2009 ősz
Deák-Takács Szilvia

1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek, az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011), a Szeged effekt2-ben jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben, A Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben, a Szegedi Lapban, A Pad folyóiratban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója 2013-ig. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz tizenkettő című antológiák szerzője. 2008-2014 között a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (manyszi.hu) nyelvi tanácsadója.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Deák-Takács Szilvia
Ha a tőr nem mérgezett
(Szerkesztette: Deák-Takács Szilvia)
„A színháznak egyetlen célja: a színház, s én a színész színházában hiszek.”
Max Reinhardt
A színpadon megölöd magad: játék?, csak ma?, egymás után 50 nap? A színpadon őrült vagy: szerep?, félelmetes hasonlóság?, viszolygás?
Az unalom a vég. Tudták a kezdetektől; a lényeg a szövegen és a mondandón volt, nem a színészi szerepen. A változás? A játék.
A színház más neked és nekem. De mit számít, mi neked, a nekem a fontos.
A nekem ez esetben hat fiatal, aki előtt felgördül a függöny, a sorok között hozzá lép a színész, countryval szórakoztatják a vidámpark korlátjának dőlve, Cyranóval beszélget a fesztivál sörsátrában; valami olyat tapasztal, amit komolyan kell venni — vagy éppen nagyon nem. El kell hinnie, hogy a tőrdöféstől tényleg meghal a színész, hogy Katalint meg lehet zabolázni, vagy épp zombik másznak elő a deszkák alól.
Veszprém és Miskolc után ebben az összeállításban a színház Kőszegen, Budapesten, Kisvárdán, Dollywoodban — diákok billentyűzetéből. Mi más lenne, mint játék, de komolyan. Mert mi van akkor, ha a tőr nem is mérgezett.
Buda Villő: Macskakő
(Kőszegi Várszínház: A makrancos hölgy)
Az apró, öreg házak ablakai nyitva állnak. Nem csoda: fülledt a kora esti levegő.
Egy idős hölgy az ablakból lógatja le lakáskulcsát az utcasarkon várakozó vendégeinek. Végignézem a derűs jelenetet, mielőtt továbbmegyek a girbegurba macskaköves utcácskákon. Régen sétáltam már csak úgy, azért, hogy az idő múljon. Kezemben lapul a színházjegyem, amit még egyszer szemügyre veszek, most már nagyobb alapossággal, mint korábban. Elnéztem az előadás kezdetének időpontját, másfél órával korábban érkeztem, így továbbsétálok a Jurisich térre — a Kőszegi Várszínház A makrancos hölgy című előadásra várok.
Shakespeare és vígjáték. Tökéletes párosítás. Elmondhatom magamról, hogy nem akármit: Shakespeare-t nézek a színházban, mégis szórakoztató komédiát láthatok. És bevallom, elégedett is leszek, ha a szereplők nem úgy hullanak el, mint a legyek. Ne legyen több tiszavirág életű vakmerő hős, aki félreértések sorozata miatt vív halálos kardpárbajt, vagy végzetes mérget nyel! Emberi hősök kellenek, hétköznapi hőstettekkel. Legyen vidámság és szerelem! Lehessen sokat nevetni, de sírni csak legfeljebb a túl nagy kacajtól! Ez kell egy meleg nyári estéhez, nem sírban vívott harc.
A főtéren leülök egy padra a templommal szemben. A különös szökőkutakat figyelem, melyek sehogy sem akarnak értelmes alakot ölteni. Kissé alulöltözöttnek érzem magam farmernadrágommal és tornacipőmmel. Hiába! Még most sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy színházba készülök. Kényelmetlen ruhák, unott ácsorgás, elém tornyosuló hatalmas fejek, melyektől nem látok semmit... Ez várna rám? Figyelem az embereket — máris színházban érzem magam. Egy kisfiú játéktraktorával „száguldozik” a lábam előtt, majd' elgázol egy fagyizó csoportot.
Nyolc órakor megszólalnak a templom harangjai. Elindulok vissza a színház felé, közben arra gondolok, hogy el lehet-e késni valahonnan úgy, hogy órákkal hamarabb érkezem. Aggodalmam alaptalannak bizonyult: még bőven időben vagyok, amikor ismét a várszínház boltíves kapuja előtt állok. A jegyszedő hölgy kezébe nyomom a jegyem, és bent is vagyok. Alig pár lépést teszek, máris finom illatok csapják meg orromat. Egy pereces stand mellett haladok el, kezdem érezni, hogy ez mégsem az a tipikus feszengős előadás lesz. Megnyugodva konstatálom, hogy nem csak én jöttem egyszerű ruhában.
Még több árus mellettem, csupa édes illat száll, közben látom a színpadot is, különös egyveleg. Mintha csak egy újabb kis utcácskába keveredtem volna. Egy belső udvarban találom magam, körülöttem hasonló épületek a kis ablakokkal. Még egy kis régi, utcai kandeláber is ott álldogál előttem. A jobb oldalt végighúzódó boltívek sora talán az egyetlen, amely arra utal, hogy ez egy különleges udvar, amely már bizonyára rengeteg előadást és rengeteg kort látott. Szinte észre sem vettem, és máris elbűvölt ez a sokszínűség az ódon falak között.
A helyiség végében ott magasodik a színpad, rajta a díszlettel, amely szintén a már megszokott régi házak nagyszerű másolata. Persze, én tudom, hogy ezek nem egyszerű „házmásolatok". Ismerem ezeket a trükkös díszleteket. Az egyik nyilván kacsalábon forog, a másik pedig csettintésre két darabra ugrik. A színpad előtt hosszú sorokban állnak a székek. Megnézem a megcsonkított jegyemen, hol fogok ülni, és még mielőtt a befelé hömpölygő tömeg magával sodorna, felslisszolok a helyemre.
Reménykedem benne, hogy minden érkező végre megtalálja a helyét, és elkezdődik az előadás. Miközben a nyitányra várok, még egyszer végigpörgetem fejemben a színház programfüzetében olvasott ismertetőt. Kíváncsi vagyok, hogy a makrancos Katalin tényleg olyan vad és indulatos-e, és ha igen, akkor a Páduába érkező nemes, Petruchio hogyan zabolázza meg a hírhedt hárpiát.
Amikor az előadás elkezdődik, a nap még lemenőben van, de ez nem vonja el a figyelmemet: a fékezhetetlen szellemű Katalin sorra utasítja vissza kérőit, ám amíg az idősebb nővér nem megy férjhez, húga, Bianca sem fogadhatja kérőit.
Znamenák István rendezése pajkos, új színt vitt a shakespeare-i klasszikus darabba. Példa erre Petruchio szolgája, Grumio (Sarkadi Kiss János), aki egy tandembicikli hátsó ülésén élő GPS-ként navigálja gazdáját. A közönség persze — mint megunhatatlan viccen — újra és újra felnevet, ahányszor csak elhangzik az „újratervezés” szó, s a kétszemélyes bicikli éles hajtűkanyarral és csikorgó kerekekkel vált irányt az apró színpadon.
Kocsis Pál bravúros alakítást nyújtott a Katalint megszelídítő, nagyhangú, önelégült macsó megformálásában. Talán az újszerű rendezésnek is köszönhető, hogy Petruchio a darabban sokkal inkább ennek a karakternek a karikatúrájaként jelenik meg, rendkívül izgalmassá és humorossá téve a szerepet. Bőrszereléséhez bordó svájcisapkát és cipőt visel, ami már önmagában komikus látványt nyújt, de gesztusaiban és megnyilvánulásaiban is egy nagyra nőtt kamaszt idéz. Később is sorra veti le a hajmeresztő göncöket, kezdve az esküvőjére választott „bohócruhaszerű” reneszánsz köpenytől — amelyben még a menyasszonyt is háttérbe szorítja —, egészen a csíkos selyempizsamáig.
Cselényi Nóra a darab összes szereplőjét felettébb színes és változatos jelmezbe öltöztette. Korhű és a mai divatnak megfelelő ruhák keverékét adta a szereplőkre:
Bianca kérői harsány színű zakót, az apák elegáns fehér öltönyt, a szerepet cserélő fiatalok farmernadrágot és napszemüveget viseltek.
Parti Nóra Katája is ügyesen adta az öntörvényű makrancos hölgyet. Katalin az első jelenetben lábait szétvetve, szőlőt eszegetve unottan ücsörög a színpad szélén, és várja, hogy valami történjen.
Beletelik pár felvonásba, de végül túljutok az „o”-élményen is, hogy szinte az összes férfi szereplő neve „o”-hangra végződik. (Petruchio, Grumio, Hortensio, Lucentio, Vincentio stb.) A darab összes szereplőjét kedvelni tudom valamiért. Egyeseket a szerencsétlenségük, másokat bátorságuk miatt, megint másokat meg csak azért, mert olyan jókat lehet rajtuk nevetni.
Végül azon a számomra ellentmondásos érzésen is túljutok, hogy az előadás végén a vad és öntörvényű Katalint férje szende kezes báránnyá szelídíti, noha kicsit azért is szurkoltam, hogy Katalin megőrizze szabadszelleműségét.
Egy szórakoztató komédia világából ébredek, rá kell döbbennem, hogy mindent megkaptam, amit egy tökéletes színdarabtól elvártam: szerelem, sok-sok nevetés és igazi hétköznapi hősök. Épp ezt akartam.
Az elsők között érkeztem, de most utolsónak indulok el. Késő van, de nem sietek. Lassan elszökik rólam a kapu árnyéka: ismét a való világba csöppenek.





