Úgy tíz éve a Vörösmarty téren

szaladtam át nagy kalapban

s egy író standjánál

pár percre megálltam

te negyven lehettél én 22

két hattyú! játszottam

akkor mit sem tudva

fény és árnyék nemcsak nekem

de közöttetek is éppoly

hangsúlyos elem

mint a versben

bár lényegét veszti a

figura az esti fényben

ha túl megnyúlik a teste

így láttalak a Napsütötte

sávban

árnyunk keresztezte egymást:

TD és a Magyar Műhely

közben este lett

s a kigyúlt reflektorra

több alak tűnt egyszerre elő

libbenő testek sora

kiknek arcába vakított

a fénycsoda

de én csak az árnyukat figyeltem

a nagy gólyalábas és

a kis veréb alakokat

a madarak között

vadászó macskát

a macskakövek közé

bújt mondókát

a bicikliküllőre tapadt

sorokat

amelyek forogtak

az irodalmi térben

s a költészet kacskaringós

utcáin mindenhol

felbukkant Jelenléted

kavargott a lég

félbeszakadt mondatait

tükrözte a pocsolya

korpuszát kettévágta

a fénynyaláb

ha rásütött egy percre

Ez hát a napsütötte sáv!

s a mesterséges világ —

talanság lakóival együtt

nevettem

azok az Arcok

kontúrjai vetültek

torzan a falakra

béklyóba szorított kezüket

próbálták kiszabadítani

hogy elrabolhassák a napot

aztán kialudt minden

árny és alak eggyé

vált az éjszakában

Idegenek leheletét

éreztem testemen

suttogták rozsdás

titkukat fülembe

valaki ajtót

nyitott

távoli teremben író

gép billentyűje kattogott

a regény szólt vele

s a csigaházból mesés

figurák futottak felém

kedvesen

az eltelt időt csodálom

maradtam itt

ahogy te is

közben Születésnapot

ünnepeltél

jelentések száma

mint az évek

halmozott

s én elüldögélek a

gyertyafénynél

figyelni a lángban