetünk a szürke haljelenből a dicső halmúltba: voltunk mi szerelemistennő liblingje, szakrális eledel, a szentháromság, a szerencse és a termékenység szimbóluma, az újonnan megtértek megszólítása. Aranyhalként lecsókolbászt ragasz­tot­tunk a félnótás szegényember orrára, özön­vízkor protekciónk volt az Úrnál, cethalként pedig nem kisebb celeb haknizott nálunk, mint Jónás. De minden csupán mese hallal, egy halandó formalista halandzsája, céltalan és hiábavaló. Legyünk földönjáró halak; vegyük észre, becsüljük meg a minékünk rendelt Lizánkat vagy Olgánkat, még ha nem megfoghatatlan sellők is ők, hanem szájukban horgunkkal, kezükben papucsunkkal, szemüvegünkkel szerencsétlenül tébláboló esendő nők. Ne azután a hal után ácsingózzunk, amelyik kereket oldott. Ellenkezőleg: csak azokat nevezzük halaknak, akik a hálónkban vergődnek. Kíméljük magunkat, ne tanítsuk a halakat úszni — lehet, hogy tudnak. Nyugodjunk bele, ez az élet rendje: halból lettünk, és hallá leszünk, örök bizonytalanságban, kezünkben horgászbottal, szánkban horoggal, fárasztjuk egymást mindörökké...