Nem vagyok híve. Az ötvenet hagyni kell elzarándoklani együtt a mezei hétköznapiakkal, olyan gömbölyű és telt, az ötven (50) egyenesen rubensi segg, rosszabb esetben gyűrődő has, brrrr. Ha már mindenképpen ünnep, legyen ötvenegy: 51 — ami végtére is minden ízlést helyből kielégít. Benne a nemeuklideszi asszonyok minden hájjal megkent telt bája, de benne a szikár frontszolgálat X éve a maga háttérveszedelmeivel, szétlőtt hadtápvonalával, Ulenspiegel kalandot kalandra, hedonizmust aszkétizmusra halmozó életével (Lamme és Thyll egy menetben).

Amúgy pedig rosszul jár az ötvenes, ha magára vonzza az ünneplést. Rosszat tesz, úgy gondolom. Csatamezőn narancssárga mellénykében flangálni, hogy az ellenség mesterlövészei véletlenül se hagyják ki, hát nem tudom, kell-e.

Két ötvenest ünnepeltem az elmúlt évtizedben. Az egyiket hosszú, szeretetteljes esszében (Ördöghnek hívták), író és tanítvány; a másikat (Morvaynak hívták) valóban az egekben, hiszen az esztergomi Bazilika kupolájára szervezett grafikáiból, harminckilós zománcképeiből, kiállítást és koncertet, mi tárlatlátogatók cipeltük fel remegő térddel a tárgyakat a félelmetes vörösmárvány lépcsőn a kupolába, kötöztük a rácshoz, jártunk körbe-körbe. Az Isten is ünnepelt, ragyogott az ég, a szél elállt parancsszavára, a harang is megszólalt. Mégsem élte meg egyik se a hatvanat.

És egyébként is. Nincs mit ünnepelni, hacsak azt nem, hogy eddig túlélte, túléltük, hogy nincs ünnep, nincs vasárnap, munkanapok sorakoznak halk egymásutánban. Aztán elfelejteni gyorsan, hogy ötven. Maradj negyvenkettő inkább. Úgyis felfoghatatlan ügylet. Hatvanévesen — talán — érthető, mit jelentett ötvennek lenni, de az egy következő abszurd stáció.