Ebben a szövegben harminchárom istent helyeztem el. Helyenként feltűnő, de amúgy bujkáló, magukat az istennek sem felfedő, na­gyon szép és néhol rút 33 istent. De figyelem! A szövegben nagyon nehezen lehet csak megtalálni minden istent. És nem csak miattuk, akiktől rend­szeresen hol félek, hol egészedek, a­hogy írom a sorokat, és eszembe jut egy-két dolog, melyek­kel megharagíthatók vagy megkedvesíthetők.

 

A szövegben ele­in­te megpróbálom megválogatni a szava­kat. Nem írok le például csúnyákat, pláne az istenek megje­lö­lésére nem. Nyugtató zenét hallgatok direkt, hogy nyug­tas­son meg, ha idegeskednék, persze most nem vagyok az, de bármikor azzá válhatok, például a nyitott teraszablakon át beszüremkedő bősz kutyaugatások zavarnak esetenként, vagy a szomszéd gyerekek lubickolása a sötétkék műanyag medencében. Most mondjuk hűvös van, augusztus közepe, ez a kétezeröt durvított időjárást szavatol, megdőlt a hideg-meleg rekord, olyan, mint a fürdőszobacsap, az egész, egy nagy csavargatás. Jó bulinak is tűnhetne.

 

Ebben a szövegben persze nem csak istenek vannak. Amúgy is töre­dékes szöveg, úgy tervezem, naplószerűen írok az istenekről, meg az emberekről is, a harmincháromról, beleértve engem, a pápát, a másik pápát, az egyik nem él. Aztán itt vannak a jelenségek. Azokból van a legtöbb. Naponta nagyon sok jelenséggel találkozhat az ember, akiről majd később írok. Más emberek más nagyon sok jelenséggel találkoznak, azokról esetleg említést teszek, va­la­hogy mégis szortíroznom kell ember és ember és isten és halott és életlen és éltelen és a többi között. Amíg persze józan az ítélőképesség.

 

A harmincharmadik istenes alkalom jéa szülinapja miatt is volt. Jéa ezerkilencszázötben jött ki, akkor még nem az első versé­vel, de írt vagy hatszáznyolcvanhetet, bár ez az adat nem tűri a valóságot, mert a kutatgatók állandóan rákutatnak egy-egy elfeledettnek hitt (már megint a hit) versre, de ez mind mellékszál, mellékvallás, úgy értem, tíz vers ide vagy oda, mit számít a szellem szempontjából. Mi a különbség?

 

Mi a szalmaszálnyi különbség a vallás és a vallatás, az ate­izmus és a pogányizmus, a hit és a nemlét, a tiszta és a koszos versek, valamint a valamennyi különbség mindenki és József Attila között?

 

Ott csü­csülni a cethal csücsöri szájában, lenyeletve a köztes vélemény által, ami meg jónáskodott, mintha úgy hívnák. Megúszta a középeurópaiidőt, azt mondom. A cet és a cetebe és egyes könyvkiadók elengedték. Mi meg kacajba tapsoltuk magunkat, úgy élveztük.

 

Ezért azt kell mondanom, hogy ez a szöveg nem csak isteneket állít ki, fel, meg. Halakat és embereket, szavakat és szerelmeket, ha úgy tetszik, a kék kádban lubickoló gye­re­kek közvetlenségét a kutyaugatós kuttyogatós ösz­tön­szereppel.

 

A cet­hal gyomrát felkavaró idő a világmin­den­ség lend­ke­re­keként vonul be a történelembe, az isten­kerék, a mandala és a lekerekített szerelmi háromszög kö­zé ékelődő tudathasadásos állapot pedig nem lehet más, mint az élet maga.

 

Ott csücsülni és csak várni néha felbosszant. Hogy jöjjön valami megmagyarázhatatlan, valami csoda, túl az árkon és a nyugtató zenén, túl Attilán és isteneken — nem számít. És mi igen? A szalmaszálnyi különbség két halhatatlan entitás között, a parányi különbség, amibe könnyen elbukhat a figyelmetlen és fegyelmezetlen ész. Jó buli? Jó szöveg!

 

A harminchárom felfedezésre irányuló mindennemű kí­sér­le­tet kudarcra ítélek.

 

 

 

 

Úgy tervezem, hogy ez egy regény lesz majd. Egy igen hosszú, nagy vers, egy amolyan vadregényes, tömény romantikával, és egy csipet halál. Egy novelláskötet lesz, amiben sok majd a vers, regényversek, tömör, modern lírába öntve, csapongó hanglejtéssel, naplószerűen. Min­den mondata, minden napja más, de egyező alkotó, ahogy például isten megalkotja az egészet, ami végül és később, ahogy ránéz, azt látja, na, ez pont olyan, mint… Sokáig gondolkodik, mit is mondjon, mit írjon erről majd, később, korokkal, a Biblia, vagyis még azelőtt, néhány szent irat. Mint én. isten kisbetűvel, mert ugyanolyan, mint minden. ő tehát mindenszerű, modern lírába öntve is jól mutat, a mondat eleji kisbetűvel is, azzal együtt talán még inkább, mert a kisbetű odamondja, szembesít, hogy ő bizony, ahogy minden más is, sokkalta kisebb minden. Kisminden. Olyan, mint mindez, itt. Kismindenes, egy mindenes.

 

Úgy tervezem, hogy istenről szól majd a vers­no­vel­la­gyűj­te­mény, amit írok. istennek nincs eleje és nincs vége, ahogy nekem sincs, vagy ennek az írásnak. Hadd fogalmazzam ezt meg így:

 

Nincs kezdete, mint ahogy vége sem lesz. Sokkal hamarabb fogant, valahol az utcán, vagy a busz korlátai közt, nem is emlékszem. Hideg, mint ma. Már él, és működik, amikor a betűi ráhangolódnak a papírra, de előbb itt még, a tizenhét colos képernyőm szemfehérjében szénné égnek, csodás kontrasztot feszítve a mondandó és a szöveg közé. Ennek nincs kezdete, ahogy vége, mert csupán része az egésznek, amit az idő kifejezhet, csak egy kedves szelet a vihartölcsér széléből. Az alkotó alkáli eleme.

 

Elememben vagyok, szeretek elemi dolgokról értekezni, értek ehhez, elemi szinten, elmegyek elmém őkelme elé, remélem. Ide érkezem.

 

 

 

 

Zsírsátán szerint minderre szükség van. Kell egy portál, ahol isteneket lehet keresni. Isteneket kell keresni, mert Zsírsátán tudja, milyen volt a világ, mielőtt megszületett. Világra került, mint például Barnabás, Stefi első babája, csak ő most került, Zsír meg hetvenháromban még, épp a legőrültebb, leg­kré­zibb világkatasztrófa bekövetkeztének elő­es­té­jén, és születésé­vel jól megkadályozott min­dent. Min­dent a szó minden értelmében. Mondhatná, hogy új korszak indult ezzel az eljövetellel el, no, de most nem erről van szó.

 

Arról, hogy miért kell hajkurászni mindenféle is­tent, akár a sajátja valakinek, akár nem. Miért kell kajtatni, tanálgatni, piszmogtatni a keresőt. Miért, kérdezné most valaki. Elmondja, mert ő tudja, Zsír­sátán.

 

A virsli meghajlítása kapcsán már láthattuk, hogyan működik a világ. Van, teszem azt, a plátói sze­re­lem, s mégis, három év sem múlik el, van, akinél csak fél, és mi lesz? Plátói szeretetté csendesül. Igen, plátói szeretetté, ahogy azt Slow és Marci, Zsír két jó és sokszor kedves barátja mondja, mármint ők hárman mondják, amikor erre sor kerül, vagy a té­ma­választás azt megkívánja.

 

A virsli, amilyen például ez a szöveg is, magába kell foglalja a nagy I.-t. Az ember, mint valami halandó lény, magába teszi a virslit, és azt mondja, hű, sós és zama­tos, mint isten. Bár nagy I.-t még képről sem látott, nemhogy ízlelte volna. Marhaság! Nagy I.-t meg kell keresni, és meg kell bizonyosodni, milyen ízű, hogy néz ki, szőrös-e, vagy nő-e, aki szőrös. Hogy sós ízű-e! Vagy kissé édeskés, mint a hagyma, de ugyanakkor csípős is. Vagy a csiliszósznak van-e köze nagy I.-hoz?